hirdetés

Kertész-kommentárok 2.

2013. szeptember 18.

A német Die Zeit című hetilap nemrég sokakat felkavaró interjút tett közzé Kertész Imrével. A Litera arra kért írókat és irodalmárokat, hogy kommentálják Kertész gondolait. Másodikként Szűcs Teri és Földényi F. László véleményét olvashatják.

hirdetés

Litera-olvasók mindezt nyilvánvalóan pontosan értik

Meggyőződésem, hogy aki nem érti ezt az interjút, az nem kívánja érteni azt az eseményt, amit Kertész Imre Auschwitznak nevez. Érthetetlen, hogy mért nem örül Kertész a Nobel-díjnak? Mert azt, aminek a részese volt, és a mai napig részese, nem szólíthatja meg semmiféle hivatalos gesztus, nem kárpótol érte semmilyen kulturális elismerés. Érthetetlen, hogy mért olyan élesen kritikus Kertész „a magyarokkal"? Mert őt, a magyar fiút a magyarok lökték ki maguk közül, ők küldték lágerbe, és mert a mai napig vannak antiszemita magyarok. Egyszerű. De hát a Litera-olvasók mindezt nyilvánvalóan pontosan értik.

A hatalomnak magát kiszolgáltató emberről akart írni, és csakis arról tudott, mondja Kertész beszélgetőtársának, Iris Radischnak. Arról a rendszerről, amelyben az agresszor és az áldozat egyaránt teszi szerepe szerinti dolgát. A „funkcionális-ember" elmélete – Kertész azt mondja, utólag erre büszke. Ez az antropológiai vízió nem csupán a holokausztra vonatkozik, és nem csupán a Kádár-korszakra, hanem minden hatalmi struktúrára. És, egy másodpercet sem töltünk hatalmi struktúrákon kívül.

Elképesztő munka Auschwitzot átélni, túlélni, átgondolni, leírni, átadni. Szembesülni e munka hiábavaló voltával és tovább élni. Az írás paradoxona , hogy ehhez egyszerre van szükség kilépésre, külső, reflexív nézőpontra, és annak belátására, hogy nem lehet kívül kerülni. A létezés klausztrofóbiáját az egykori lágerfogoly számára a Kádár-éra teljes mértékben átélhetővé tette. (Mulatságos lehetett és siralmas. A szovjet ellenzéki humor az egyik népszerű hadi induló kezdősorát hekkelte meg annak idején. „Arra születtünk, hogy megvalósítsuk a mesét", szólt az eredeti, de aztán a mese [szkazka] helyére Kafka került. Kertész Camus-t olvasta úgy, mint az államszocialista mindennapokat pontosan leíró szerzőt. Ebben a szellemben, a Sorstalanságot sürgősen a mai magyar valóságra kéne vonatkoztatnunk.) Az írás paradoxonának megtörténte az az „elementáris és megmagyarázhatatlan" pillanat, amelyet Kertész ebben az interjúban is csak a teológia nyelvéből kölcsönzött metaforával tud leírni – az íróvá válás pillanata. (A kudarcban erre vonatkozik a „kegyelem"; furcsa, szép és sokrétűen ironikus szóválasztás.)

Ha Kertész örömteli beletörődéssel fogadná a Nobel-díjat, az azt jelentené, hogy rábólint: a világ valóban változott, Auschwitzot feldolgoztuk, a múltat lezártuk. Ha elégtétellel fogadná a díjat, az még rettenetesebb lenne. Nem teszi. A hivatalos emlékezet is hatalmi beszéd, a múltfeldolgozás politikai szlogenje is az. A holokauszt-bohóc visszautasítja a rá kiosztott szerepet. Elsősorban önmaga ellen fordul; nekünk pedig az fáj, hogy ezzel megcáfolja a haladásra, fejlődésre vonatkozó illúziónkat. Megérdemeljük.

Talán tévedek, de úgy tűnik, ebben az interjúban beszél először kritikusan Kertész a német Vergangenheitsbewältigungról, a közfelfogás által sikeresnek tartott német múltfeldolgozási projektről, ami maga is egy brand lett. A német kollektív emlékezet vizsgálói, Aleida Assmann például, régóta arra figyelmeztetnek, hogy a hivatalos felszín alatt egyre erősebb ellenfolyamatok hatnak. Mélyebbre kell menni.

Nagyon fáradt, beteg, öreg férfi beszél itt. Joga van élesen fogalmazni, joga van hozzá, hogy ne legyen jólfésült, és ő él a jogaival. Szívesen meghalna, ugyanakkor retteg a haláltól. Imád élni. A betegsége miatt írni már nem tud. És akkor az interjúban – ahogy az életműben többször is – megbotlik abban a szóban, hogy „szeretet". A szeretet valami olyan, ami megbotlaszt. Akasszon el minél többször.

Szűcs Teri



Zeit-interjú

Nyilatkozhat Kertész bárhogyan - úgyis támadni fogják. Körüludvarolhatná Magyarországot és a mai rezsimet, akkor is zárt alakzatban sorakoznának fel a mocskolódók - a neve valóban „márkanév" lett. A legtöbben el sem olvassák, úgy rontanak neki. Védeni is felesleges hát; Kertész kapcsán nincs dialógus.

A radikalizmusa beléfojtja az emberbe a szót. Nem hagy kibúvót, elzár minden lehetőséget a fellélegzésre. „Úgy érzi, hogy az emlékezés Németországban valamiféle holokauszt-biznisz irányba ment el egy kicsit?" kérdezik tőle, mire ő: „Nem kicsit, teljesen." Amire nem lehet viszontválaszolni, legfeljebb másra terelni a szót - udvariasságba csomagolt tapintatlansággal. Hiszen a kérdező maga is e biznisz működtetője - miként az újságja is. És maga az interjú is. És akkor persze: az interjú alanya maga is kiveszi a részét a bizniszből - azzal, hogy megnyilvánul, hogy nyilatkozik. Látja ezt Kertész? Persze, hogy látja. Ettől olyan az interjú, hogy olvasása közben mintha gombóc lenne a torkomban. Nem kokettál, nem játssza el a liberális értelmiségi szerepét, aki derék úttörőként a legrosszabb helyzetben is látni vél kiutat, aki hisz a megoldásban, és még a halál küszöbén is azt hajtogatja, hogy majd lesz ez jobb is.

Kertész nem lenne az, aki, ha nem reflektálna erre a kilátástalanságra és megoldhatatlanságra. „Holokauszt-bohóc voltam", mondja magáról. A liberálisok persze jobban örülnének, ha másnak nevezné magát. Például „koronatanúnak", akinek az a rendeltetése, hogy ébren tartsa az emlékezetet. Igen, ilyen mondatot várná el tőle mindenki, a Die Zeit újságírónője éppúgy, mint a német parlament elnöke vagy éppen Angela Merkel. Meg a közönség, az olvasók, akik erről a nagy példányszámban eladott könyvekből értesülnek, amelyek tetemes bevételt biztosítanak a könyvkiadóknak. Mondhatná Kertész ezt is, komoly arccal - ahogyan tette éveken, évtizedeken át. Hogy végül eljusson ide, ehhez a kifejezéshez: „holokauszt-bohóc". Majdnem olyan tabusértő kifejezés, mint „a koncentrációs táborok boldogsága".

Az „emlékezés-biznisz" olyan, akár egy végtelenül széles úthenger, amely elől nem lehet kitérni. Ha valaki mégis megpróbálja, akkor nem kitér, hanem a semmibe száműzi magát. Ez a legillúziótlanabb konklúziója ennek az interjúnak: vagy megsemmisülsz, vagy része vagy a biznisznek. Nincsen harmadik út - nincsen megváltás, nincsen kegyelem. Auschwitz győzött, a szelleme, a totalitarizmusa, a mindent vagy semmit logikája, amit azóta mindenki olyan jól megtanult - a pénzeket ide-oda tologató globális mechanizmusok működtetői éppúgy, mint a gombamód szaporodó fundamentalizmusok képviselői vagy a legapróbb résbe is betüremkedő szórakoztatóipar művelői. Nem Auschwitz szülte ezt a szellemet, hanem a 20. századi totalitarizmus, amelynek azonban Auschwitz volt a legpregnánsabb megnyilvánulása. „Auschwitz után sem változott meg a világrend", nyilatkozta egyszer Kertész. Más szavakkal: Auschwitz a modern világrend, amelynek mindenki egyszerre őre és rabja. „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna", mondta Kertész a stockholmi beszédében. Most, ebben az interjúban pedig beismeri, hogy hiába mondta - hiszen Auschwitz-túlélőként nem tud olyat mondani, amiért ne tapsolnának meg. Ennek tapasztalata csapódik le ebben a kifejezésben: „holokauszt-bohóc". Mindnyájan azok vagyunk. Nemcsak ő, aki hiába emlékezik, ha egyszer emlékezését elnyomja a visszhangzó taps, hanem az is, aki tapsol neki. De az is, aki mocskolja és támadja, korunk antiszemitája. Ő is holokauszt-bohóc.

Van-e csüggesztőbb, mint látni, hogy valamennyien ugyanannak a haláltáncnak vagyunk a részesei? Tettesek és áldozatok, kitüntetéseket osztogatók és azokat elfogadók, zsidók és nem-zsidók, antiszemiták és filoszemiták, kultúrától és bőrszíntől függetlenül.

Az egyetlen pillanat, amelynek életművét köszönheti - erről számol be a Kudarcban - megszabadító és elidegenítő. Megszabadul a sok kolonctól, ami az életet jelenti, de távol is kerül attól, amit addig természetesnek érzett. Hideg fényben látja magát, akár egy műtőasztalon, s éppolyan érdeklődéssel figyeli saját egykori meggyötört énjét, akár a műtőorvos a gyógyíthatatlan daganatot. Ez a kivételesség-tudat szövi át egész életművét: részese volt valami kivételes eseménynek, a kereszt óta a legnagyobb botránynak. Ennek valóban csak örülnie lehet - ilyen teljesség keveseknek adatik meg. De ezért van olyan érzésem is, mintha vastag üveglapok vennék őt körül. Az újságírónő szavai legalábbis, miközben faggatja őt, tompán konganak; érezni, hogy valódi dialógus soha nem fog tudni kialakulni közöttük. A legjobb szándékkal véti el azt, akit faggatni próbál; kulturált megszólalásai kínos fecsegés benyomását keltik Kertész válaszaihoz képest, amelyek mögött végig a nyomasztó némaságot érzékelem.

Földényi F. László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Apafi Apafi 2013-09-22 11:31

Ettől én is félnék a helyünkben. JA viszont szégyellheti, hogy nem ugrott előbb a kerekek alá.

Kupec Kupec 2013-09-22 11:10

Nem én mondom, Kertész mondta, hogy nem tud tükörbe nézni!

Apafi Apafi 2013-09-22 10:26

Kupec, ha mindent tudunk, mit fogunk tanulni?

Kupec Kupec 2013-09-22 08:09

Néhány alternatíva arra a kérdésre, hogy "Hogyan éljünk?", azaz hogyan élhetett volna Kertész, etikusan:
-- végletes nihilizmusából levonhatta volna az egyedül hiteles következtetést, mint ahogy a huszonkilenc éves Borowski levonta;
-- kipróbálhatta volna a Kádár-kornak a börtöneit is, nemcsak az uszodáit;
-- később visszaadhatta volna a Nobel-díj millióit.
Ehelyett az életről csak az utódok nevében mondott le (erről szól a Kaddis, ugye), őmaga a Lukács-fürdő gőzeiben élte át a kommunista, s Berlin kényelmében az Orbán-diktatúrát. Neki sikerült, ami szegény József Attilának nem: kint is, bent is egeret fogott.

Kornis Mihály Kornis Mihály 2013-09-21 20:36

Csodálatosnak találom Kertész Imre nyilatkozatát. Csodálatosan szépnek vagyis igaznak. Maradéktalanul egyetértek vele. Ez a szöveg sem a német, sem a magyar közvéleményhez nem szól. A tanúságtételen kívül más nem érdekli a nyilatkozót. Nem az az új, amit mond, hiszen sose írt mást, hanem az, hogy felismerte a nagy pillanatot, amelyben a halála előtt álló élet-fogoly szabadságával foglalhatja össze lázadása miértjét, "a problémát", mondjuk így, ami egyáltalán írásra bírta. Szavai fáklyaként fognak világítani a mélyülő sötétségben.

Egy külföldön élő barátomtól levélben kérdeztem, mit gondolt, amikor odakint az interjút olvasta. Feldúlt válaszát, levele eredeti formájában közlöm:

"Hogy kegyetlenül őszinte,
és kegyetlen magához, mindenekelőtt,
de igaz,
és szomorú,
de így van:
a túlélő könyve először meg sem jelenhetett
aztán el sem hitték neki,
aztán megjutalmazták,
miért is?
amiért megírta, vagy amiért túlélte?

vagy bűntudatból?

nem tudunk velük (vele) mit kezdeni
mert nem lehet
nem lehet elzarádokolni a táborokba sem
turista-látványosság lett belőlük
vagy mi

én is ezt láttam Birkenauban
hogy a családok fényképezkednek
piknikelnek
a németek
a magyarok
az osztrákok
és ő köztük

ő meg a végén milliomos lett
miért is?
amiért a nyilasok leszállították a vonatról?

deportáltból főnyeremény-nyertes
"vicces és megmagyarázhatatlan"

és "Az ember tehetetlen az ilyen hatalmakkal szemben."
Megadja magát vagy ellenálljon?
Lehet-e és miképpen? Hogyan éljünk?

Ezen gondolkodom, mióta olvastam." *

* kijavítottam az elütéseket a szövegben, ez maradjon fenn, mint hozzászólás, ha ez lehetséges, k.m.

Kornis Mihály Kornis Mihály 2013-09-21 20:15

Csodálatosnak találom Kertész Imre Zeitnek adott nyilatkozatát. Csodálatosan szépnek vagyis igaznak. Maradéktalanul egyetértek vele. Ez a szöveg sem a német, sem a magyar közvéleményhez nem szól. A tanúságtételen kívül más nem érdekli a nyilatkozót. Nem az az új, amit mond, hiszen sose írt mást, hanem az, hogy felismerte a nagy pillanatot, amelyben a halála előtt álló élet-fogoly szabadságával foglalhatja össze lázadása miértjét, "a problémát", mondjuk így, ami egyáltalán írásra bírta. Szavai fáklyaként fognak világítani a mélyülő sötétségben.

Egy külföldön élő barátomtól levélben kérdeztem, mit gondolt, amikor odakint az interjút olvasta. Feldúlt válaszát, levele eredeti formájában közlöm:

"Hogy kegyetlenül őszinte,
és kegyetlen magához, mindenekelőttm
de igaz,
és szomorú,
de így van:
a túlélő könyve először meg sem jelenhetett
aztán el sem hitték nekik,
aztán megjutalmazták,
miért is?
amiért megírta, vagy amiért túlélte?

vagy bűntudatból?

nem tudunk velük mit kezdeni
mert nem lehet
nem lehet elzaraandékolni a táborokba sem
túrista látványosság lett belőlük
vagy mi

én is ezt láttam Birkenauban
hogy a családok fényképezkednek
piknikelnek
a németek
a magyarok
az osztrákok
és ő köztük

ő meg a végén milliomos lett
miért is?
amiért a nyilasok leszállították a vonatról?

deportáltból főnyeremény-nyertes
"vicces és megmagyarázhatatlan"

és "Az ember tehetetlen az ilyen hatalmakkal szemben."
Megadja magát vagy ellenálljon?
Lehet-e és miképpen? Hogyan éljünk?

Ezen gondolkodom, mióta olvastam."