hirdetés

Ki volt ez a csodálatos ember?

Márványi Juditról

2018. július 9.

Más volt az etikai skálája fokbeosztása, és ez határozta meg az ízlését is. Amin más túllépett, ott neki még számos apróság egyáltalán nem volt mellékes. „Absztrakciók. Distinkciók" – írja Nemes Nagy Ágnes. A közöny, a lelki restség bántotta, hiszen sebezhető volt, mert érzékeny. – Márványi Judittól Mesterházi Mónika búcsúzik.

hirdetés

Gyerekkorában megkapott mindent, ami egész életére meghatározta. Megkapta a szeretetet és a szabadságot, a figyelmet és a bizalmat, a tudás iránti vágyat, és ami a legnehezebb időszakain is átsegítette: a humort. Mindazt, amitől mindvégig megőrizhette magában a gyerekek nyitottságát, kíváncsiságát, amitől játékos szelleme fiatal maradt.

De az egész gyerekkori biztonságot elvette tőle a nácizmus. Meggyilkolták a szüleit, ő maga bujkálni kényszerült, és soha nem bocsátotta meg magának, hogy túlélte őket. Emberségből örökre az lett a példa számára, ahogy édesapja még egyszer vissza tudta hozni a nyilasoktól a feleségét, Judit édesanyját.

Mikor ott maradt tizennyolc évesen felnőtt segítség nélkül, az irodalomban, a szellemi életben keresett kapaszkodókat és méltó példaképeket. Rengeteg verset tudott és idézett folyton; legközelebb talán József Attila, a pontos képekben és hibátlan formákban objektivált szorongás, az önérzet és igazságérzet költője állt hozzá. „Még jó, hogy vannak jambusok, és van mibe / beléfogóznom" – írja József Attila, idézte sokszor ő. Szellemi és erkölcsi mércéje a Nyugat volt, az írók-költők és a főszerkesztő Osvát (akiről később könyvet állított össze Kőszeg Ferenccel), később talált rá az Újholdra és Nemes Nagy Ágnesre: a háború után indult költőnemzedék erkölcsi mércéje a saját igényére válaszolt. Történelmi szembenézésben, toleranciában Bibó István írásaihoz fordult, bár ezekkel csak később találkozott. (A zsidóságával kapcsolatos papírokat a Nemes Nagy Ágnesre emlékező Erkölcs és rémület között kötetben tartotta. Ebben persze nem kevés önirónia is volt.)

Magas mércéket választott, és ez elég volt, hogy soha ne lehessen elégedett magával. Igaz, az önelégültség (az ő szavával) halálosan idegen volt tőle. Az álszentség. A kétszínűség. Minden, ami közhelyes, lapos, hamisan patetikus, unalmas, humortalan. Más volt az etikai skálája fokbeosztása, és ez határozta meg az ízlését is. Amin más túllépett, ott neki még számos apróság egyáltalán nem volt mellékes. „Absztrakciók. Distinkciók" – írja Nemes Nagy Ágnes. A közöny, a lelki restség bántotta, hiszen sebezhető volt, mert érzékeny. Ugyanígy zavarták a szövegekben a közhelyes, kész megoldások. (A nagyobb amplitúdójú gazságok persze egészen készületlenül érték.)

Pontosan fogalmazott, elemzésben és beszélgetésben is. Meg akarta érteni a műveket, megfogalmazni a hatásukat, a működésüket. Egyáltalán, mindent megfogalmazni: kis cédulákra írta fel az észrevételeit, amiket aztán nemes eleganciával hagyott kallódni vagy dobott ki. Nem volt közléskényszere, sokszor napokig nem említette, ha valami bántotta, amíg arra a néhány pontos szóra nem tudta redukálni, amit már elmondhatott. Egy-egy idézettel, verssorral utalt rá. Vagy nem mondta el egyáltalán. A halála óta eltelt rövid időben is megtudtam olyasmit, ami rosszul eshetett neki, és nem beszélt róla.

De mindig kész volt örülni, nem kellett hozzá semmi nagyszabású, és ő is örömöt szerzett, ahol tudott, akinek tudott. A mások boldogságának is örült, örömörvendő volt. Nagyon szeretett nevetni, hülyéskedni, játszani, a nevetés által felszabadulni a különféle szorongásokból, vagy szelíd iróniával oldani azt, amit közös szavunkkal fontatlannak talált.

Hitt a visszajelzésben. Volt olyan szerző, akit kiadói lektorként elutasított, mégis megköszönte a figyelmét. Mert odafigyelt. És általában is figyelt, a közélet híreire – és nem felejtett, és korántsem bocsátott meg mindent. Jellemtelenséget soha.
Tudott szigorú is lenni. De nem őrizgette a rossz érzéseket. Haragudott, aztán megbocsátott. Soha nem szégyenített, nem alázott meg senkit. Lehetőleg nem tett szemrehányást, nem akart lelkifurdalást okozni.

Ő, aki akkora terhet cipelt, hogy élete minden napján a tudata felszínén őrizte, ami a szüleivel és a holokauszt többi áldozatával történt, aki mindig mindent meg akart tudni erről a korszakról, amit lehetett, és mindig megszenvedte fizikailag is – soha nem méricskélte, hogy kinek mekkora baja van, ha az illető hozzá fordult. Az empátiája mindig épp arra tudott koncentrálni, aki vele szemben ült. Olvasottsága mellett ez a képessége tette olyan nagyszerű lektorrá.

És természetesen ugyanebből az okból mindig minden kisebbség ügyét átérezte. Gyűlölte az olyan hatalmat, amelyik elkeni, súlyosbítja vagy legalizálja a társadalmi egyenlőtlenséget.

Nem ismerek embert, aki ilyen erős érzelmi kapacitással rendelkezik. Akiket szeretett, azokban hitt, és ettől kicsit mind jobb emberek lettünk. Érzelmi ereje, akaratereje, és minden látszat ellenére fizikai szívóssága tette olyan nehézzé számára, hogy mikor már nem volt esély a felépülésre, könnyen meghalhasson.
Gondolkozhatunk, hogy megközelítjük-e az ő mércéjét. Dolgoznunk kell magunkon, ahogy ő is dolgozott, végig. A halála után mesélte egy barátunk, hogy mikor mi sem sejtettük, és azt hittük, hogy ő sem, mert épp csak kórházba került, azt mondta: úgy gondolja, meg fog halni. És most már csak azt szeretné, hogy szépen tudja végigcsinálni.

Nehéz élete volt. De sokakat szeretett, és sokan szerettük.

Elhangzott Márványi Judit búcsúztatóján, 2018. július 9-én.

Mesterházi Mónika

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.