„Amíg valamilyen emberből csak egy van,

kivétel, ha kettő, különös”

(Hamvas Béla: Misztérium)

Az Írószövetség kijelölt termében reggel 9-kor még csak Kilián István üldögélt egymagában, majd utánam nem sokkal érkezett Szombathy Bálint. Az egyik sarokból meglepetten lestem, hogy mutatkoznak be egymásnak, mikor a korábbi szakdolgozatomban már volt alkalmuk találkozni a vizuális költészet kapcsán. Aztán a későbbiekben is csak tovább erősödött bennem az érzés, hogy az említett szöveg lábjegyzetelt hősei elevenednek meg sorra.

Az Ekszpanzió  XXIII. Nemzetközi Kortárs Művészeti Társulása és a Magyar Írószövetség Avantgard Szakosztályának Bohár András Köre április 20-án, az Írószövetség klubjában rendezte meg harmadik alkalommal a Hamvas–Kassák Szimpózium elnevezésű előadássorozatot, melyet az avantgárd és a hagyomány összebékítésének és felülvizsgálatának jegyében gondoltak el.

Az először Nagymaroson majd Egerben lezajlott szimpóziumok előadói „arra a közös nevezőként elfogadott alapállásra építették elmélkedéseiket, hogy a klasszikusok teljességigénye valamint az avantgárd művészetek töredékessége, minden eddigi művészetelméleti, filozófiai és filológiai megállapítás ellenére bizonyos értelemben összeegyeztethető”. – Hangzott a koncepciót nyomatékosítva a szervező és levezető-előadó Németh Péter Mikola szájából.

A Szimpóziummal összefüggésben egyébként „ArcMaszk” címmel nyílt és fut kiállítás a Magyar Műhely Galériában április 29-ig, mely szellemében Kassák Lajoshoz és annak első kötetéhez, az Eposz Wagner maszkjában-hoz kötődik. – Erre az előadások előtt Szombathy Bálint hívta fel a figyelmet, majd átadta a szót Németh Péter Mikolának, aki másodmagával előadta Visszasejtesít c. költeményét.  

Ezt követően az összegyűlt, felpezsdült szűk kör G. Komoróczy Emőke előadását hallgatta meg. Az irodalomtörténész Hamvas hagyomány szemlélete és a Kassák Lajos-i avantgárd viszonya címmel kezdett beszélni arról a világképi háttérről, melyben a két különböző hagyományértelmezéssel bíró alkotó szintetizálódik.

Hamvas Béla alapvetően az ősemberség szellemében gondolkodott. Eszménye az aranykor: egy harmóniában működő hierarchia, vagyis az a boldog, termékeny virágzás, mely a hagyomány tiszteletéből bontakozik ki. Az aranykor akkor ért véget, mikor az aranyat magát birtokolni akarták. Ezáltal a tradíció, mint a létről és társadalomról szóló őstanítás amorálissá vált, felváltották a modern tévtanok, mint amilyen például a fejlődés eszméje.

Amikor az arany vérrel és szennyel keveredett, aprópénzre váltották, akkor vette kezdetét a sötét korszak, ami a jelenkornak feleltethető meg, akkor vált külön a szakrális hagyomány és a szellem útja. Hamvas ennek következményeként tekint az apokalipszisre. A megoldást szerinte az jelentené, ha az ember visszatérne az eredeti, belső, szellemi rendhez.

Az emberek gondolkodását – Hamvas teóriája alapján –  zseniális erők szövevénye alakítja. Genetikai kódok és lokális hagyományok alapján megkülönböztethetőek bizonyos archetípusok, melyek még kiegészülnek az úgynevezett poeta sacer típussal. A poeta sacer jellemzője, hogy a társadalmon kívül áll: mivel magára veszi a nép bűnét a nép bűnbaknak kiáltja ki – lehetetlen, hogy elfogadják. Továbbá igyekszik megbontani a hamis struktúrákat, hogy a helyébe új rendet teremtsen. – Mindezt G. Komoróczy Emőke összefüggésbe hozza az avantgárd törekvésekkel és egyben Kassák szállóigévé vált mondatával: "Romboljatok, hogy építhessetek, építsetek hogy győzhessetek!".

Kassák hagyományfelfogása nem annyira bölcseleti jellegű, mint Hamvasé. A költő demokratikus gondolkodásában a tradíciónak alulról fölfelé irányuló árama van. A fiatal Kassák kezdetben világalakító, aktivista lendülettel bír, amit később, a bécsi emigrációban kénytelen átgondolni. Ettől kezdve nem a társadalom átalakításáért küzd, hanem saját, belső, egyedi felismeréseire figyel. Az új felfogás szerint születés–halál–újjászületés körforgásában kell megtalálnunk a minket megillető helyet. – Ilyen módon, autonóm művészetének konstruktivista korszakában, intuitíve érezte meg az egylényegűséget, nem pedig a filozófia vagy a mitológia segítségével, ahogyan Hamvas.

Egy kollektív psziché törekvései érzékelhetőek munkáiban, mely hidat akar verni ember és ember, ember és isten közé. A hagyományos természeti líra struktúráinak széttörése is ilyen kísérlet: Kassák olyasmit akart teremteni a költészetben, mint Bartók a zenében, vagyis egyedi struktúrákat, melyhez a hagyományból vett elemeket használta fel. – A hagyományok viszonyrendszere eszerint képzelhető el felfelé törekvő, spirális formaként.

Természetfelfogása hasonlatos lesz Hamvaséhoz: a megújulásra és a kozmikusságra a természettel való egylényegűségünkre esik a hangsúly. A természet ereje bio-pszichológiai eredetűnek tetszik mindkét szerzőnél.

G. Komoróczy Emőke szerint Kassák ezzel újjáteremti Hamvas aranykorról szóló álmát. Az eszmei értékeket azok tudatosításával és éberséggel emberi sorssá változtatja.

Hamvas egyébként egy helyen, a Forradalom a művészetben c. írásában megemlíti kortársát, „erjesztő hatású”, művészet egyesítő szerepet tulajdonítva neki, a Ma folyóirat szerzőiről pedig mint igazságkeresőkről nyilatkozik. Bár emellett Kassákot kritikus ízzel a Wilhelm Meister-i értékrend megtestesítőjének titulálja, aki a civilizációs tapasztalatszerzést választja a dicséretre méltóbb szellemi búvárkodás helyett.

Az előadás után Németh Péter Mikola rövid levelet olvasott fel Darabos Páltól, aki Hamvas-kutatóként ahhoz a többséghez tartozik, akik szerint nincs kapcsolódás Hamvas és Kassák személye vagy szellemisége között. A levél tartalma is ezt a szakmai véleményt nyomatékosította.

A második előadást Kilián István tartotta a régi magyar képversről. A Miskolci Egyetem oktatója és egyben a Vizuális költészet Magyarországon-I.: A régi magyar képvers kötet szerzője anno a régi magyar dráma kapcsán végzett kutatómunkájának melléktermékeként kezdett foglalkozni a képversekkel, melyeket a levéltárban talált a kutatásához szükséges anyagok mellett.

A már  ókorban megjelenő képversek kapcsán megtudtuk, hogy az avantgárd céljaival ellenkező módon nem hogy nem akar szabadulni a szabályoktól, de formailag még súlyosabb kötöttségeket vállal, mint a korabeli hagyományos vers. A különböző mértani alakzatokban megjelenő, vagy változatos, tárgyakat formázó szövegek hagyományőrző jelleggel is bírnak. Mondjuk egy négyzet alakú versben lehetetlen hibát véteni, hiszen az írásképen azonnal meglátszik. Példaként Szenci Molnár Albert, Tandori Dezső által fordított, férfierőt jelképező cubusát majd egy ismeretlen ferences szerzetes, bizonyos Golyóbis Andrásnak címzett munkáját említette és elemezte röviden az előadó.

András Sándor (költő, irodalomtörténész) Lehet-e hagyománya az avantgárdnak? címmel tartott beszéde alatt rákérdezett a művészet és az avantgárd fogalmára. A művészet, mint szó, a magyar nyelvben a nyelvújítás termékeként jelent meg, tehát közvetlenül nem áll mögötte az az őshagyomány, amely más nyelvek esetében tetten érhető.

Az avantgárd kifejezéshez pedig egyszerre fűződnek politikai, társadalmi és művészeti szálak. Nem kisajátítható a művészet számára hiszen az avantgárd művészeknek, mint „a képzelőerő embereinek” egyfajta társadalmi haladás is céljuk volt.

András Sándor úgy fogalmazott, hogy az avantgárdot nem az „új” határozza meg önmagában. Első látásra romboló, barbár jellegű, de mélyszerkezeteiben erősen kapcsolódik a hagyományhoz, hagyomány nélkül nem is lenne elképzelhető. Példaként Ladik Katalin és Szkárosi Endre munkáit említette. Emellett a vallás, mint szakrális hagyomány is felmerült, ami szintén felhasználásra kerül például a hírhedt bécsi akcionizmus által.

A szünet előtti utolsó program Petőcz András beszámolója volt a ’80-as évek költészetéről, mint avantgárd hagyományról.

Petőcz a XX. századot az avantgárd századának keresztelte és véleménye szerint ilyen értelemben a XXI. még nem kezdődött el – mivel nem tudható, hogy ez minek a százada lesz. A ’80-as évek ezen belül a századon belül is a leginkább avantgárdnak nevezhető évtized. Az avantgárdnak ugyanis Nagy László ’78-as halálával lezárult egy korszaka és az a zárt, „népfrontosított” irodalmi kultúra, mely addig látszategységet alkotva működött Magyarországon elkezdett felbomlani. Ebben a kelet-európai politikai berendezkedés meggyengülése is szerepet játszott.

Új távlatok nyíltak, új politikai és irodalmi szerveződések kaptak szárnyra. Megalakul a JAK, folyóiratokat igyekeztek alapítani és könyvsorozatokat kiadni, szóval minden arra mutatott, hogy a meglévő struktúrák nem megfelelőek az ifjúság pályakezdéséhez. A 80-as évek elején kulcsfontosságúvá vált a forma: a különböző irányzatok, izmusok, a másság egyértelműen az avantgárd fejlődését segítette elő. Hagyománynak Kassák életművének korai szakaszát tekintették, ez a választás tudatos gesztus volt, melyből könnyedén bomlott ki az útkeresés és a lázadás a fennálló rendszerrel szemben.

Az évtized elején megjelent Ver(s)ziók című antológia (ami már a JAK-füzetek sorozatban került kiadásra) jól reprezentálja ezt a folyamatot. Az avantgárd gyűjteményben számos olyan szerző műve jelent meg, akikkel kapcsolatban ma már nem merül fel ilyen vonatkozás (pl.: Parti Nagy Lajos, Várady Szabolcs, Döbrentei Kornél, Szőcs Géza, Balla Zsófia). A névsor jól mutatja, hogy akkoriban ez volt az a művészeti terület, ami felé lehetséges és érdemes volt odafordulni.

Az évtized ezen korai szakaszát hívta Petőcz „szituációs avantgárd időszaknak”, melyet a „posztmodern avantgárd” időszaka követett. (Az előadó az avantgárdot úgy is értelmezte, mint a posztmodern előzményét, első megjelenését.)

Az egység, melynek uralkodó irányzata volt az avantgárd ’85-ben érte el csúcsát, a kalocsai Magyar Műhely találkozón, ahol teljes mellszélességgel képviseltette magát az akkori progresszív szellemi élet. Ez után azonban belső, személyes problémák miatt lassan felbomlott ez az egység az alkotók között. Az évtizedet (jelképesen is) a ’90-ben megjelenő MédiumArt vizuális költészeti antológia zárta.

A ’90-es évek elején végül egyértelműen elindult a marginalizálódás folyamata: az előző évtized újraértelmeződött a rendszerváltás után, és az irdalomban kialakuló újabb struktúra nem volt hajlandó érdemben kanonizálni az avantgárdot, ami Petőcz szerint az irodalomtörténet szempontjából rendkívül veszélyes mulasztás.

A délutáni ülésszak egy órás ebédszünet után vette kezdetét. Aki nem volt éhes ez idő alatt egyszerűen kiment átmelegedni a napra vagy kinyújtóztatni a lábait a Bajza utcán.

Két óra körül aztán újabb rendhagyó gesztussal folytatódott a műsor: Szemző Tibormunkáját hallgattuk meg, melyhez Hamvas Béla Misztérium c. művéből használt fel részleteket a zeneszerző.

Ezt követően két kötetlenebb előadás hangzott el. Az első Szécsi Andrástól, aki mintegy összefoglalva a délelőttieket és átvezetve az újabb szekcióba Hamvas és az avantgárd kapcsolatáról értekezett. Az Összeköthető-e Hamvas életműve az avantgárddal? címre válaszolva először nemmel felelt.

Hamvas Bélát  és Kassák Lajost úgy említette, mint a dinnyét és a sót: elképzelhetetlenek együtt, ám ha kipróbáljuk, állítólag kellemesen csalódhatunk. Ám ez a találó hasonlat nem magyaráz meg mindent. Szécsi jól látja, hogy a Hamvasi és Kassáki fogalmak egy része közös halmazt alkot, ám ezek mögött a terminológiák mögött más áll. A Hamvasi hermetikus tradíció és a Kassák által pártfogolt modern művészet tehát nem fedi egymást.

Szécsi András után Bíró Dániel kapott szót, aki rövid, kitekintő jellegű, az „ArcMaszk” kiállításhoz kapcsolódó értelmezését göngyölítette fel Georges Bataille nyomán. Az álarc volt a téma, mely motívum a Hamvas irodalmi főművének tartott Karneválhoz is kapcsolódik, melyről a továbbiakban aztán még több szó esett. Bataille írása alapján a kettősségben-lét kérdései kerültek a középpontba.

Thiel Katalin, az Eszterházy Károly Főiskola Filozófia Tanszékének tanára már 25 éve foglalkozik Hamvas Béla életművével. Meglepő tapasztalata, hogy Hamvas-kurzusai iránt éppen azok a művészeti szakos hallgatók érdeklődnek, akik az avantgárd iránt elkötelezettek.

A tanárnő  a mostani szimpóziumra Hamvas regényelméletével készült. Véleménye szerint a szerző naplóiban és esszéiben is a regényformát keresi – vagyis a formát, mely kifejezi a lét paradox jellegét és teljességét. Célja „az egy kibontása és az egyhez való visszatérés”. Regényelméleti fragmentumaiban találhatunk bizonyos gondolati csomópontokat, mint amilyen például a világválság, a realitásfogalom, a remény vagy az üdv, a konfesszió, az időproblematika, a regénynyelv vagy a humor. – Ez utóbbit jelöli úgy Hamvas, mint az utolsó maszkot, amit nem is szabad levenni.

Az említett időprobléma kapcsán az előadásban fontos szerepet kap a pillanat fogalma. Kierkegaardnál a pillanat a kétértelműségre utal, melyben az idő és az örökkévalóság érintkezik. A regényidő is ilyen típusú belső, üdvtörténeti idő szemben az ún. vulgáris idővel, amit mérhetünk.

Miklóssy Endre Hamvas hagyományfelfogását a mítoszból vezette le. A mítosz az ember belső világát projektálja. Megteremtője a nyelv, a szimbólum formájában. Nem fogalmakat vagy statikus képeket, hanem eseménysorokat használ, melyek a befogadás és értelmezés által mindig individualizálódnak. Az összefogó jellegű mítosz azonban idővel esetlegessé vált, Hamvas számára a háború tette ezt világossá. A tárgyalt filozófus szerint ez az istentől való elhagyatottság vezetett a magyar polgári kultúra összeomlásához. A létrejött káosz Isten változatlanságával áll szemben. Hamvas ezért leszámol a nyugati kultúrával és a világ lelkének érzékeltetését választja célul. Teszi ezt egy olyan korban, ahol az egység-látás már nem tűnik lehetségesnek.

A mítoszt, ami az őshagyományhoz tartozik, a formán keresztül ismerhetjük meg, és nem a vallás, hanem a létezés rendjének tudását nyújtja. Saját magát ebből a szempontból csúcshagyománynak gondolja el.

Az itt következő  Kelényi Béla kortárs tibeti festészetet bemutató előadása technikai okok miatt elmaradt, úgyhogy Miklóssy Endrét egyenesen Lászó Ruth követte, aki Hamvas Patmosz című műve alapján vázolta a szerző hagyományfelfogását. László Ruth első megfogalmazásában a Hamvasi hagyomány az ember istennel való kapcsolata, amit ha elveszít, tévelygéssé válik az élete. Az életszentség léthazugsággá, „pszeudo-egzisztenciává” válik. Az egyik hazugság a másikat szüli és démoni métely uralkodik el az emberen. Ezzel szemben az „igaz ember” képes látni és megnevezni a valóságot, nincs szakadék aközött amit mond és amit él. A látható és láthatatlan világ egy metszéspontban találkozik, mely hasonlít a keresztéhez, ahol a horizontális az emberi, a vertikális pedig az égbe mutató transzcendens világ szimbóluma.

A hagyomány a második – és ha lehet még ezoterikusabb – megfogalmazásban „a létbe való beavatódás”, átitatódás a múlandóság  és örökkévalóság körforgásának tudatával. Ezzel szemben az egolátria, a gyilkos önzés áll, mely irigységgel és gyávasággal párosul. Ennek maradéktalan megoldása egy alkímiai folyamat, mely a pszeudo-egzisztens személyben helyreállítja az eredeti istenhasonlóságot, az alapállást. Így változhat vissza a káosz kozmosszá és eshetnek újra egybe az ellentétek.

Az elrugaszkodásunk után újra talajt fogtunk Szathmári Botonddal, aki a Hamvas által magasztalt Arlequin, a bolond figurájára terelte a figyelmet.

Az Arlequin a Karneválban (Hagyomány és avantgárd Hamvas Béla nyomán) című előadását ő is azzal kezdte, hogy a tárgyalt két alkotó csak első pillantásra ellentétes személyiség. Valójában mindketten következetes és egyenes jellemű, megalkuvásra képtelen, független gondolkodók. A fojtó politikai légkör ellenére mindig hűek maradtak eszméikhez. Nem beszélve arról, hogy Hamvas Karneválja és Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek c. verse ugyanannak a magyar avantgárdnak a két csúcsteljesítménye.

A hagyomány nem más, mint szimbolizált jelrendszer, és ha így értelmezzük, akkor nem lehetséges a művészetben hagyomány nélkül alkotni. A művész feladata, rendeltetése Hamvas szerint a már említett istenhasonlóság megőrzése. Az általa működtetett éber és teremtő imaginatív tájékozódás felszabadítja saját aktivitását, és magát az embert változtatja látvánnyá – mondta Szathmári.

Az avantgárd és a hagyomány szervesen kapcsolódnak. Minden újító műben fellelhetőek a hagyomány szálai, lehetetlen teljesen újat létrehozni. Hamvas szerint a hagyománytisztelet hűség a helyhez és az időhöz. Az igazságkereső művészet pedig ebből a hagyománytiszteletből és a jelenlétből születik.

Arlequin ezek alapján a létezés központi figurája. A kultúra a XIX. századtól  őrültekkel van tele, akik állandóan a jelenre reagálnak, nem réved a múltba és nem ábrándozik a jövőről. Ráadásul csakis arról képes beszélni, amiről nem szabad – ezáltal gondoskodik saját szabadságáról. Azok az alkotások, melyeket az ilyen Arlequinek hoznak létre nem is függetlenek az időtől, felfűződnek rá, viszont a felfogás, mely által létrejönnek, mégis időtlenné teszi őket.

Ez után a Csáji László Koppány előadásával már a levezetéshez érkeztünk. Az utolsó előadó fiatalos lendülettel vágott bele Avantgárd és hagyomány… no meg a nép címmel mondandójába. A kulturális antropológus, néprajzos beállítottságú Csáji egyértelműen a társadalom felöl, egyén és közösség viszonyrendszerén belül vizsgálta a hagyomány és az avantgárd fogalmát.

A hagyomány nem homogén, egységes és univerzális, sőt, nem is megérthető. A hagyomány sokszínű, képlékeny terminus, mely annak függvényében alakul, hogy mit akarunk tőle. Vannak például egyértelműen fiktív hagyományok, melyek annak ellenére, hogy megalapozatlanok, nagy népszerűségre tesznek szert.

Az avantgárd ugyanilyen szerteágazó. Az indulásától kezdve olyan irányzatok gyűjtőfogalma, melyek akár egymással szembenállóak is lehetnek. Ami közös bennük az például az akadémizmussal való szembenállás. Vagyis az arról tett felismerés, hogy a világot nem lehet végérvényesen modellezni.

’45 után azonban végzetes fordulat következett be az avantgárd történetében: az avantgárd sikeressé vált. Ekkor kezdődött az ún. „megélhetési avantgárd” időszaka, melynek ékes példái a Picasso életművének kései szakaszában keletkezett művek, vagy termékek. A különböző forradalmi izmusok sikké változtak, majd lecsengtek. Aki ez után is futurista vagy kubista maradt az az „ortodox avantgárd” körét bővítette. A lényeg, hogy az innováció pénzre váltódott, mint Hamvas aranykori aranya.

Csáji egyébként hasonlóan látja, amit Petőcz András még a délelőtti ülésszakban az avantgárd és posztmodern viszonyáról mondott. Szerinte a posztmodern maga a kihűlt avantgárd. Az által jött létre, hogy az avantgárdban képviselt értékek iskola nélkülivé és ellentmondóvá váltak. A művész pedig ez után a világot már nem személyekre, hanem atomokra szedte szét.

Nos, azt hiszem bebizonyosodott, hogy valóban izgalmas kísérlet elméleti síkon összeereszteni ezt a két „különös” figurát, még ha nem is más ez, csupán betűs álmodozás. Ám mégsem igazán az, mert ha a saját idejükben és valóságukban nem is keresztezte egymást az útjuk, azért a mai igazságkeresőben találkozhat.

És annak ellenére, hogy voltak nehéz pillanatok, mikor az „ortodox avantgárd” kör kellős közepén éreztem magam, vagy épp az Édesvíz Kiadó könyvesboltjában, nekem is sokat adott némely előadás. A két szerzőt, ha körüljárni nem is sikerülhetett, de megpillantani néhány érdekes oldalát mindenképpen. A továbbgondolásra alkalmas benyomásaimat, azt hiszem, sikerült rögzítenem, most már csak abban bízom, szükség esetén rá is találok ezekre a forrásokra újra.