nem tudom, Önök tudják-e, miért épp az Osiris nevet viseli Gyurgyák János kiadója; én csak nemrégiben jöttem rá a magyarázatra, Jókai Mór regényének a Rab Rábynak az olvasása (újraolvasása) során. A mű egyik jelenetében, nem épp a legfontosabban, az ország akkori első embere, báró Niczky Kristóf Helytartótanács-elnök vitatkozgat nagy dohányfüst közepette költő-tudós ismerősével, Kalmár Györggyel. Hallgassunk bele Jókai szövegébe: „Cinikus ember -- írja Kalmárról --; csak úgy leffegett rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg, szalmával, tollal tele a parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mivel a kettőnek egy szenvedélye volt, a magyar nemzet eredetét más régi nemzetekével összekötni; csakhogy amíg Kalmár a magyarokat a medo-perzsákal igyekezett azonosítani, azalatt őexcellenciája az egyiptomiakat iparkodott belevonni az atyafságba.” A két vitapartner sorban állt elő szófejtő magyarázataival: eszerint a „Farao annyit tesz, mint Faragó (mivelhogy azok mind szfinkszeket, Memnon-szobrokat s más efféléket faragtattak)..., Semiramis az világosan >szemérmes<, Xerxes nem más, mint >szekeres<, mert sok szekéren indult el Görögországot meghódítani,... s ha még Cambyses sem magyar szó, hát akkor mi volna ez: >Kan biz ez!<, azaz igazi férfi.” S itt jön máris a kiadó neve: „Osiris annyit tesz, hogy >azért is!<”.

Noha Niczky báró (vagy Jókai) másként értelmezte, én a makacsság, az eredeti elképzeléshez való ragaszkodás, az önérzet kifejezésének hallom ezt az óegyiptomi-ősmagyar szót, Osiris (Azért is!). Akkor használjuk ezt a kifejezést, amikor valamiért -- valamifajta belső késztetés következtében -- megkötjük magunkat: noha talán okosabb volna elmenni, abbahagyni, elfogadni az új helyzetet, beleegyezni, hozzáidomulni, mi mégis, azért is maradunk, folytatjuk, nem fogadjuk el, nem egyezünk bele, nem idomulunk hozzá.. Olyan helyzetekben tör elő az emberből (az óegyiptomiból, a magyarból) ez a kifejezés, amikor megfogyatkozik a remény -- mondjuk futballisták vagyunk, és félidőben 4:0-ra vezet az ellenfél, vagy könyvkiadók vagyunk, és egyre fogynak az általunk szeretett, s ezért kiadott könyvek vásárlói. Vannak köztünk, akik ilyen helyzetekben azt mondják, „azért is megfordítjuk a meccset”, „azért is ragaszkodunk könyvkiadónk régi célkitűzéseihez”. Mint tudják, Gyurgyák János ilyen ember, s hajthatatlansága, gondolom, időnként munkatársaira is átragad, néha még szerzőire is kisugárzik, hogy méltán viselhesse nevét a kiadó: Osiris/Azért is!

Próbálják csak ki, mennyivel világosabbak lesznek e kiadó sorozatcímei e kis óegyiptomi-ősmagyar nyelvlecke után: Azért is Klasszikusok! Azért is Kézikönyvek! Azért is Könyvtár! Azért is Monográfiák! Azért is Diákkönyvtár! Ezeknek a sorozatcímeknek az egyszerűségében én valamiféle hű vagy konok ragaszkodást látok a magaskultúra régi világához, amelyben a klasszikusokat fontosabbnak tartottuk elolvasni, mint a mai nap hőseit; amelyben a könyvtár az odaszokó gyerekek számára egy életre második otthonná változott, a könyvek, a belőlük áradó tudás és bűvölet miatt; amelyben a tudósok monográfiákat írtak, sok-sok évet szánva (mert sok-sok évet szánhatva) egy-egy kutatásra; amelyben a diákok szerettek könyveket olvasni. Gyurgyák, s a munkatársai, úgy képzelem, még ilyesfajta világba nőttek bele, ilyesfajta világhoz csatlakoztak öntudatlanul vagy tudatosan; talán ilyesfajta világban szeretnének élni ma is; s huszonöt éven át meg is tettek azért mindent, hogy a világuk ilyen is legyen. Mivel ez az én világom is, csak hálás lehetek nekik érte.

Mert az az 1717 könyv és 13 folyóiratszám, amit az Osiris, s elődje, a Századvég Kiadó közös könyvjegyzéke felsorol, nagy tett, jelentős hozzájárulás a magyar kultúrához és a magyar demokráciához. Hogy 25 év a könyvkiadásban sok-e vagy kevés, nézőpont kérdése. Én kb. öt évig voltam könyvkiadó (ahhoz képest a 25 nagyon sok) -- kipróbáltam, tetszett, belefáradtam, majd belekezdtem valami másba. E kiadói évek egyik meghatározó élménye számomra az a pillanat volt, amikor a párizsi Calmann-Lévyvel levelezve a szerzői jog megvételéről, ráébredtem, hogy azzal a kiadóval egyezkedem éppen, amely annak idején Baudelaire-t, A romlás virágait kiadta. Az én kis kiadóm akkor volt két éves, a Calmann-Lévyt 1836-ban alapították. Valahogy úgy éreztem, egyenlőtlen felek alkudoznak. Hogy az 1717 kötet sok-e vagy kevés, annak megítélésére hazai példát hozok: a 19. század középső évtizedeinek egyik legjelentősebb könyvkereskedője és -kiadója volt Emich Gusztáv (ő jelentette meg például A falu jegyzőjét és Az ember tragédiáját). Amikor huszonhét évi működés után átalakította a kiadóvállalatát (hogy annak története Athenaeumként folytatódjon, s váljon a talán leghosszabb életű magyar könyvkiadóvá), akkor 663. kiadványánál tartott. Úgyhogy az Osiris könyveinek mennyiségével is a nagy kiadók közé számít a magaskultúra körébe tartozó magyar könyvek kiadásának történetében. Ilyen mennyiségű kötet már félreismerhetetlenül rajtahagyja a nyomát a magyar kultúrán és a magyar demokrácián.

Talán olyan ember az igazi könyvkiadó, amilyennek Révai Mórt megrajzolta kritikájában Kuncz Aladár, valamikor az 1920-as években: „A könyv, a magyar könyv, ez Révai művének és életének nemes célja és eszméje, s egyszersmind egész erkölcsi felfogásának gerince is: minden jó, ami a könyvért van, s minden rossz, ami ellene van.” Nos, Gyurgyák másfajta könyvkiadó. A könyvön, az olvasáson túlmenő céljai is voltak és vannak: a magyar kultúra és demokrácia alakítása. Ha e szót, politika, tágan, mint a közösség ügyeiben való részvételt értjük, politikai ambíciók munkáltak és munkálnak a könyvkiadói ténykedése mögött. Milyen jellegzetes, hogy e könyvjegyzékhez írt előszava is inkább politikai nyilatkozat, semmint könyvkiadói visszaemlékezés, s hogy a Századvég Kiadó eredeti célkitűzéseihez való ragaszkodását szögezi le -- noha az elmúlt közel húsz évben megváltozott az ország is, a világ is, s ő maga is, s az előszó szembe is néz e változással.

A könyvkiadói tevékenységet körbevevő világ változásáról beszélve Gyurgyák élesen szokott fogalmazni. Úgy öt évvel ezelőtt egy interjúban felidézte ifjúkori hősének, Jászi Oszkárnak profetikus, és valóban beteljesülő mondatát 1930-ból: „Fogtok ti még sírva jajgatni >elavult< szabadságjogok után fasiszta diktátorok és bolsevista basák kétoldali bunkócsapásai alatt, ha ebben az irányban rohantok tovább.” Gyurgyák parafrázisa 2005-ben így hangzott: „Fogtok ti még sírni elavult elit kultúra után a globalizáció, az elbutulás és az elbulvárosodás bunkócsapásai alatt.” Sajnos, az eredeti Jászi-mondatot sem tekinthetjük időszerűtlen figyelmeztetésnek, mint ahogy Gyurgyák parafrázisát sem. Azok a bizonyos >elavult< szabadságjogok ráadásul talán össze is függnek az >elavult< elit kultúrával. Gyurgyák -- mint tudják -- sokszor írt, beszélt az elmúlt években a hiányzó magyar kulturális politikáról, amely átgondolná, hogyan kell a globalizáció körülményei között a nemzeti kultúrát támogatni. Nos, lehetséges, hogy a húszéves demokrácia kormányzatainak nem volt összefüggő kulturális politikája. Ám ugyanezen idő alatt sok kis és nagyobb intézménynek, kulturális kezdeményezésnek megvolt a maga kulturális politikája, az Osirisnek is, Gyurgyák Jánosnak is: itt van a regisztere ebben az ezerhétszáz tételes könyvjegyzékben.

Hölgyeim és Uraim, bizonyára azt gondolták a beszédem elején, hogy az óegyiptomi-ősmagyar nyelvészkedést az Osirisszel és az Azért is!-sel tréfának szánom (akár Jókai). De talán mégsem tréfa. Ha a könyvjegyzék után felütik a másik most bemutatandó gyűjteményt, Az Élet és Halál könyvét, a II. kötetének a legvégén egy Burns-költeményt találnak, amelynek a címe magyarul: Azért is! Azért is! Ez a gyűjtemény utolsó előtti darabja. Ez a Burns-vers, magyarul, igen gyenge alkotás. Ám a kötet összeállítóját, azt hiszem, ez a szempont kevéssé érdekelte. Úgy képzelem (tréfából vagy komolyan), hogy amikor Gyurgyák rálelt e költeményre, azonnal arra gondolt, hogy általa belerejtheti a gyűjteményébe a kiadó nevét és a név jelentésének feloldását. De most már biztosan komolyan beszélve: azt hiszem, Gyurgyákot egyébként sem az írásművek esztétikai minősége érdekelte a válogatáskor elsősorban, hanem, mondjuk így, az emberi életre-vonatkozásuk ereje. Bizonyára nem a megformáltságukra figyelt főként, hanem a közlésükre, nem a hogyan-ra, hanem a mit-re, olyan értelemben értve e szétválasztást, ahogyan Karinthy Frigyes értette egyes értekező írásaiban, pl. Madách-esszéjében. Az elemi emberi közlendő néha nehézkesen vagy rosszul formált írásműveken is átüt, mintegy maga mögött hagyja a formát. Nem éppen erről, erről is szól az I. kötetet, az egész gyűjteményt nyitó Karinthy-vers (Előszó), a közlés, az elemi közlendő elsődlegességéről és formájának másodlagosságáról?

Az Élet és Halál könyve olyan antológia, amilyet talán minden irodalmár egyszer az életében szeretne összeállítani, ám soha, egyikük sem teszi meg, mert nem tudnak nem-irodalmárrá változni. Az Élet és Halál könyve különös kettőssége, hogy egyrészt roppant személyes közlendőt bíz a nyomdafestékre: a cím, a válogató gyerekeinek szóló ajánlása, s a mottó jelzi ezt, a későbbi ezerhatszáz oldal inkább csak sejteti. Másrészt ez az ezerhatszáz oldal semmiféle személyeset nem tartalmaz, a lehető legáltalánosabb emberi témák sorából épül fel, mindannyiunkra vonatkozik szinte minden darabja. Egy sokat (mindig) olvasó ember nagy gyűjteménye, az ő magán irodalmi ízlésének lenyomata, középpontban sok-sok humoros íróval, Karinthyval, Örkénnyel, Hasekkal, Capekkal, Boccaccióval, Ilf-Petrovval, Zoscsenkóval, Buzzatival, Vonneguttal, Hraballal, Moldovával stb. (az ő műveik adják a kötet gerincét), ám a tematikus elrendezés, s az elégikus és tragikus hangoltságú írások szomszédsága sokszor kimozdítja őket saját irodalmi helyükről. Nekem, aki a kortárs irodalom kritikusa is vagyok, a 19. század kutatója is, furcsa, hogy alig került bele kortárs szöveg, s hogy milyen nagy a 20. század első kétharmadában írott művek aránya. Ám Gyurgyák életműve, szövegkiadásai és két nagy történetpolitikai tanulmánya felől nézve, épp ez a természetes, hiszen az ő nagy „beszélgetőpartnerei”, akikre leginkább hallgatott és akikkel a legszívesebben vitatkozott pl. a magyar nemzeteszméről szóló könyvében, akkor, a 20. század első kétharmadában éltek.

E két kiadvány, a könyvjegyzék és Az Élet és Halál könyve, együttesen valamiféle lezárást, búcsút sugall, mintha a könyvkiadó epilógja volna. Én azonban azt hiszem, mégsem az. Hiszen mindannyian tudjuk, Gyurgyák mindig igen vaskos könyveket ír vagy állít össze. A Zsidókérdés-könyv 788 oldal volt, a Nemzeteszme-könyv 660, a most megjelent irodalmi antológia 1661 -- ám a könyvjegyzék még 200 oldalas sincs. Nem hiszem, hogy Gyurgyák János meg tudná állni, hogy ne folytassa a könyvkiadást addig, amíg ugyanolyan vastag nem lesz ez a könyvjegyzék is, mint más művei. Úgy legyen!