Sosem fogjuk megtudni a válaszokat némely kérdésekre, melyekkel a Műfordítók Egyesülete kecsegtette a közönséget. Kedden, a Ráday utcai Metafora-esten a Balassi Intézet műfordító kurzusának hallgatói, Heike Flemming, Silvia Petzoldt, Monics Fulda, Maria Elena Szilágyi Chebi és Rebekka Hermán Mostert nem hozták szóba ugyanis, hogy mi lehet szerintük a „hasított disznó”, hányféleképp tudnának magyarul „hallgatni”, sem azt, hogy milyen különbséget látnak pokróc és takaró között, vagy miként lehet intelligens valakinek a háta. De ez nem baj, mert más dolgokról viszont sokat beszéltek.

Még számoltam a nézőket, a nemek szerinti megbízható különbségtétel végett, amikor Rácz Péter kezdte sorban bemutatni a kint helyet foglaló öt lányt. A széksorokban ülők között éppen 32:10 volt az állás a nők javára, ami azért valami, ezt tetézte a műsorvezető közlése, miszerint a Balassi Intézet évi tíz idegen ajkú műfordító ösztöndíjasa között ebben az évben nem volt férfi. Meg tavaly sem. Sajnos, ez nekem tetszik.

Maria Elena Szilágyi Chebi (Fotók: Zelki János)

A fordító nők mind fiatalok és mind szépek a csipketerítővel (!) borított asztal mögött. Jobbról balra haladva (szemből nézve, az első sorból, hogy a diktafon meg a digitális fényképezőgép jó közel lehessen) két német, középen egy olasz, aztán egy uruguayi és egy holland. Az egyik német igen decens, a másik sokat nevetgél, mert zavarban van. Az olasz pont olyan, mintha magyar lenne, egy magyar költő, aki olaszból fordít, mondjuk. Az uruguayi le sem tagadhatná, hogy echte uru, annyira egzotikus, hiába van egy „Szilágyi” is a nevében a nagypapa révén. Bal szélen a holland lány, akivel szemben elfogult lettem – a szó jó értelmében. Kedve volna az embernek nemzet karakterológiai irányból közelíteni elébb, mintsem a literatúra felől, oly sok bájos tévedésre lehetne jutni, oly rövid idő alatt.

Heike Flemming

Azonban rögzíti inkább unalmasan az elhangzó szavakat, hogy például a terjengős és körülményes magyar szövegeknek akár egynegyedét is simán kihagyják a holland kiadók, ha úgy gondolják, könnyebben befogadja majd az olvasó a „lecsupaszított” változatot. Vagy itt van Heike filozofikus anekdotája. A huzamosabb ideje Németországban élő magyar barátja autójában ül Budapesten, s azon töpreng, hogyan fordítaná németre sofőrje káromkodás-bravúrjait, melyekkel az illető a délutáni dugó konfliktus helyzeteit illet. S arra jut (Heike), hogy német ember, bizony, autóban nem káromkodik. Tovább fűzve a témát (ami valamiért át-meg átszövi az est nagyobb részét) a firenzei Monica elmeséli, sok munkájába tellett, míg mára sikerült elsajátítania a magyar szitokszavak különb s különb jelentésárnyalatait, s azokat olasz fordításaiba belesimítania. Még itt elidőzve kicsit, Maria Elenától megtudjuk, hogy Petri verseit kényes dolog uruguayi spanyolra fordítani, mert nyers megfogalmazásai, kifejezései jobbára fennakadnak a versolvasók konzervatív ízlésén.

Rebekka Hermán Mostert

Leszűrhető mindent egybevetve: jó kis mesélős est volt, és (a női nem számarányának kétségkívüli túldimenzionáltsága dacára) csöppet sem feminista, szerencsére (érted, mire gondolok).