hirdetés

Keserű orvosság

Szvoren Edina: Pertu, Palatinus, Budapest, 2010

2011. február 8.
Az egyik legígéretesebb fiatal magyar epikus első kötetének hívószava az idegenség. Áthidalhatatlan távolságok, kognitív és mentális szakadékok húzódnak a történet és az elbeszélő között. - Szegő János recenziója Szvoren Edina Pertu című kötetéről.
hirdetés

Ebben a prózavilágban a hazugság nem trükk vagy kaland, hanem sivár mindennapos élettapasztalat. Mint panelszobában az elkopott tapéta, amely egy még randább falat hivatott eltakarni. Ebből következően az igazságnak is más dimenziója van. Szvoren történeteiben a pillanatokra feltáruló, egy-egy mondatban szóhoz jutó igazság a katarzis záloga. Kegynélküli kegyelem.

Tragikus, egyszerűségében, köznapiságában is pompázatos próza Szvoren Edináé. Nézzük meg közelebbről a címadó elbeszélést, a Pertut. Nézzük meg az első bekezdések első mondatait: „A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény.” „Töröljön port, mossa föl az előszobát, vasalja ki a vendégágyneműt.” „Anyukáék legyenek mindig mindenhova pontosan érkező emberek, keltsenek szinte lelkiismeret-furdalást a pontosságukkal.” „Megint eltelt egy év, sóhajtsák köszönés helyett.” Mik ezek? Felszólítások? Parancsok? Sugalmazott mondatok? Mi érvényesül? Az elbeszélő akarata, vagy az elbeszélt világ rettenetes-természetes rendje? Hajlok rá, hogy ezek a könyörtelen felszólító mondatok ezt az utóbbit demonstrálják. Az elkerülhetetlen és feloldás nélküli végzetet, Petri György metaforájával, a körülírt zuhanás létállapotát. Azt látjuk, hogy ebben az elbeszélésvilágban a környezet és a szereplők is be vannak zárva. Minden megszólalásuk, mozdulatuk determinált. Ettől a távolságtól minden mondatban valami jéghideg irónia is képződik. Mintha színészeket látnánk, akik eljátsszák a kívánt produkciót. A szituáció nevezhető drámainak is. Szilveszter napján a panellakásában elhanyagoltan élő, elvált nőt, akinek fia a váláskor az édesapját választotta, meglátogatják a Szlovákiában, Felvidéken élő szülei. (Legjobb tudomásom szerint a felvidéki vonatkozás pusztán fikció, azaz a szerzőnek referenciálisan nincs köze a Felvidékhez.) A fentebb már idézett szenvtelen leírásból bomlik ki a miliő, és válik ismerőssé a szituáció. Elmondhatatlan emocionális és nyelvi távolságokat próbálnak meg a szilveszter esti előkészületek közben és az Újév pillanataiban is áthidalni. 

Gyászmunka ez az életben maradásért. „A közhely neve legyen rítus, a megszokásé meghittség - a vádlié lábikra.” Az alibi-mondatok és az alibi-mozdulatok helyett hús-vér gesztusok, jelentéssel bíró szavak kétségbeesett keresése zajlik. „Képződjön boldogság az emlékezés által.” De ez lehetetlen. Szvoren Edina elbeszélése olyan mélységeket képes nyelvileg megörökíteni ezen az egészen kis terjedelmen, hogy az szinte Kosztolányi Dezső csodálatos regényét a Pacsirtát idézi. Ahogy a monoton utasításokat olvassuk, mintha egy már ezerszer lejátszódott eseménysor történne meg újra. Mintha filmet néznénk ipari kamerán. A szereplők ismétléskényszerben élnek. Erre a szilveszteri készülődés magyar mozdulatai alkalmasak is. Lencse, pezsgő, koccintás. Mindennek meg van a maga ideje. Csak az élet ideje folyik szanaszét, vagy dermed meg, mint a fagy. „Legyenek mondatok, amelyek korlátlan számban ismételhetők.” A drámai középpont a helyzetből adódóan éjfélkor érkezik el. Ekkor kell telefonon beszélnie gyerekével. „Éjfél után hat perccel szólaljon meg a telefon, s legyen ez afféle mélypont, ahol a magaslatokról elindított mondatok végül összecsorognak, majd egy víztükör nélküli sötét tóként megállnak.” Ebbe a sötét, vak tükörbe néznek bele a szereplők: a nő, az apa, az anya, de a kisgyerek se menekülhet. Ő is foglya lesz ennek a világnak. Őt is előírja valami nagyobb hatalom. „A nyelv hatalmasabb a használóinál” - mondja a már idézett Petri. Úgy látszik a történet is hatalmasabb a szereplőinél. „Legyen a fiú hangjában valami újféle kásásság, valami senkinek nem megmutatott szomorú vadság. Legyen hallható a flanelpizsamája susogása. Legyen hihető, hogy a telefonkagyló átereszti a szagokat: a mély álomból hirtelen ébredő ember órákon át csukva tartott szájának szagát, a fejbőr homlokra kúszó faggyúillatát.” Szvoren Edina (kora)érett, legjobb mondataiban mintha fiziológiai-mentális röntgenképet készítene a figurákról. Átvilágítja őket. Keresztül lát telített ürességükön. Nem nevezhetjük részvéttelennek ezt az elbeszélői attitűdöt, hisz könyörületet nem ismerő részvét ez.

A legendás magyar szerkesztő doyen, Réz Pál így ír Szvoren tehetségéről: „legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel (legyen az ő maga vagy más). Szvoren azonban túllép a nagy oroszok részvétvallásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép.” A Pertu lapjain is megfigyelhetjük, hogy minden visszataszítóságuk ellenére, vagy azzal együtt, hogyan kezdik egymást vonzani a testek. Talán errefelé, a részvét erotikája felé, van az egyes egyedüli kiút is, mint távoli, de létező lehetőség: „jobb ütni, mint nem ütni, mint ahogy jobb kimondani, mint nem kimondani azokat a mondatokat, amelyek úgy jutnak az eszébe, mintha soha nem gondolt volna rájuk, holott éppen azért nem jutottak eszébe évekig, mert mindig is ezekre gondolt. Ezek a mondatok legyenek annak a víztükör nélküli tónak a legmélyebb pontjai.” Ezek a leginkább kimondandó mondatok vannak a legmélyebben elfojtva. Szvoren kerül minden bűvös lélektani megközelítést, ügyetlen vagy együgyű pszichologizálást. Testekről, távolságokról, idegenségekről ír. Mégis lelkekről, közelségekről, és azonosságokról olvashatunk. Ez Szvoren nagy és hiteles epikai teljesítménye. Nyelve nem dísztelen, mégis szikár. Elbeszélői optikája pillanatok alatt vált perspektívát. Nagytotál és szuper-közeli egymásra vált, mondhatjuk filmes műveletekkel.

A kötet novelláiban a családi traumáknak, a gyerekkor sivár ünnepeinek, az apahiánynak, és az egyedüllétnek a témáit térképezi fel a maga egyedi módján. A szerzőnő a maga útját járja, és ezt nagyon jól teszi. Szvoren Edina lefojtott, ridegebb, mégis érzelem-gazdag kamaranovellái a tabletta ízére emlékeztetik az olvasót, mikor nem lenyeli, hanem elrágcsálja a keserű orvosságot.

 

Szvoren Edina: Pertu- elbeszélések. Palatinus Kiadó, Budapest, 2010, 248 oldal, 2700 Ft.

 

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
feolcinthy feolcinthy 2011-02-14 21:43

...mármint az önválaszért: Sz. E. netnaplója is ritka erős (innen: http://www.litera.hu/netnaplo/angyal-menora-plussnyul)

feolcinthy feolcinthy 2011-02-14 21:30

Ez a novellareci is dicséri Szvoren Edinát, bár félszívűbben: http://folyometer.blog.hu/2010/12/19/markol

esmagus esmagus 2011-02-13 15:52

:D Welcome to the realm of Middle Earth, my young fellow. The land of miracolous creatures like dwarfs, elven & TROLLZ. (Tudtátok, h a tavalyi év emberének az „internetes troll”-t választották? Vagyis az olyanokat, akik valami „sanyesz_675” jellegű álnév mögül osztják a fórumokon a népet teli szájjal hörögve.) Júlia, nem akartam én semmi rosszat. Sztem ez a cikk jó, ahogy a Szegő írásai általában, a legendásat meg baromira használjuk – de ha maga szerint nem reci, hát na bumm. Felőlem aztán. Szvoren Edinát olvasson inkább, ne velem veszekedjék. Annál is inkább, mert feleslegesen teszi – nem szóltam volna hozzá eleve, ha nem a Jánosról van szó, illetve előtte nem olvasom épp a hvg.hu-n ahogy emberek a kultúrált együttélésre hivatkozva követelik, h Bakács Tibort azonnal húzzák fel az első lámpavasra. Mitagadás, meglepődtem, h az indokolatlan kötekedés itt a Literán ennyire elterjedt. (pedig ehelyt még politikáról sincs szó, mint HHF naplói esetében) Szóval csak azt nem értettem, engedelmével, h miért fáj ez a dolog ennyire magának. Ezt, valljuk be, most sem értem, de második kommentje után azért már vannak tippjeim. Ennél jobban meg őszintén szólva nem érdekel. Hát ennyi. A következő indokolatlanul és öncélúan agresszív kommentje helyett inkább igyon egy csésze jó (zöld) teát. Barátsággal kíván minden jót Simon Márton

Júlia47 Júlia47 2011-02-12 13:25

Gabci megragadta a lényeget.

Gabci Gabci 2011-02-11 19:43

Júlia47, a személynevek mögött emberek vannak, nem tárgyak! Amúgy meg Hosszú Katinkának hívják az említett hölgyet.

Júlia47 Júlia47 2011-02-11 11:29

Elfogult az ESMAGUS. Azt mondja, ez ajánló. Nem ajánló, oda van írva, hogy : recenzió. A recenzió nem ajánló, ne keverjük össze a dolgokat, mert mindig abból van a baj. A "legendás"-t is rosszul tudja. Vagy halott (tekintélyes) emberre mondjuk vagy olyanra, aki még él, de már nem gyakorolja azt, ami miatt híres lett. Például legendás úszó a Csík Ferenc vagy a Gyarmati Andrea, de nem legendás a Hosszú Katica, mert az még úszik. A Réz Pál meg még szerkeszt. Úgyhogy tessék csodálkozni az ESMAGUS-nak saját magán, nem másokon.

esmagus esmagus 2011-02-10 13:17

A „legendás”-t elég gyakran használjuk élőkre is, legjobb tudomásom szerint. Sőt. A szerző neve meg ott van kiírva félkövérben. Ez tényleg nem kritika, hanem ajánló. Érződik rajta, h tetszett neki a könyv. Sztem ennek ez a lényege. De mi az, h ilyet „nem szokás írni”? és mi az, h „csak ha megfizetik”? jézus anyám. Kezdem nem érteni a világot.

Júlia47 Júlia47 2011-02-09 15:20

Ez tényleg egy reklám, nem kritika vagy recenzió. Akár jó a könyv, akár nem, ilyet nem szokás írni, csak ha megfizetik. Aztán az meg durva, hogy azt írja Réz Pálról, hogy "legendás" szerkesztő. Ezt holtakra mondják, nem élőkre, és Réz Pál él.

Tritius Tritius 2011-02-09 01:35

Ezt a recit ki jegyzi? (Elhiszem, hogy pompás kötet, de ez a szöveg itt inkább promóciós anyagként, mint recenzióként olvastatja magát. Nem a méltatás ténye, de módja miatt. Kár. Az efféle (recenziónak álcázott) laudálástól csak gyanússá válik a könyv, nem vonzóvá - gondolná az ember.)