Nagyjából, de tényleg csak nagyjából, háromféle módon lehet filozófiát olvasni. Lehet szakszerűen, a választott szöveget, életművet vagy korszakot aprólékosan körüljárva, körülolvasva és körülírva. Lehet továbbá lassú ínyencként élvezni a gondolatmenet egyediségét, azaz eleganciáját vagy fésületlenségét, következetességét vagy szeszélyességét, józanságát vagy indulatosságát. De lehet búvárolni a filozófusok munkáit valamiféle felhasználói szándékkal is, a mihamarabbi hasznosítás, a minél hatékonyabb alkalmazás jegyében.

Nos, Irvin D. Yalom, az idén nyolcvanéves pszichiátriaprofesszor feltehetően az utóbbi módon olvasta Schopenhauer és mások (Platón, Leibniz, Kant, Nietzsche…) műveit. Éppúgy egyébként, ahogyan regényének egyik hőse, a filozófiaprofesszor Philip Slate szerint Freud is hasznosította, vagyis gyakorlattá (majd egyre inkább antropológiai-filozófiai ajánlattá) változtatta Schopenhauer filozófiáját (amely persze a Hegel-kortárs bölcselő saját alkatában és életvitelében fogant). Ahogyan egyébként a tizenkilencedik századi pesszimista gondolkodó maga is megtette a mellőztetésekkel terhelt élete utolsó éveit sikerfellegekkel bodrozó művében (Parerga és Paralipomena), amelyben tulajdonképpen a fogyasztóbarát aforizmacsokor műfajának aprópénzére váltotta a korai főmű analitikusan fejlesztett szövegmonstrumát (A világ mint akarat és képzet). Joggal gondolhatnánk hát, hogy éppen ez volna a filozófia lényege: nyitottsága a közérthetőségre, az olvashatóságra, az élvezhetőségre. Mint volt egykoron Platónnál, Schopenhauer egyik példaképénél. Noha a másik példakép, Kant nem éppen gördülékeny stílusának köszönheti hírnevét. Ugyanakkor a Schopenhauert példaképül választó Nietzsche meg éppenhogy „nagy stílusának” köszönheti máig tartó, többek között könyvünkben is tetten érhető hatását. (Egyébként Yalom korábbi regényének címe: When Nietzsche wept; vö. Tolnai Ottó Wilhelm-dalaival, amelyekben olykor felbukkan „egy friedrich nevű nagybajszú filozófus”, aki Torinóban egyszer emlékezetesen sírva fakadt.)

Talán nem túlzó állítás, hogy nem árt, ha egy szofisztikált filozófiai gondolat vagy rendszer (részlegesen, de nem súlyos veszteséggel) lefordítható a hétköznapokban is hasznosítható habitus nyelvére – még akkor is, ha közben megannyi intellektuális érték és szépség odavész. Ámde közben megannyi stiláris érték és szépség születik, vagy legalábbis születhet. Az igényes fordítói munkát Schopenhauer már eleve elvégezte imént idézett utolsó művében (amelynek görög nyelvű címe magyarul: Függelékek és kihagyások). Yalom mintha ezt az olvasóbarát fordítást fordítaná le újra – egyrészt a humanisztikus pszichiátriai gyakorlat (az egzisztenciális pszichoterápia), másrészt az olvasmányos irodalom nyelvére. Ez a két egymást erősítő előfeltevés mindvégig érezhető a regényben, amely nem olyan, de nem is kíván olyan lenni, mint mondjuk az elbeszélő által egy ízben hivatkozott, ráadásul mély pszichológiai tudásról árulkodó, ámde az olcsó pszichologizmust kegyetlenül kigúnyoló Dosztojevszkij-remekmű, A Karamazov testvérek, amelynek olvasását, továbbra is a Yalom-regény elbeszélője szerint, szívesen nyújtanánk addig, ameddig csak lehet, és ha végeztünk is vele, utóíze feltehetően sokáig (de a következő újraolvasásig mindenképpen) elkísér. A gyors olvasásra szánt Yalom-könyv nem ilyen, különösen nem a vége, ahol is a halálos rákbeteg Julius Hertzfeld által vezetett terápiás csoport története a Három évvel később című epilógus-fejezetbe torkollik, amelyben az egykori terapeuta két páciense, az egyetemi tanár Philip és a börtönviselt fizikai munkás Tony közösen „belevágnak” első csoportfoglalkozásukba – a korábbi terápiás csoporttárs, Pam áldásával, aki három éve még jócskán gyűlölte a jó húsz évvel korábban őt testileg kihasználó, akkoriban kórosan szexfüggő Philipet, és nem mellesleg kései bosszúból ő maga használta szexuális tárgyként az izmos testű Tonyt... Az épületes fejezet tendenciózus és klisészerű szentimentalizmusát érzékeltetendő elég csak idézni a nyitómondatot és a zárófordulatot: „A késő délutáni nap fénye bezúdult a Café Florio hatalmas tolóablakain.” (421.) – „…évek múlva, az utolsó csoportfoglalkozás után, mindketten úgy fogjátok gondolni, hogy baromi nagy hasznára voltatok egymásnak. Jól mondom, Philip? / – A lehető legjobban partner.” (423.)

Mintha egy tartalmas, szakszerűen elkészített estebéd után ráadásképpen felszolgálnának nekünk egy többnapos citromos mignont, amelynek kellemetlen íze óhatatlanul megváltoztatja a főétekről alkotott kellemes benyomásunkat, makacs émelygést okoz, és másnap sem tudunk nyugodt lélekkel visszagondolni a vacsorára.

Hiszen az amerikai pszichiátriaprofesszor magától értetődő és zavarba ejtő könnyedséggel hasznosítja Schopenhauer filozófiáját. Mintegy citálható idézetek aprópénzére váltja, mely csengő-pengő  érméket többnyire egy-egy szereplő csörgeti meg a markában. Kérdés, mi más akad még a fordulatokban gazdag terápiatörténetet végigkövető elbeszélő markában. Miféle szépírói, világ- és személyiségábrázoló erényekkel büszkélkedhet könyvünk szerzője, aki feltehetően a maga terapeuta-praxisában ugyanúgy hasznosítja a filozófusok ajánlatait, mint regényének hőse. (Kissé hasonló helyzetben vagyunk, mint amikor kézbe vesszük az utóbbi években szépíróként debütáló etológus, Csányi Vilmos regényeit.)

A regény negyvenkét fejezetének mindegyike egy-egy Schopenhauer-mottóval indít. Ízleljünk meg egyetlen szemet a gazdagon púpozott cseresznyés tálból: „Az életet kihímzett kelméhez hasonlíthatjuk, amelynek először a színét, azután a fonákját látnók meg: az utóbbi nem olyan szép, de tanulságosabb, mert megmutatja a szálak összefüggését.” (308.) Mintha Yalom könyve is az ábrázolt dolgok és helyzetek tanulságos fonákját mutatná, és nem a dúsan kidolgozott színét, hiszen nem igazán ismerünk meg a figurákból többet, mint amennyit önmagukról gondolnak vagy vallanak a magukon végzett pszichoterápiai munka során, ami tehát egyfajta konyhai vagy várótermi bölcseletként olvasható. Egyébként is, könyvünk teli s tele bölcseleti idézetekkel, valamit az idézetek gyors és célirányult kommentárjaival. Egy ízben például Philip, a filozófiában kevésbé tájékozott terápiás társai (és Yalom regényének olvasói) kedvéért, bő másfél oldalon összefoglalja mindazt, amit Kantról tudni érdemes. Továbbá a kölcsönösségelvű Julius és a távolságtartó Philip nagy ütközete is a pesszimista Schopenhauer és a vitalista Nietzsche árnyékában zajlik, akik persze egyképpen a létezés megválthatatlanul tragikus voltát vallották; mely tragikusság vesztese ezúttal a bőrrákban haldokló Julius, nyertese pedig a Julius példáján okuló Philip. Így születik Schopenhauer, Nietzsche és (nem a Schopenhauer-klón Freud, hanem mondjuk) Jung rendhagyó nászából az emberi létezés tragikumát mélyen átérző, ámde egyúttal vitális humanizmussal orvosló terapeuta-szuperhős: Julius inkarnációja, az érzelemzseni Tonyval szövetkező bölcs Philip. Ráadásul a csoportterápia történetét olykor, és nem is ritkán, a tizenkilencedik századi filozófus életét taglaló fejezetek tagolják; viszont nem tudjuk, hogy ki és honnan mondja mindezt.

Nem is beszélve a gyors olvasást könnyítő, sőt automatizáló fordulatokról, amelyek leginkább a terápiás csoportmunka sikerorientált kommunikációs technikáját idézik; például: „Elképesztően bátor vagy, Rebecca. Csodállak érte!”; (245.) „…te bármennyire is felfedted önmagadat vagy a múltadat… (…) nulla köze van ahhoz, amire Julius rákérdezett, tudniillik az érzéseidhez!”; (296.) „Visszajelzés bárkitől az alábbi interakcióra?”; (299.) „Te vagy a kedvencem, tényleg nagyon bírlak, de meg kell mondanom: nagyon nem szeretnék az ellenséged lenni! / – Vettem.” (305.) Nyilván az lehet a célja egy csoportterápiás foglalkozásnak, hogy a résztvevők minél mélyebben megnyíljanak, mindent maradéktalan alapossággal kibeszéljenek, mindent, de tényleg mindent szóvá tegyenek. És ez volna az a pont, ahol – érzésem szerint – Yalom könyve határozottan búcsút int az irodalom, mondjuk így, lényegének: azzal a döntésével vagy igényével, hogy regényébe egy az egyben átülteti a terápiás gyakorlat kibeszélős technikáját, egyúttal ki is írtja belőle az igényes szépirodalom nyelvi minőségét; a pszichikai gátak teljes lebontásával óhatatlanul gátat emel a tulajdonképpeni irodalmi nyelv megszületésének. (Nem elég, többek között, pusztán, miként az egyik szereplő teszi, a tulajdonképpeniség heideggeri zsargonjára hivatkozni ahhoz, hogy tulajdonképpenivé váljon maga a regénybeszéd.) Tehát ne ezért, ne az irodalmiság gyönyöreiért olvassuk Yalom egyébként letehetetlen regényét. De ha már letettük, keressünk másikat, és lehet ez a másik éppenséggel Italo Svevo klasszikus lélekelemző regénye, a Zeno tudata, vagy éppen a Yalom-műben felidézett Thomas Mann-regény, A Buddenbrook-ház, amelynek egyik hőse halála előtt éppen Schopenhauer nézeteivel vigasztalódik.

Mindenesetre, a csoportterápiáról nekem továbbra is inkább a Ken Kesey-regényből fogatott Milos Forman-film, a Száll a kakukk fészkére jut majd eszembe. Ahogyan az embertelen Ratched nővér köré sereglenek az elmegyógyintézet lakói: érző és szenvedő, makogó és üvöltő emberek, aki éppenhogy nem beszélik ki a legszemélyesebb titkaikat, sokkal inkább magukba zárva felmutatják az emberi létezés meg nem váltható kínjának titkát. Azt a titkot, amelyet viszont ezúttal gyors fogyasztásra kínál a neves amerikai pszichiáter.

Bazsányi Sándor