Miről lehet felismerni az ismeretlen írót?

Arról, hogy rövid nézelődés után határozottan a tárgyra tér – mondja Hományi Péter, aki itt a legfiatalabb eladó, és aki állítólag mindent elolvas, ami bekerül a boltba. – Egy bizonyos szerző iránt érdeklődik (aki persze ő), hogy hány példány van a kötetéből. És miért nem rakjuk valami jobb helyre, ahol szem előtt lehetne. Aztán vesz legalább egyet belőle. Az ismertebb írók közt vannak olyan törzsvendégeink, szeretném azt mondani, barátaink, akik bejárnak ide „csak úgy”. Beugranak egy teára, beszélgetnek kicsit a lányokkal, aztán mennek tovább. Sok szerzőnkkel van személyes kapcsolatunk. Nekem pl. Harcos Bálint lett itt barátom, Györe Balázs (ő kávézik) Szakács János kollégámhoz jár be inkább… Kivált az „Üveggolyósok”-kal alakult ki bensőségesebb kontaktus.

 

 

 

Mit visznek a karácsonyi vásárlók? Mi a menő?

Nagy siker most a Gross Arnold album, Pessoa Portugál tengere, és különösen a Parti Nagy Pecsenyehattyúja, azt nagyon viszik. De ha azt kérdeznéd, nekem mi a legszebb…

Neked mi a legszebb?

Nekem? Hát, a Párhuzamos történetek, a Nádas-könyv. Akkor kezdtem dolgozni itt, amikor megjelent, 2005-ben. Rengeteget adtunk el belőle, pedig nem olcsó, a három kötet nyolcezer forint. Jó volt látni, hogy viszik az emberek, nagyon jó érzés volt.

Csere. Császár János ül le most a Nagy Lajos székére.

Miben különbözik az Írók Boltja a többi könyvesbolttól?

Leginkább talán abban, hogy az írókról tudjuk általában, mit akarnak éppen. Györe Balázs három hete csak azt kérdezi, hogy megjött-e már az új Kerouac. Vagy bejön a Garaczi Laci barátnője, és ahogy évek óta, most is, a Laci anyukájának kiválasztjuk az aktuális romantikus regényeket – tudjuk, hogy mit szeret a mama. Vicces történetek is jöhetnek?

 

 

 

Persze.

Mondjuk, kéri a vevő az Asszony a polcon című könyvet (Asszony a fronton, ugye, Polcz Alaine) vagy a Závada párnáját vagy Iliásztól a Homéroszt, ilyen is volt. De fontosabb, hogy olyan vagyunk, mint egy író-klub. Kukorellyvel megbeszélem a válogatott meccseket, Rácz Péterrel az írók focicsapatát; néha meg velünk üzengetnek egymásnak, szól a Burger Barna, hogy ha látom a Sajó Lacit, mondjam neki, hogy hívja fel, mert sose veszi föl a telefont.

Vannak új „írós” pólók? Mert tavaly nem kaptam már Petrit, kénytelen voltam Adyt venni.

A Petri elfogyott, sajnos. Egy még ki van rakva ott, a falon, de készletünk már nincs belőle.

Kérnek a vevők néha tanácsot? Ajánljon valamit a kislányomnak, a nagymamámnak…

Igen, ilyenkor, decemberben megesik. Akkor puhatolózni kell, valamit meg kell tudni még a nagymamáról. Ja, aztán itt van a Péntek bácsi, több mint negyven éve idejár vásárolni. Mindig csak pénteken. Most már alig tud menni szegény, úgyhogy felvisszük a lakására, amit kér, itt lakik a közelben. Telefonon elmondja hosszasan, hogy mit keres, ha nincs, megrendeljük, és házhoz szállítjuk. Néha azért még becsoszog, megiszik egy teát, morog egy sort, szidja kicsit a rendszert, aztán távozik.

Most éppen mit szeretne?

A feleségének Agatha Christie-sorozatot, magának meg politikai tárgyú könyveket. Megjelent egy Lenin-könyv például, na, az neki rögtön kellett.
Nagy Bernadette 1981 óta dolgozik itt, ő az irodalmi és művészeti rendezvények szervezője és házigazdája.

Emlékszem, néhány éve még kint voltak a falon kortárs írók képei.

Igen, az én ötletem volt, gondoltam, az olyan családias. De hamar kínossá vált, magyarázkodni kellett a vevőknek, hogy ez az író miért van kint, az meg miért nem. Aztán, amikor jöttek az önjelöltek, és volt képük is hozzá, mindjárt bekeretezve, akkor meguntam, leszedtem mind, és bevittem az irodába.

Ez most már karácsonyi vásárlás itt körülöttünk?

Nem, majd az utolsó négy napban.

Mért pont négy?

Nem tudom, régebben nem így volt, már novemberben kezdődött a Karácsony, de szép lassan kitolódott. Mostanra az utolsó négy nap az őrület, akkor kapnak észbe az emberek, hogy uramisten, kéne valami a fa alá, a könyv azért még megfizethető, és ilyenkor el tudunk adni olyasmit, is, amire addig nem figyeltek föl.

 

Személyes szerzők?

Ó, néhány legfontosabb nincsen már köztünk. Az „én íróm” volt Mándy Iván, Mészöly Miklós. Vagy Petri, aki a söröcskéje mellé kapott mindig valamit egy kis porceláncsészében. A Faludy meg hozta magával kis szatyrában a saját whiskyjét a dedikálásokra, aztán átmentük vele ide szembe, ahol volt még akkor egy indiai étterem, azt szerette.  De vannak ma is jó páran, Parti Nagy idetelefonál, mondjuk, hogy mindjárt jövök kávézni, máskor Esterházy körletfelelős néz be hozzánk, és szemlét tart, hogy minden rendben van-e. Megsimogatom, adok egy puszit neki, és megyek, csinálom tovább a dolgomat. Szóval, olyan családi buli ez itt, mint hajdan lehetett a Japán kávéház.