hirdetés

Ki az a Vrigaera?

Lanczkor Gábor: Vissza Londonba. Kalligram, 2008

2008. június 23.
A kötet egészében azonban mégis mintha többről lenne szó, mint a minden művészet(té válhat) avantgárd tapasztalatáról. Nem a hétköznap válik ugyanis művészetté, de nem is a művészet hétköznappá: a két szféra eredendő elválaszthatatlansága, egymásrautaltsága sejlik itt fel.
hirdetés

Minél többet olvasom, annál hosszabbnak tűnik és persze annál tömörebbnek – vajon ellentmondás ez? – Lanczkor Gábor legújabb, Vissza Londonba című karcsú kötete. Nehéz ugyanis megfejteni e verseket, már ha a megfejtés az, amit a leginkább igényelnek, hiszen túl kevés kapaszkodót nyújtanak – ami persze csak részben igaz, hisz egyidejűleg talán túl sokat is. A Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben alcím is sejteti: sajátos útinaplót tart kezében az olvasó, ahol a földrajzi utazás a képek közötti, valamint a szemlélés és a szemlélt közötti utazássá válik. A roppant széles képzőművészeti utalásrendszert mozgató versek olvasásában látszólag segítségünkre lehet a lanczkor.blogspot.com oldalon található, a versek „eredeti” képeit kiállító virtuális galéria, de szerencsére a képekkel való összeolvasás inkább összetettebbé, semmint könnyebben megragadhatóvá teszi a kötet anyagát. A kötet anyagát, mondom nagyképűen, miközben nem csupán a gyakran verscímmé emelt festő–festménycím szerkezetek, de az idézett blog is elbizonytalanít nem csupán a kötet anyagának lehatárolásában, de a szerzőség határának megvonhatóságában.
 
Ezeknek a határoknak a bizonytalansága igen jól megfér a kötet alaptermészetével, a műalkotások és a műalkotások szemlélésének elválaszthatatlanságával, megfigyelt és megfigyelő diszkrét viszonyának megkérdőjelezésével. Lanczkor verseiben nem a néző értelmezi a képet, a kép is értelmezi őt – persze, mivel e néző engedi –, így sodródnak a kötet utalásai sajátos magánmitológiává. Ebben a kölcsönhatásban válik értelmetlenné képleírásról vagy fonák – képhez készült szöveg – illusztrációról beszélni. Miközben persze mégsem: a képnézés, a kép(ről)-írás olyan sajátos módon jelenik meg ugyanis a Vissza Londonba lapjain, hogy a magánmitológiának megfelelően függesztődnek fel a tér, de még inkább az idő megszokott viszonyai. S itt nem csupán arról van szó, hogy a könyvben nem kronoligikus rendben követik egymást a képek, a reneszánsztól a modern felé, hanem arról is, hogy mintha az újabb esztétikai tapasztalatok fényében lennének figyelve a régiek, a régiek szempontjából pedig az újak – miközben e két szempont eggyé és ugyanazzá válna.
 
S épp ezért művészet és hétköznapiság hasonlóképpen egy térben oldódik fel. Ahogy A Temzét néztem a nagy üvegtábla mögül, mielőtt hazamentem című vers (melynek szövege azonos magával a címmel, 67.) szintén a blog képeivel való együttolvasás során nyeri el valódi jelentőségét: az ablaküvegen túli látvány épp olyan, mint egy műalkotás, mivel a figyelő tekintet ezek közé sorolja be azt. A kötet egészében azonban mégis mintha többről lenne szó, mint a minden művészet(té válhat) avantgárd tapasztalatáról. Nem a hétköznap válik ugyanis művészetté, de nem is a művészet hétköznappá: a két szféra eredendő elválaszthatatlansága, egymásrautaltsága sejlik itt fel.
 
Ám rosszul beszélek, ha úgy tűnhet, a Vissza Londonba – mint fent, úgy lent – világa harmonikus, kerek egész, mert – miközben tényleg az – a hiány, a veszteség üti át minden sorát. Az imponáló tömörségű szikár leírások beszélője ugyanis olyannak tűnik, amilyennek Az Arnolfini-házaspár festője festi meg magát – e vers szemével – a tükröződő tükörben: „mint aki tanú- / ja csak, mi végül inkább öklendezni késztet”. (53.) Miközben mégsem az öklendezés, hanem a veszteség pontos számbavétele a kötet egyik uralkodó hangneme: a „legszemélyesebb háborús veszteség”, hogy elég Caravaggio Szent Máté és az angyal című festménye Berlinben (21.), Rachel Whiteread Háza egy lebontásra ítélt viktoriánus ház betonnal kiöntött, majd ledózerolt belseje (26.), a Goya süket háza című ciklus kiindulópontjául szolgáló Fekete festmények pedig pusztán fényképeken és másolatokon keresztül maradtak meg. Efféle veszteségeket is írnak újra e versek, miközben ezek a hiányok hiányukban válnak kifordított metafizikai középpontokká: „Fönnáll-e bármiféle összefüggés Isten és égő vászon között? / És ha igen, létezik most-e kép? // Ha igen, hol? Ahol az Isten? / Hol volt akkor háromszázötven évig?” (21.)
 
„A restaurálás egyfajta »újraértelmezés« is” – írja Földényi F. László Goya Fekete festményei kapcsán. Efféle újraértelmező, újrafestő restauráció Lanczkor kötete: kifordított, saját történeteivel megsebzett ekphrasziszai öntörvényű művészversek. Kíméletlen kérdésfeltevések, pontosan hímzett motívumháló, hogy a kötet utolsó ciklusában két halálkép: Keresztelő Szent János lefejezése és Szent Lúcia temetése után a szó szoros értelmében vett feltámadás, Lázár feltámasztása következzen. Caravaggio Lázár-képéhez rendelve azonban egy másik kép – ez is csak a blogon látszik –, a kötetben már korábban utalt Gavriel Vrigaera Korai önarcképének leírása olvasható, hogy már csak egy kérdés maradjon: ki az a Vrigaera?
 

Turi Tímea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.