hirdetés

Két nyelv, ha együtt dobbant

2012. október 13.

Az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon Szeged és Szabadka között magyar, szerb, szlovén írók, költők, muzsikusok ingáztak felolvasásokkal, zenével. Bárdos Deák Ágnes tudósítása.

hirdetés

"Breivik pedig, ahogyan azt fegyveres akciójából láthatjuk,
a tettek embere, és elege van a kibaszott kompromisszumokból.
Éppúgy, mint Radovannak és Ratkónak:
nem ékesszólásukkal érdemelték ki Breivik kisfiús rajongását,
hanem az Una és Drina folyók között végrehajtott konkrét fegyveres akciókkal,
amelyekkel rettenthetetlenül védték Breivik Európáját
– a kontinens lakosságának egyik,
nem-breiviki részétől."
Teofil Pančić

 

Mi történik a szöveggel, ha látványosan és dinamikusan változik a befogadói környezet? Ha változik a táj, a földrajzi, a geopolitikai a befogadó körül. A befogadó érez és érzékel, miközben hallgatja a felolvasást. Ha hallgatóként merül el a szövegben, az teljesen más, mintha maga olvasna magába mélyedve, megfeledkezve a külvilágról. Belefeledkezve az olvasásba.

Az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál résztvevői útban Magyarországról Szerbia felé (és onnan vissza) el-elkalandoznak az ablak mögötti vidékre s a jelenbe szivárgó múlt képeire révedve. A hatóság mindenhatóságának ellenszegülő lélek gyomorszorító emlékei vegyülnek a megérkezés és elindulás, az úton levés flow élményeivel. S, hogy a szavak ritmusára zakatol-e a vonat, vagy fordítva, azon is elmereng az időutazó, míg akcióba lendül a szöveg – bár állni látszék a papíron a betű.

Pesttől Szegedig nem akad ismerős a vonaton, a paprika városában viszont rögtön Szombathy Bálint és Marton László Távolodó tűnik fel a peronon, amin aligha hökkenne meg bárki - rajtam kívül: épp Patti Smitht olvasok, a Kölyköket, Marton Lacival pedig épp Patti Smith kapcsán ismerkedtem össze a Kontroll Csoport megalakulása után. Laci és Patti házasságkötésének Müller Péterrel voltunk a tanúi, 1981-ben. Patti persze csak virtuálisan volt jelen egy hasonmásbábu képében, de legalább életnagyságban. Laci az újvidéki Symposion 1978-óta jegyzett szerzőjeként, Orcsik Roland meghívására érkezett, s a visszaúton lesz felolvasása, másnap, a Szabadka-Szeged közti szakaszon.

Hova tűnt a szegedi resti, ahonnan a korábbi évek fesztiváljai indultak? E kies hazából lassan végleg eltűnik ez a vendéglátóipari egység - így hát az állomás közeli Tót kocsma járdáján gyülekezünk. Szerzők és olvasók, szervezők és rajongók zeneszóval készülnek a Nagy Utazásra. Hogy mennyire nagy, az csak útközben derül ki majd annak, aki először adta fejét kultúrcsempészkedésre.

A szegedi pályaudvar egy kőhajításnyira van a fesztivál már említett első állomáshelyétől, a Tót kocsmától, a helyi villamos odasárgállik – a városlakók szórványban haladnak el az irodalmi szubkultúra lelkes gyülekezete előtt meg-megállva.
A következő két napot megzenésítő Meander zenekar nyitánya után Németh Zoltán felolvasása hozza mozgásba a kétnapi szövegfolyamot, egy gyomrossal szabadítva rá az öko-humanista szellemet a napfényes nyárutóra, mikor az utolsó kisbálnát is kihasítják édesanyja méhéből....


A létfonalatvesztett Ember tragikomédiája csak a kezdet, ahonnan Erdős Virág görbetükrén át vezet az út a Szombathy Bálint-féle határlevizelős akcióig és tovább, a szerb esszéista, kritikus, újságíró, Teofil Pančić verséig, akinek a Literán már megjelent a Breivik-féle tömegmészárlást idéző, s a globális válságot tágabb kontextusban értelmező opusa is. 

Röszkéig a Piroskának becézett helyi vicinálissal utazunk, s a határon nyergelünk át az Ezüst villámra, az eredeti sínbuszra. A vonatnevekről, valamint a Piroska és az Ezüst villám közti rokoni kapocsról másnap értesülünk a szabadkai restiben a Magyar Szó híradásából. Mert a fesztiválozók a szabadkai szál mentén csak sinóként emlegetik a sínbuszt.

A határon Erdős Virág versét félbeszakítja az ellenőrzési procedúra, ám az opusnak az interruptus nem sokat árthat, annál nagyobb a kéj a folytatáskor. Amúgy is kívülről fújja már az ország, amelyet épp elhagytunk, a virágos rigmusokat - épp ideje, hogy megtanulja a másik is, amelyikbe épp bezötyögünk. A felolvasott szövegek nem csak a szerzők nyelvén, de a hallgatóságén is, műfordításban is hallhatók voltak, és olvashatók is lesznek eztán a szervezők, elsősorban a Sín-tér Kulturális Egyesület, a JAK és a FISZ jóvoltából. A kétnyelvű felolvasások csak fokozták a szellemi bizsergést, ahogy közeledtünk az egyik határtól a másik felé. Mint palackból a szellemek, úgy pattantak elő a nyelvben megbúvó mémek, kilométerenként új és új víziókat buggyantva ki térből, időből, személyesből és globális egészből.

A hétpróbás kultúrcsempészek szerint az elmúlt fél évtized kulturális innovációja a határőrök viselkedésében is mérhető. Bár ingadozások mindig akadnak, de a fejlődés vitathatatlan: a jobbára rettentő fiatal egyenruhások a zeneszóval és kihangosított felolvasással, hangosbeszélőből sikoltó kétnyelvű danával befutó szállítmányt elég lazán fogadják.
A sínbusz annak idején, mikor nem keresztezték útját határok, a Szeged és Szabadka közti tanyavilágon kóborolt. Mára inkább turisztikai vonzerővel bírhat, azzal a fizimiskával, ami van neki – ez is szempont, még, ha a jegybevételeket a fesztiválozók nem is turbózzák fel a csillagos égig. Mindenesetre a népes támogatói listán ott olvasható a szerb és a magyar vasúttársaság neve, ami nem csak a fesztivált illető elismerés jele – de a kultúrán keresztül megvalósult együttműködésé is.

A fesztivál organikusan épül ötödik éve: a fenn sorolt hazai irodalmi és művészeti szervezetek, csoportok rácsatlakoztak a kinti Symposion Egyesület és a szabadkai önkéntesek kapacitásaira. Idén az ottani kapcsolattartó/szervezőtől, az újvidéki Symposion főszerkesztőjétől, Sirbik Attilától a szabadkai Berényi Emőke vette át a stafétát, aki az elmúlt években a Magyar Szó munkatársaként tudósított a Sínbusz Fesztiválról. 

Ahogy Röszkén a külföldiek útleveleit, Horgosnál a mi személyi igazolványainkat is elviszik ellenőrzésre: az egész majdnem olyan stresszes, mint annak idején. Hogy' keleten a helyzet változatlan, egyedül Szombathy Bálint Áttörés című performanszát élteti, amit a Mi a magyar? műcsarnokbeli kiállításán videóalkotásként láthattak a műfaj szerelmesei. A határlevizelős akció során Szombathy Bálint Röszke és Horgos közt a sinó illemhelyére vonulva, nyílt ajtók mellett adta ki magából mindazt, ami határügyben nem csak a szegedi indulás, de az elmúlt évtizedek óta felgyülemlett benne. Remek volt élőben, eredeti környezetben, a két ország közti senki földjén hallgatni a csobogást, két nyelv, két ellenőrzés közt: két nép ha együtt dobbant kultúrát csempészni.

Már most Sínbusz Fesztivál-történeti legendaként tartjuk számon Garaczi László esetét, ha lábjegyzeteként is határral kapcsolatos rémálmaink almanachjában: az elmúlt évben, személyi dokumentumok híján a szerző, miután Szegedtől Röszkéig felolvasott, a Szabadkára tovább utazó vidám csapatnak búcsút inteni volt kénytelen s visszafordulni Szeged irányába. Idén Nagy Ildikó Noémi olvasott fel, őt hozta az író igenest a szabadkai állomás restijébe, ahol még a kisvárosi pályaudvarokon szokásos élet zajlik, s ezért teljes pompájában kibontakozhatott a Sínbusz Fesztivál kavalkádja.

A Sínbusz Fesztivál szabadkai eseményei további közösségi megmozdulásokba torkolltak. A Kosztolányi Gimnázium tanárának idegenvezetésével megtettük a Kosztolányi és Danilo Kis nevével fémjelezett 2K túrát, körbejárva azokat a helyeket, amelyeket 2000 óta, a Dombos Fest felé vezető utunkat megszakítva, újra meg újra felfedezünk. Amiről lemaradtunk, azt color localként tálalta másnap, kollégiumi szállásunk reggelizőjében Németh Zoltán. Mondják, hogy Szabadka egyik híres templomán a repedést Csáth és Kosztolányi viszálya okozta, mikor, széthúzásukat demonstrálandó, egymástól minél távolabb állva Isten házában, megátalkodottságuk kettészakította a templom homlokzati falát.
Számolni sem tudom az éveket, mikor voltam utoljára osztálykiránduláson, de e két nap alatt mindvégig ott éreztem magam: a közös pleskavica-vacsora után a városban otthonosan mozgó Szombathy Bálinthoz csapódva vonultunk a Tóth Kína Hegyfalu és a Média fiai koncertre, valamint Lakatos István kiállítására - utóbbit a közeli Kishegyesről érkezett Aaron Blumm író nyitotta meg a Studio 11 nevű „helyen”. (Nem mondom, hogy romházban, bár a hajdani családi háznak, funkcióját tekintve mindenképp, rokona, sőt ismerőse, s tán boldog őse is lehetne a pesti romkocsmák hálózata.)

Másnap reggel Szombathy Bálinttal a piacon még összefutottunk, a nővérével igyekezett a közeli temetőbe, édesapja sírjához, vállán a legújabb szerzeménnyel, egy kis kapával, a sírrendezéshez.
Piacra, főleg bolhapiacra járni veszélyes dolog, valamit mindig vesz az ember, ha pénze van - ha szerencséje is, valami olyat, ami tényleg szükséges. Nagy Indiánkönyv – nekem ezt dobta a gép. No comment.
A belvárosban is lehet persze költeni, elsősorban kávéra és fagyira, a legrégebbi cukrászdák egyikében mondjuk, a Pelivánban, ami szerencsére megvan, nem úgy, mint a hajdani szabadkai Magyar Színház. A zöld Zsolnay-szökőkútnak is annyi, deszkával van befedve, viszont a Városháza előtt a kék Zsolnayban annál bőszebben zubog a víz, mintha azon is múlna, hogy továbbra is úgy legyen, mint volt: idegenvezetőnk szerint a városlakók rajongása a Városháza iránt olthatatlan. Ha külföldre mennek, viszik az épület fényképét magukkal – ma már persze csak megnyitják az internetet, hogy megnézzék, áll-e még Szabadka büszkesége –, és hazatérve első útjuk is odavezet. A szép történeten morfondírozunk, miközben kis kultúraközi közjátékba bonyolódunk: ájsz-kofí helyett nesz-kofít kapunk... különben pompásan ücsörgünk és nézegetjük friss szerzeményeinket. Marton László példáját követve Kéri Piroskával a szomszédos Danilo Kis könyvesboltban réges-régi Tolnai Ottó reprintre költjük maradék dénárjainkat.
Hazafelé a sinón jót derülünk Marton Laci szövegének fordításán, miután megtudjuk, hogy a szerb hallgatóság min derült olyan jót. Halott nő helyett halott életet olvas a felolvasó, zsená, zsivá, lehet, hogy nyelvbotlás, lehet, hogy áthallás, de bármi is volt, mindkét nyelven humorra fordult, s mondá az Úr (bár hallgatott): ez jó! Két nyelv, ha egyszerre dobbant.

És végül újra Szegeden, ismét egy pályaudvar-közeli étterem teraszán veszünk búcsút az elmúlt két naptól, felidézve néhány veterán kultúrcsempésszel a honi-resti-korszakos Sínbusz Fesztiválok fergeteges kezdettel és véggel keretes történeteit. Chill out, ahogy egy másik szubkultúra szlengje mondja. De lecsillapodhat-e a szív ennyi szövegelés után igazán, csakugyan?! Talán azoké, akik részt vettek még a Benda Balázs Szeged-Vác vasútvonal című írása inspirálta Orthopaid Rövün, és a szerb Wooden Ambulance zenekar koncertjén a Jazz kocsmában a Nagy Utazás után, talán azoké igen. Mondják, fergeteges volt mindkettő.

A program az eseményoldalon olvasható (valamint azok neve itt, akik nem jöttek el: Alen Mešković (Koppenhága, Dánia), Milan Dobričić (Belgrád, Szerbia), Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond (Budapest), és azoké, akik a műsorfüzetből lemaradtak: Marton László Távolodó és Teofil Pančić)

 

Bárdos Deák Ágnes

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.