Végetért a Krétakör két hónapos városterápiája. A Színházat (a Krétakör Színház korábbi nevéből) elhagyó Schilling Árpád produkciója köznapjaink legvulgárisabb tereire költözött, a rendező szándéka szerint egy négyfelvonásos opera dramaturgiáját követve. Mélygarázsba, buszra, autókba, utcára, háztetőre, liftbe – mi van még? A színházcsináló Schilling Árpáddal a színház tudatos leépítéséről és terveiről beszélgettünk A szabadulóművész apológiája című előadássorozat  kapcsán.

Litera: Apológia annyit tesz: védőbeszéd. Ez az előadássorozat Schilling Árpád maga mentsége. Mi késztetett arra, hogy elmagyarázd mindenkinek a „hagyományos” színházzal való szakításodat?

Schilling Árpád: Az „apológia” a „szabadulóművészé”, tehát nem az enyém. Mindenki, aki a „hagyományos” kötöttségekből szabadult, bocsánatkérésre kényszerül, mert a többiek számára megbocsáthatatlan az, amit tett. Én azért kértem előre is elnézést, mert az akciósorozat I. és II. felvonásában önmagamat metaforaként használva akartam beszélni valami sokkal általánosabb problémáról, arról, hogy mennyire nehéz meghaladnunk saját magunkat, mennyire lehetetlennek tűnő a megszokottal való szembenézés.

Tán még a pszichoanalitikusának sem tárulkozik ki annyira az ember, mint amennyire beavatod minden titkaidba a közönséget ebben a színházi projektben. Nem lehetett könnyű.

Minden művész titkokat tár fel. Ez tehát alapvetően szakmai kérdés. Én is így álltam hozzá. Sokkal nehezebb volt ennek az igen szerteágazó dramaturgiának a koordinációja, mint a felismeréseimnek a nyilvánossá tétele.

Az általad megunt, gúzsba kötött színházi előadásmód sok nagy rendezőnek elegendő tér az önkifejezésre. Brooktól Székelyig, Mnouchkine-tól Ascherig maradnak a négy (pardon: három) fal között. Csalódtál bennük?

Vakmerő dolog a részedről Brookot Székellyel, Mnouchkine-t Ascherrel összevetni, és ezen a kijelentésemen talán az érintettek sem sértődnek meg. Brook bejárta fél Afrikát és a Közel-Keletet, bennszülötteknek és bennszülöttekkel csinált színházat, Mnouchkine számára pedig a színház vállaltan szociális tevékenység is. Csak egy példa: miközben bevándorló menekültekkel hozza létre előadásait, ő maga szedi a jegyet a színháza bejáratánál. Ha mindez beletartozhat abba a fogalomba, ami alatt mi itt Magyarországon a színházra mint művészeti tevékenységre utalunk, akkor én ezt a színházat nemhogy meguntam volna, sokkal inkább megszerettem, és igyekszem megtanulni a fortélyait.

Nem gondolod-e, hogy úgy van ezzel az „életközeli” színházzal, amit választottál, mint az izmusokkal a múlt század húszas éveiben: elkezdeni könnyű, folytatni lehetetlen?

Ha jól értem, a kérdéseddel arra utalsz, hogy a XX. század eleji kísérletek dugába dőltek. Én nem értek ezzel egyet. Az a színházi forma, amit ma „hagyományosnak” nevezünk, talán 250 éve létezik. XIV. Lajos számára találták ki, mert a Napkirály szívesen gyönyörködött a festett kulisszák keltette illúzióban. A színháznak azt a formáját, amivel pl. Artaud kísérletezett, évezredek óta ismeri az emberiség. Én nem értem, hogy mit kellene itt elkezdeni, és mit lehetetlen folytatni.

Szolgáltak-e tanulsággal, meglepetésekkel számodra e kéthónapos „szabaduló projekt” előadásai?

Elsősorban azzal a tanulsággal szolgált A szabadulóművész apológiája, hogy érdemes volt elkezdeni, és megéri folytatni.

Hogyan látod a folytatást? Vannak konkrét terveid? 

Első és legfontosabb feladatom, hogy a lehető legalaposabban elemezzem ki ezt az elmúlt fél évet, amelyet a Krétakör A Szabadulóművész apológiája című ügyével eltöltött. Ennek szerves részét képezi majd egy dvd kiadvány, amely az egész projektet dokumentálná és magyarázná képpel és szöveggel, két nyelven. Ezek után nekikezdek egy újabb munkának, amelyet a francia cirkusziskola (CNAC) végzős diákjaival hozok létre, és amely a CNAC és a Krétakör közös produkciója lesz. Ez a cirkusz-előadás terveink szerint, a jövő évben Franciaország, Olaszország, Oroszország, Románia és Szerbia mellett Magyarországon is látható lesz: Pécsett, Budapesten és Debrecenben.    

Hagyományos nézőterű kőszínházba nem kívánkozol többé? 

Zelki János