Minden megírt könyv születésének létezik egy - általában - meg nem írt története. Herta Müller Lélegzethinta című regényének alapötlete, a szerző visszaemlékezése szerint, egy repülőn született meg. A kilencvenes évek vége felé egy gépen utazott Herta Müller és a Nagyszebenről elszármazó német költő Oscar Pastior. Beszélgettek. A légikisasszony a szendvicseket osztotta éppen, amikor Müller köszönte és nem kérte a magáét. A hetvenegynehány évesen is stramm Oscar Pastior azonmód leteremtette kolléganőjét, és elvette, valamint befalta a szendvicsét. "Mindig el kell fogadni az ételt. Mindig!" - mondta a megszeppent Müllernek, hogy aztán ezen a mondaton keresztül elinduljon kettejük közös munkája, a Lélegzethinta, amelyben már a következő mondatot olvashatjuk: "A világhoz való viszonyom az evés." Pastiort, mint németet a második világháború után ukrán munkatáborba hurcolták, ott tanulta meg az evés kényszerkegyelmét. Müller anyját szintén elvitték. Apja SS volt.

A történetet Dragomán György mesélte el az Emlékközpontban. Neki pedig maga Müller. Dragomán ahhoz a kisebbséghez tartozik, aki már jóval korábban ismerte az írónő munkásságát, apja még a kilencvenes évek közepén felhívta rá a figyelmét. (Apjáról megtudhattuk, hogy Dragomán gyerekkorában mindig románul káromkodott.) Az est másik vendége Radics Viktória őszintén bevallotta, hogy még a nevét se hallott a díj előtt. Azóta viszont közelállónak érzi magához Müllert. Hiszen Müller szülőföldje, Bánát, és Radics gyerekkori vidéke, Bácska olyan közel van egymáshoz térben, mint amilyen közel vannak az ábécében. (Egykor kulturálisan is közel voltak egymáshoz a soknemzetiségű Monarchiában.) A bácskai magyar és a bánáti német élettörténetét továbbrokonítja, hogy gyerekkorukban mindketten egy bűnősnek elkönyvelt kisebbséghez tartoztak. Hiába voltak ők maguk ártatlanok. Radics után a hatvanas években a zombori piacon a szerbek azt üvöltötték, hogy "Gembes, Gembes.". Magyar fordításban a szítok: "Gömbös, Gömbös."

Röviden ismertették az életrajzot, utána Pécsi-Pollner Katalin az Emlékközpont munkatársa, a KönyvEst moderátora a magyarul nemrég megjelent főműre, a Lélegzethintára terelte a szót. (A regény fordítója Nádori Lídia ekkor éppen Berlinben volt egy Herta Müller-felolvasáson.) A regény a második világháború után a kollektív megbélyegzés elve alapján kitelepített és lágerbe hurcolt romániai németségnek állít emléket, de még inkább a deportálás, a bebörtönzés univerzális tapasztalatának állít nyelvi emlékművet. A soá-traumával szemben ez egy eltitkolt, agyonhallgatott lágertörténet. Ebben szerepet játszhat az a lélektani eredő, hogy ugyan az egyén nem követett el bűnt, de népe, amelyhez tartozott kétségkívül igen. A bűntudattal teli, victimológiai szenvedés regénybeli metaforája a főhős homoszexualitása, amely egyben a külső reflexiós nézőpontot is biztosítja neki.

A helyszínen készült amatőr felvétel

Beszéd és hallgatás feszültséggel telített dialektikája tagolja a regényt. Pastiorból évtizedes hallgatás után szakadt fel a történet. A közös emlékmunka során ellátogattak a táborba, de csak puszta helyét találták meg. A vérrel-verejtékkel felépített lágerből nem maradt semmi. Ez Pastiornak nagy szomorúság volt. Hiányzott neki. Pécsi-Pollner közbeszúrta az Auschwitz-túlélő Fahidi Éva megjegyzését: "Hogy lehet most fűtakaró a birkenaui sártenger helyén?" Végül az emlékmunka gyászmunka is lett, Pastior 2006-ban a Frankfurti Könyvvásáron meghalt. Halála után állt neki Müller a milliónyi jegyzetből-vázlatból megírni a regényt.

Müller nem volt lágerben, miért ír akkor lágerregényt? - kérdezi a könyv egyik negatív kritikusa. Dragomán és Radics egymással egyetértve cáfolja a vonalas tézist. Miért ne írhatna. A bírálatok általában a regény stílusát, giccses, avítt metaforákkal takarózó nyelvét támadják. A beszélgetőtársak szerint ez tárgyias próza, egyfajta tényszerű költőiség. Dragomán a regénynyelv mélyén erdélyi-román ízeket is felfedezett, és amikor Svájcban találkozott az írónővel boldogan választották a románt a társalgás nyelvének. Mondván, sőt románul mondván: mennyire szép nyelv ez, amelyet csak ritkán használnak.

Felvetődött a Lélegzethinta és a Sorstalanság közötti analógia. Dragomán okos dualizmusában Kertész nagyszerű műve egy ismert történet, ismeretlen nézőpontból elbeszélve, Müller könyvében egy a világ számára ismeretlen történet, minél pontosabb elmondására tesz kísérletet. Radics hozzáteszi, hogy a szürreális és a referenciális ebben a regényvilágban egy tőről fakad: a valóság a szürreális.  Végül Dragomán sűríti egy mondatba a regény vállalását: Esztétikai érvénnyel küzdeni a hallgatás kényelmetlensége és a beszéd lehetetlensége ellen. A szabadulás pedig, ha van, csakis keserű lehet.

Szegő János