KERTÉSZ IMRE: MENTÉS MÁSKÉNT (részlet)


2001. október 11.

Ma fél délelőtt azzal gyö­törtek, hogy Nobel­-díjat fogok kapni. A kiadónak (Suhrkamp) rögtön azt válaszoltam, hogy a No­bel­-díj az a díj, amelyet mindig mások kapnak. Vé­gül kiderült, egy Naipaul nevű brit szerző kapta (akit mellesleg ismerek is, Berlinből). Közben azt fi­gyeltem meg magamon, hogy az egész ügyet zak­latásként fogom fel; határozottan megkönnyebbül­tem, amikor megtudtam, hogy nem szakadt rám ez a szerencse­katasztrófa. Mellesleg a pénzt jól tud­ nám használni; de másrészt megkeresem, ami kell, s valahogy tisztességesebb dolog, hogy nincs fö­löslegem, hogy küzdenem kell a megélhetésért. – És mégis: az egész dolog olyan ízt hagyott a szám­ ban, mintha versenyló lennék, a hendikepes befutó.
Ez undorító, hogy végül mégiscsak megbolondítják az embert. Azt mondtam Marcinak: Auschwitzról írok; márpedig nem azért vittek Auschwitzba, hogy Nobel­-díjat kapjak, hanem azért, hogy megöljenek; mindaz, ami velem ezen túl történt, anekdota. Az, hogy nem kaptam Nobel­-díjat, ugyanolyan képte­lenség, mint ha Nobel­-díjat kaptam volna.

2001. október 12.

Gyilkos ősz. Süt a nap. Ago­nizál a világ. Tegnap, a villamoson az a határozott érzésem támadt az emberek közt, hogy nem em­berek közt vagyok. Aztán az eszembe jutott: hop­pá, hiszen éppen hogy ezek az emberek, az újember, lehet mondani, ez a még sohasem volt fajta. Hihe­tetlen brutalitásuk. Gyávaságuk. Nyájszerű tom­paságuk. Gonoszságuk az egyediséggel szemben. A gyilkosságra mindig készen álló vérszomj, amely a gyengeség első jelére tüstént reagál. Sokszor elgondolkodtatott a pogromok megszokott jelene­te: szidalmaznak, neked mennek, de valójában csak akkor rohannak meg, amikor a földre kerülsz. Ezt az undorító tényt nem mertem a maga valóságában felfogni. Valahogy azt gondoltam, az emberi ösztön mégiscsak az lenne, hogy ha valaki a földre kerül, az ember visszahőköl (netalán fölsegíti). Teljesen vilá­gos, hogy a világnak pusztulnia kell. De ez csak mo­rális parancs. A valóság az, hogy a világ állati szintre süllyedt, és süllyedése megállíthatatlan. M. kórházban. Igyekvésem, hogy közelebb kerül­jek a regényhez, teljes mértékben kudarcot vallott. Sosem fogom megírni ennek az embernek az izgal­mas regényét, aki sohasem került ki a lágerből, és a maga gyerekes módján meg akarja váltani a másik embert. (De persze nem ennyire gyerekes, mert a megváltás helyett inkább regényt ír.) S aki otthonának érzi a diktatúrát.

2001. október 13.

Auschwitz megtörtént, és hogy megtörtént (megtörténhetett), ennek ténye vissza­vonhatatlan. Ebben rejlik Auschwitz nagy jelentősé­ge. Minden, ami megtörtént, befolyásol mindent, ami megtörténhet még. Nem törölhető ki az időből, nem törölhető ki a folyamatból, amit jobb híján végzetnek szoktak nevezni. És nem lehet változtatni rajta.

2001. október 16.

Milyen különös ez a keresz­tyén­-nemzeti­-irredenta­-demokratikus Magyaror­szág! Egyszerre emlékeztet Sztójay Döme és Kádár
János országára. Sem Isten országára nem emlékez­tet, sem a 19. századi nagy magyarok országára, sem demokráciára, sem szabadságra – a legrosszabb pre­fasiszta Magyarországra emlékeztet.

Kertész Imre: Mentés Másként
Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Kiadás éve: 2011
Oldalak száma: 236


Kertész Imre 2001 és 2003 között írott naplója izgalmas és elgondolkodtató olvasmány. Kertész ekkor dönti el, hogy Budapestről Berlinbe költözik, 2002 őszén megkapja az irodalmi Nobel-díjat, közben próbálja befejezni Felszámolás című regényét, a háttérben leomlanak az ikertornyok, és az európai demokráciának új kihívásokkal kell szembenéznie. A Mentés másként lapjain a legszemélyesebb, legintimebb életkérdésekhez szervesen kapcsolódnak korunk irodalmi, filozófiai problémái.


Intim és intellektuális. Igazi titkos könyv. A 2001 és 2003 között vezetett naplóból kiderül, hogyan élte meg Kertész Imre a Nobel-díj körüli világszenzációt, mit látott és mit álmodott, mi a véleménye az ezredforduló politikai káoszáról, és hogy miképpen menthető másként a szabadság és a személyiség.