hirdetés

Ki-, be-, meg-, el- és Összejátszás

Az Ex Symposion Tar-számának lapbemutatója

2006. december 6.
"...halk vita alakul ki megbocsátásról és felmentésről, amihez egy idő után ismét csatlakozik Kukorelly, aki szerint csak az Isten menthet fel és ha ezt mégis egy kultúra mondja ezeket ki, akkor nagy a baj. Majd mindenki szabadkozik, hogy már tisztázták, hogy ki használta s ki nem a megbocsátás és ki a felmentés szót. "
hirdetés

          „Mi történik az íróval, ha nincs családja, aki halála után őrizné az emlékét? Barátaitól pedig, akik a Paksi kocsmában, vagy más néven a Balszélső sörözőben ma is könnyes szemmel emlékezzenek rá, aligha várhatjuk el, hogy ösztönözzék a kiadókat a hátrahagyott írások kiadására az irodalomtörténészeket és kritikusokat meg az életmű értelmezésére ”- olvashatjuk a legújabb Ex Symposion belső borítóján a felelős szerkesztő, Szilágyi Zsófia sorait. Már ez is megmagyarázza, hogy a folyóirat szerkesztői miért is gondolták egyöntetűen azt, hogy legfrissebb számot a másfél éve elhunyt Tar Sándornak szentelik. Kukorelly Endre Tar és egész című versének felolvasása után az est moderátora Jánossy Lajos első mondataival nagyon megdicséri a lap szerzőit, mert úgy véli, hogy egészében kirajzolódik Tar igen sajátságos helyzete. Ő ugyan nem, majd csak az est végén Németh Gábor kéri meg Szilágyi Zsófiát, hogy „bár eddig bájos dilettantizmussal nem vezették be az estet”, mesélje el azoknak, akiknek még esetleg nem volt lehetőségük olvasni ezt a folyóirat-számot, hogy miként is épül fel. Én ezt azonban mégis inkább itt, az elején tenném meg. Négy blokkba rendezhetőek a szövegek, az elsőben a Szilágyi Zsófi Márton Lászlóval készített nagyinterjúja, és Szilágyi Márton A mi utcánkról szóló kritikája majd Radics Viktória Tar munkássága című írása és Kacsor Zsolt Kocsmai beszélgetés Tar Sándorról alcímet viselő szövege.
 
 
          A második blokk Mispál Atilla filmrendezővel a Fény ösvényei című film kapcsán készített interjúval kezdődik és Szűcs Zoltán Gábor, majd Mesés Péter szövegeivel folytatódik és Kukorelly Endre versével zárul. A harmadik egységben négy írót kértek fel, hogy az ügynök kérdésről írjanak, így Dragomán György, Balázs Attila, Szerbhorváth György és Németh Gábor ügynök tematikájú novellái kaptak helyet, majd a záró részt Kálai Sándor, Halász Margit Ferdinandy György és Szilágyi Zsófia írásai.
          Visszakanyarodva az este eredeti menetéhez Jánossy azt a kérdést teszi fel elsőként beszélgetőtársainak, Szilágyi Zsófiának, Mesés Péternek és Kálai Sándornak, hogy ők miként is látják azt a fajta amnéziás közösségi tudatból fakadó kétfajta – közösségi és irodalmi recenziót, ami Tarhoz kapcsolódik, és ők ezt az összemosást hogyan is élik meg. Szilágyi Zsófia kezdi a válaszadást, kiemeli, hogy 2000-ben, mikor először írt Tarról nem vette ezt figyelembe, felhívja a figyelmet Márton László véleményére is, aki - ahogy az a lapban is olvasható, - azon az állásponton van, hogy olyan könyvet kéne írni, ahol életrajz és életmű dialógusban állnak egymással. Mesés Péter veszi át a szót s kiemeli, hogy szerinte sem választható el a „nagy író és az eredendő ember”.
          Jánossy Lajos is hangsúlyozza, hogy ez egy kétarcú probléma, egyrészről a művész(et) és erkölcs problematikája, másrészről a magyar kontextus miatt. Amiből jogosan következik az a kérdés, hogy az író mennyire szigetelhető el a műveitől. Szilágyi Zsófia kiemeli, hogy az irodalomtörténet manapság inkább arrafelé mozdul el, hogy nem lehet ezt különválasztani, s azt is fontosnak tartja, hogy az eltérő generációk különböző magatartást tanúsítanak, „én és a nálam fiatalabbak megértőbbek vagyunk”. Az ősszel megrendezett Tar-túra kapcsán, látva az író környezetét – a lakását, ahol élt, a kocsmákat, ahova járt - még inkább tudatosodott a szerzőkben, hogy Tar helyzetét nem csak a már említett szempontok árnyalják, hanem az is, hogy más Debrecenben, gyári munkásként valamit kezdeni a rendszerrel, mint pesti értelmiségiként – fűzi tovább a megkezdett gondolatokat Mesés Péter, aki cseppet sem boldog attól, hogy a szerzőnek nem csak a műveivel kell foglalkozni, hanem ügynök múltjával is, s csak reméli, hogy gyerekei már mindezek nélkül, csak a szövegeket lesznek képesek olvasni. Ezek után jogosnak tűnik Jánossy következő kérdése, ami azt kutatja, hogy a Tar-ügy kapcsán mennyire szenvedett csorbát a  magyar értelmiség szabadelvű szolidaritása, hisz itt nem láthattunk aláírt névsort, amely Tar esendősége mellett megbocsátó hangnemben érvelt volna. Mesés itt már nem tudja és nem is szeretné elkerülni a Szabó István párhuzam megemlítését (az ő írásának a címe különben is Szeretünk Pista…), amikor is a filmesek egyfajta céhes szolidaritást tanúsítottak. Itt felemlegetik Szerbhorváth György kissé cinikus megjegyzését, miszerint sokan azért írtak alá, mert így megvolt az első publikációjuk. Hát, igen „vannak az írók és vannak az aláírók” – mondja el Jánossy Aczél bon mot-ját. Kálai Sándor Szilágyi Zsófia véleményére, mely szerint Tart szociális helyzete miatt eleve kívül helyezkedett el az úgynevezett mainstreamtől, könnyebb volt még kijjebb tenni, jegyzi meg, hogy őt valóban könnyebb volt beáldozni, mikor kellett egy „parasztáldozat”. Mikor Mesés is kiemeli Tar outsider voltát, a felolvasás után a nézők közt helyet foglaló Kukorelly visszaül a beszélgetők asztalához, és magához ragadja a mikrofont, s kifejti azt, hogy Tar igenis elkövette a közép-európai kultúrkörben létező legnagyobb bűnt: az árulást. Dantéval példálózik, majd felhívja a figyelmet, hogy az ugyan tény, hogy áruló volt, azért azt nem szabad összemosni, szerinte mindenkinek külön kell választani azt, hogy elkövetett egy bűnt, és azt, hogy milyen az életműve, majd ki kell alakítania a saját attitűdjét az emberhez az alapján, ahogy ezek utána szíve diktálja. ”Az a jó, ha ezeket a dolgokat külön szeleteljük, külön tudnak ..na , na valamit csinálni” - zárja a monológját Kukorelly (egy rövid időre), majd visszaül a nézőtérre. Mesés hangsúlyozza, hogy hiába ugyanaz a bűn, a bűnösöket nem szabad egy kalap alá venni, külön kell vizsgálni.
          Jánossy Lajos következő kérdését egyenesen Szilágyi Zsófiának címezi, kíváncsi, hogy mennyire telepedetek rá a Tar-recepcióra az eddig említett tények. Ha nem is a recepció vizsgálatával kezdjük, már  a szövegeken is megfigyelhető egy fajta törés, ’99 után minőségi romlás figyelhető meg. De ez a eddig megjelent kritikákban sem lett így, egyértelműen kimondva, s az ügynök kérdés sem kerül elő. Minden nekrológban elhangzik ugyan, hogy sokat fognak írni az elhunytról, de mindig van egy „szürke sáv”, ami Tarnál elhúzódni látszik. Persze pont az  Ex Symposion új száma, és az ebben megjelent Szilágyi Márton kritika vagy Szilágyi Zsófia Tar ­Móricz összevetése is lehet az ellenpélda. Jánossy Lajos is különösen érdekes összehasonlításnak tartja az említett cikket, s erről faggatja tovább a felelős szerkesztőt. A magányosság, társtalanság, valamint a szociografikusság azok a szempontok, amik miatt rokonítani szokták a két írót, mégis inkább a különbségeken van a hangsúly. Innen kanyarodnak a beszélgetők át Tar nyelve felé, amit szintén nagyon erősen meghatároz a környezete, ami abból is látszik, hogy nem tud történeteiben sem Magyarország, sőt megkockáztatják, Debrecen határain kívül sem beszélni, de „azok helyett beszél, akik nem tudnak beszélni” idéződik fel Esterházy Péter gondolata, amihez Mesés csak annyit fűz, hogy „nem irodalmian ír, hanem irodalmat ír.”
 
 
          Körbejártnak érezzük a témát, zárószavakat keres Jánossy Lajos, mikor Németh Gábor csatlakozik a szerzőkhöz, mert „valami piszkál engem a beszélgetésben” -- mondja. Mégpedig az, hogy egyfajta túlságosan meghatott hozzáállást, megbocsátó, elnéző hangnemet érez, s felteszi a kérést, hogy attól, hogy elfogadjuk, hogy szociálisan ki volt szolgáltatva, vajon ettől felmenthető-e. Mert szép, hogy tud úgymond helyettük beszélni, de erkölcsösebbnek lenni náluk nem?! E ponton halk vita alakul ki megbocsátásról és felmentésről, amihez egy idő után ismét csatlakozik Kukorelly, aki szerint csak az Isten menthet fel és ha ezt mégis egy kultúra mondja ezeket ki, akkor nagy a baj. Majd mindenki szabadkozik, hogy már tisztázták, hogy ki használta s ki nem a megbocsátás és ki a felmentés szót. Jánossy szembesíti Kukorellyt előző mondataival, majd megjegyzi: ”de te sem a kultúrán kívül vagy legjobb tudomásom szerint”. A végére Balázs Attila is csatlakozik, s felhívja a figyelmet az írástudók árulására, a spicliség mibenlétére, majd Mesés Péter kéri vissza szót, s felolvas egy rövidke, de roppant jó zárszót, ami egy szövegrészlet a következő, EX Symposionban, a Földönfutókban  megjelenő írásából, ami egyben az ő személyes üzenete a saját megfigyelőinek: „egykori tisztjeikkel nyalják ki a seggemet”.
          Röpke háromnegyed óra múlva (megint fél órát várt a nem is olyan alacsony számban megjelent közönség) a színházteremben kezdődik az est audio-vizuális része. Várakozás közben ADATSZOLGÁLTATÁS és Lakcím-kérdőjegy feliratú lapokat nyomnak a kezünkbe, top secret olvasom míg várjuk a bebocsátást. Mint ahogy az a beszélgetés elején is elhangzott az emberek elvárják egy irodalmi rendezvénytől, kicsit azért vicces is legyen, de itt én is azt érzem, mint a szerzők, hogy Tar Sándorról nem lehet csak csevegni, valahogy mindig „eltorokszorít”. Mikor beülhetünk a nézőtérre ez csak erősödik, mert nyolc reflektor vallatólámpaként a szemünkbe világít. Nagyon nyomasztó, nézőként ugyanúgy, mint fellépőként. A színpadkép sem vidám és könnyedséget sugalló, tizenhat monitor a háttér, az előtérben egy íróasztal, rajta kislámpa, mögötte terebélyes fotel. Ebbe löki bele, vagy épp emeli könyökénél ki a kihallgatottakat az a szemébe húzott kalapos, hosszú fekete bőrkabátba öltözött férfi, aki bevezeti az első felolvasót, Ladányi Istvánt. Az ő választott szövegrészletére szinte figyelni sem tudunk, mert a tizenhat monitoron különböző archív film- és híradórészletek vagy fényképek váltakoznak folyamatosan. Miután őt kivezetik, jönnek sorban az Ex Symposion szerzői, különböző Tar szövegeket olvasnak fel, van ki a Szürke galambból, többen a Mi utcánkból. Szilágyi Zsófia színésznőket megszégyenítően, a zenére rímelve, annak ritmusával egy ütemben tolmácsolja az Egy régi hangra várvát, ha nem tudnám, hogy ezt nem gyakorolta, nem hinném el. Majd sorban jönnek a többiek, Tóbiás Krisztián, Halász Margit, Radics Viktória, Németh Gábor, Józsa Márta, Bozsik Péter, akinek a felolvasott szövegében szereplő galambokra itt kivételesen jól válaszolnak a filmkockák. Balázs Attila az Éjszakai műszak című műből írt egy három felvonásos drámát, amelyből csak részletet hallunk, de az ereje annál nagyobb, hiszen ő kicsit rá is játszik a meghurcolt, kihallgatásos szituációra, ami legalább felrázza a kimerült közönséget.
            Nem úgy jöttünk ki az est után a Merlin színházból, mint amikor az ember megnéz egy limonádét a moziban. De nem is ezt vártuk. Kaptunk mély, érdekes beszélgetést, nyílt hozzászólásokat, audiovizulitással fűszerezett performanszot és mindezekkel együtt egy hosszú, de tartalmas estét. Az Összejátszás ezután is folytatódik a Merlinben. Kíváncsian várom.

Csapody Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.