hirdetés

Kertész Imre: Világpolgár és zarándok

A Magvető Kiadó ajánlata

2007. november 30.
Kertész Imre
Világpolgár és zarándok (Káin és Ábel)
Magvető Kiadó, 2007.
16 oldal, 1.990 Ft
hirdetés

Megjelent az első magyar irodalmi Nobel-díj ötéves évfordulójára

 
Kertész Imre elbeszélése épp negyven éve, még a Sorstalanság írása közben született, és nem jelent meg eddig a Magvető életműsorozatában. Míg Köves Gyuri történetében az áldozattá válás mechanizmusa foglalkoztatta a szerzőt, addig az ószövetségi Káin és Ábel történetében a jó kiszolgáltatottsága és a bűn diadala. A pontos és szenvtelen elbeszélésmód teszi megrendítővé és kortalanná Kertész írását.
 
 
Részlet a kötetből:
  
Ketten voltak és testvérek. A külsejükről nem szól határozott tudósítás. De nem látjuk-e a vörhenyes óriást, savószín szemének véres tekintetét, aránytalanul kicsiny, lapos fejét, kurta bikanyakát, melynek izmai evezős vállakba és hordómellkasba indáznak, s ezt az egész építményt tartó és hordozó oszlopos lábakat? S nem ismerjük-e a másikat, ezt a kreolos, piperkőc legényt, olajosan fénylő fekete hajával, sötét szemének olvadékony, jellemgyönge, gunyoros és behízelgő pillantásával? Nézd csak a kákabélű fickót, a hanyag tartását, az enervált, bokasüllyedésre hajlamos lábát! Mindamellett, dühítő módon, nem vitatható el tőle bizonyos báj. Fürge mozgás (hogy ne mondjuk kecsesnek), hajlékony törzs, hosszú végtagok. Kézügyesség. Lustaság. És Ábel a juhászok pásztora lőn, Káin pedig földmívelő.
 
Nem tudta pontosan, miért gyűlölte az öccsét. Feltehetően mindjárt így fogadta, amint megszületett.  Jövevény volt, és megzavarta a világot. Jogcsorbítás. Nyilvánvalóan valami effélét érzett: „ő itt van, és nekem szűkebb lett, azért, mert ő van”. De azért túlzás volna erre alapozni mindent. A báty idővel megbocsát az öcsnek, és a bocsánat mélabúja... A szeretet tulajdonképpen csak egy bizonyos probléma egy bizonyos módon való megoldása.
 
Nos hát, ő nem így oldotta meg. Nem ez volt a természete. Még hogy mélabú: mi sem áll távolabb egyhangú, monomániás érzésvilágától. Nézte az öccsét, amint eszik, amint alszik, amint az emberek közt forgolódik, amint a juhokat őrzi. Minden ingerelte, amit megfigyelt. Másképp csinálta, mint ő. Nem lehet mondani, hogy rosszul, de másképp. Ingerelte a dolog. Nem tudta, miért. Nem értelmiségi volt, nem entellektüel, hogy a lelke titkait firtassa. A földet mívelte. Nem kellett túlkomplikálnia a dolgot, viszonylag szerény indokokkal is beérte. Azt mondta magában: „Annak ott – mert mindig így gondolkodott róla: az – minden sikerül. Nekem meg semmi.” Persze ez túlzás volt. Az öccse végül is semmivel sem ment többre a juhokkal, mint ő a földdel. Mindketten legényember módján, egyforma szegénységben éltek. De ő mégis azt gondolta: „Az szerencsés. Én meg, az ördögit, szerencsétlen vagyok.” S az is volt, csakugyan. Nézte az öccsét, a fültövénél az izmok kitüremkedtek, a szeme összeszűkült, és fejét lecsüggeszté. Ha idegen és asszony lett volna, bízvást állíthatjuk, belészeret, tompán, reménytelenül, erőszakosan; de mivel férfi volt és az öccse, így hát gyűlölte. Ezt is tompán, reménytelenül, erőszakosan. Végre is az ember mindent a maga módján csinál.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.