Néhány hónapja lehetett, nem volt egy fillérem se, ezért hazafelé menet egy félreeső utcában kést rántva pénzt követeltem egy hatvan év körüli hölgytől. Válaszként olyan köríves rúgást eresztett meg, amitől csak másnap tértem magamhoz – a kórházban. Szégyenkeztem a rablási kísérlet miatt, és egy melankolikus hangvételű levélben érdeklődtem a nőtől, vajon számíthatok-e a bocsánatára. Azt is hozzátettem, hogy órákat szeretnék venni tőle. Egy hét múlva meg is látogatott, bonbont és
narancslevet hozott, és a fehér kórházi folyosón rögtön meg is tartotta az első edzést. Pokolian fájt.

A harcművészetekkel való első találkozásom elvész az idő mélységes kútjában. Élénken emlékszem azonban egy közös filmnézésre. Akkoriban egy külhoni városkában hallgattam filozófiát. Esős tavasz volt, a borongós hetek eseménytelenül telnek, nap-nap után bevánszorogtam a betonnal jól kibélelt tantermek egyikébe. Michel Henry a test mélyén rejlő evangéliumról ír, a szemináriumon ezt elemezzük. Fordított intencionalitás, a test mint a világ köldöke stb. (Túllihegett exegézis, amelynek során mind inkább elhomályosul az eredeti anyag.) A szemeszter vége felé, az utolsó órán a közös munka eredményeként délután négykor, végre, mintha kezdene kisütni a nap odakint. Nem látom tisztán, mert a szürke függönyök mögött sosem tudni, mi történik.

Kiáramlunk az udvarra (hét emelet lefelé a tárnaszerű lépcsőházban), és örülünk a jó időnek. Guillermo, a lassúléptű mexikói felveti, hogy nézzünk meg nála néhány videót. Mit is, kérdezem. Nem, nem olyan videóra gondolt, azokat az ember nézze inkább egyedül. Ezzel én is teljes mértékben egyetértek. Aha, tehát Bruce Lee, Jackie Chan, Jet Li. Tekintete felcsillan, hónapok óta most először valami tényleg lázba hozza. Jól hangzik! Én is úgy érzem, itt az ideje némi kikapcsolódásnak. Többen is csatlakoznak hozzánk.

Guillermo egy kedves kis kutyával él együtt, a lakásban terjengő bűz azonban nem tőle származik. A projektort kivisszük a kertbe, és egy gesztenyefa árnyékában, két Husserl-, egy Leibniz- és egy Ricoeur-kutató társaságában betesszük a Részeges Karatemestert.

Nem véletlen ám, hogy a filozófus-hallgatók között népszerű darabról van szó. Tudvalevő, hogy a harcművészetek a német szellemtörténet integráns részét képezik. A kanti életművet feldolgozó kutatók a Nachlass megsárgult papírjai között bogarászva egy Ítélőerő és formagyakorlat munkacímet viselő jegyzethalmazra bukkantak. Heidegger a Lét és idő tervezett második részét egy Aikido-tankönyv megírásának kedvéért tette félre (ez a nyelv lényegéről folytatott beszélgetésben is szóba kerül, és Tezuka professzor azt mondja róla Heideggernek: „Japánban nagyon nagyra becsülik azt a könyvet”). Az pedig közismert, hogy Goethe itáliai utazásai során Padovában egy kínai vándorbohóctól sajátította el a kung-fu alapjait.

Bár a szerzőről kevesen tudják, a Rilke-kutatás előtt mégsem ismeretlen a tény, hogy Rilke nem pusztán Buddha alakja iránt mutatott heves érdeklődést (ezt több ismert versében is megörökítette), de a harcművészetek is lenyűgözték. A formagyakorlatokban a tér elsajátításának könnyedsége ragadta meg. Erről tanúskodik a következő vers is:

Rainer Maria Rilke: A nindzsa

„Íves kezében láncon függ a két bot szára
veszedelmes fegyver, aki látja, felkiált.
A nindzsa úgy látja, ez az ezer nuncsaku világa
és az ezer nuncsakun túl nincsen világ.

Puha léptében roppant akarat és erő
összpontosul, és egy kicsiny körbe gyűl.
Nincs harc, amelyben ne volna ő a nyerő
nyomában az ellenség teteme gyorsan kihűl.

Bizony, nem ajánlatos vele kikezdeni.
Tekintete, akár egy állaté, feszült.
Egyszer láttam egy sikátorban küzdeni
és akkor olybá tűnt, szinte már repült.”

(A kutatók megállapították, hogy a vers későbbi változata A párduc címen az Új versek kötetében is megjelent, Max Kommerell pedig egy tanulmányában meggyőzően fejtegette, hogy a költemény döntő motívumai A negyedik elégiában is visszatérnek.)

Térjünk vissza a filmhez! A Részeges története a tékozló fiú tematikából építkezik; Jackie Chan egy idétlen suhancot játszik, aki apja kung-fu iskolájában tanul, azonban elhanyagolja az edzést, és mindeközben kétes modorral csapja a szelet a lányoknak. Deviáns viselkedésének következményeként apja úgy dönt, hogy egy rendkívüli szigoráról híres mesterhez küldi a fiát. Tőle tanulja meg később azokat a fortélyokat, amelyekkel később legyőzi az ellenfeleit – legvégül azt a bérgyilkost is, akit Jackie apjának megölésével bíztak meg.

A film igazi hőse alighanem a részeges mester (Yuen Sie-tien), és nem csak azért, mert meglepően hasonlít egy Fanni nevű általános iskolai osztálytársamra.

Ez a figura – illetve az egész film – az ezoterikus tudás és az altesti humor iránti fogékonyság olyan különös elegyét képes elevenné tenni, ami a nyugati világban legalábbis sajátosnak hat. A fogadói hánytatós-jelenet primitivitása nem pusztán nem relativizálja, de éppen hogy kihangsúlyozza Jackie és mestere magányos és fájdalmas edzéseinek egzisztenciális mélységét. „Szenvedj az edzésen, és nevess a harcmezőn” – hangzik a régi mondás. És valóban, a film azt sugallja, ha otthon kellően
felkészülünk, helyt állhatunk a világban. A nyugati popkultúrára való együgyű utalások („Ki vagy te, talán Stevie Wonder?”) olyan szellemi állóvízre utalnak, amelyet csak a test rezdülései (Michel Henry! ) fodrozhatnak. Az idők mélyéről, az elfeledett, régi tanításként ismét egy olyan technika bukkan fel, amely egyesíti a világian banálisat és a fenségesen célszerűt: a részeges módszerről van szó. A de facto részegség (irgalmatlan mennyiségű bor és/vagy rizspálinka) révén a mozdulatok – csak kívülről nézve! – bizonytalanná válnak, a koordináció (látszólagos) hiánya összezavarja az ellenséget. A küzdelmek koreográfiái nem csak táncszerűek, de kifejezetten dialogikusak: minden akciót reakció követ, majd pillanatnyi szünet jön. A részeges küzdelmi stílus azonban olyan akciókat produkál, amelyre már nincs megfelelő válasz. A dialógus megtörik, ahogyan Jackie izmos ujjacskái megtörik az ellenség fejét, akár egy szem diót.

Vége, mindenki boldog. Elégedetten sóhajtozunk, de még mindig csak hét óra, valamivel folytatni kell. Következik a Kill Bill. Bár ez nem kifejezetten a verekedős filmek sajátja, de itt azért, lássuk be, jól mutat a sok vér. A vér, mintha maga is élne, különféle mozgásformákra képes: folyik, spriccel és ömlik. Minden partot eláraszt. Az is kúl, ahogy Black Mamba levágja Sofie Fatale karját, aki aztán átadja magát egy szomorkás és erőteljes sikítórohamnak (és aki egyébként színésznőként a Szex és New York háreméből ruccant át erre a mellékszerepre, de mintha már ott is erre készült volna).

De a legjobb mégis az a jelenet, amikor Black Mamba az étterem letarolása és erős színekkel való átfestése után szembenéz addigi legfélelmetesebb ellenfelével, O-ren Ishii személyi testőrével, Gogóval.

Helyes kislány, huncut tekintetű schoolgirl. Szinte érezni a hajából áradó ánizsillatot. Feslettségére és igen hamar kifejlett regresszív személyiségére egy bizarr flashback utal csupán. Alakját a miniszoknya és a fehér tornacipő mellett a kezében tartott láncos buzogány teszi ikonológiailag teljessé. A jelenetben végső soron ismét a tékozló fiú – ezúttal lány – motívumával találkozunk: kettejük küzdelme a gondoskodó anya harca a rossz útra tévedt kiskamasszal (Mamba a küzdelem kezdete előtt, persze hiába, a lány figyelmébe ajánlja a békés távozás lehetőségét). Mamba – aki egyébként Bruce Lee hommage-ként sárga motoros ruhát visel – kezdetben aggodalmas, később már halálfélelmet tükröző tekintettel hátrál a veszélyesen és kiszámíthatatlanul mozgó vasgolyó elől. Gogo azonban, aki értő módon használja fegyverét, tudja mit csinál: ügyesen pörgeti a láncot a nyaka köré, hogy ott fölgyorsulva végül egy váratlan pillanatban Mambára varázsolja. Az itt következő fojtogatós jelenet feminizált ödipális színház, amelyből Mamba váratlan ötlettel úgy vágja ki magát, hogy egy szöges végű botot vág bele Gogo nagylábujjába, majd fejébe. A fehér cipőcske alól kiserkenő vér látványa még egyszer emlékeztet a tehetséges gyermek drámájára.

A Bildungsroman vonatkozásai itt is felsejlenek tehát. Bruce Lee filmjei kifejezetten filozófiai összefüggésekben és életvezetési meglátásokkal tarkítva ábrázolják a harcokat, a Részeges Mesterben a főszereplő suhanc fejlődéstörténete áll a középpontban, Jet Li a Félelem nélkülben egy erkölcstelen ember morális felemelkedésének történetét játssza el (idézet a magyar wikiből: „[a főszereplő] rádöbben az egyszerű élet értékeire, és hogy harcművészetet nem azért kell tanulni, hogy minél több embert megverhessen valaki, hanem hogy jobbá tegye önmagát és segítsen a
rászorulókon”). Szebben aligha lehetne mondani.

Tizenegy óra van, de még nincs vége. Egy klasszikus következik: Halálos játszma. A cselekményre kár szót vesztegetni, a döntő pillanat a Lee és Kareem Abdul-Jabbar közti küzdelem.

Kareem, aki egyébként az LA Lakersben kosarazott, a maga 218 centijével talán Lee legfélelmetesebb ellenfelének számít. Kettejük harcának külön pikantériája, hogy Kareem ruganyos és kötetlen mozgásával a Bruce Lee által az „anything goes” szellemében megalapított stílus (?), a Jet Kun Do
valamiféle formáját gyakorolja.

Bruce Lee azonban itt is legyőzhetetlen. Technikáját elemezve brit tudósok a motorikus idegrendszer sajátos rendellenességére figyeltek föl. A betegséget KLS-ként (kicking leg syndrome) azonosították. (Lee egyébként az egyetlen ismert eset, aki ettől a betegségtől szenvedett. ) Technikája a technika hiányára épül: válj semmivé. Ezt a magvas gondolatot A sárkány közbelépben is kifejti. Mindez persze kevéssé volna meggyőző, ha nem kapcsolódna hozzá iszonyatos erő és gyorsaság. Lee filmjeiben a küzdelmek még nem dialogikusak: többnyire elegendő egyetlen ütés vagy rúgás, és a másiknak vége. Lee filozófiája a filozófia hiánya. Ne gondolkozz. Engedd leszállni a szellemet a tested nyaktól lefelé  elhelyezkedő régióiba. Itt a kéz az elme pengéje. Meg a láb.

A következő – ebből már csak részleteket nézünk meg – a Mátrix. A Mátrixban a kung-fu nem egyszerűen a látványosságért felel, hanem annak példázata, hogy a saját test fölötti kontroll a világ feletti kontrollá fokozható. A saját test az a találkozási pont, ahol a mátrix virtuális világa és a valóság organikus érzékenységgel egymásra hajlik. Ez egy depresszív kiazmus, az elfojtások sajátos ökonómiája, ahol minden az ellentétébe fordul; a test-szellem dialektikát az jelzi, hogy komolyabb, pusztakezes küzdelmek csak a mátrixban vannak (vagyis ott, ahol éppen hogy nem a saját testünkkel, hanem csak tudatunkkal vagyunk jelen), míg az úgynevezett valóság akciódús ritmusát egyedül a gépesített tengerészgyalogság ritmikus golyózáporai adják meg (a harmadik részben).

A kultikus első rész kultikus mondatának pozitív állítása – „I know kung-fu” – ismeretkritikai egységbe forr a másik kultikus, tagadó mondattal: „There is no spoon”. Az első állítás (amely tulajdonképpen
lefordíthatatlan, lévén egyesíti a „tudni hogyan”-t és a „tudni, hogy mi”-t [vagyis ”tudok kung-fuzni” és „ismerem a kung-fut”]) a saját test képességeire vonatkozik, mégpedig egy kontrollálható és már mindig is (mások által) kontrollált világ viszonylatában. A saját test, amelynek a lélek csupán börtöne,

jelenti itt azt a valóságot, amely a világ egyre inkább elhomályosodó érvényességének helyébe áll.

Neo fejlődéstörténetének biztosan számtalan előzménye és párhuzama van, ezek között azonban kitüntetett figyelem illeti meg azt a motívumot, amely a test uralásának képességére vonatkozik. Egy részeges karatemestert látunk, aki a piros tabletta okozta fokozódó révületében egy új világ – és egy új erkölcs – lehetőségére eszmél. (Az említett opuszok közötti eszmetörténeti kapcsolatot Yuen Woo-Ping szolgáltatja, aki a Részeges karatemesterben apját, magát a részeges mestert koreografálta, továbbá a Mátrix, a Kill Bill és még számtalan, a műfajban megkerülhetetlen remekmű harci táncainak megvalósításához járult hozzá sajátos vízióival.)

Az edzőtermi küzdelem során váratlanul megszólal Guillermo, miközben éppen uszkve fél kiló popcornt töm a szájába: „Nem erről beszélt Michel Henry is?” De igen! A test, amely átalakítja önmagát és a világot, a fájdalom mint az erő forrása, önkontroll, szerénység és alázat. Akarat, amelynek nincs forrása, és amely nem vész el a voluntarizmus végtelen regresszusában.

Már igen későre jár. Andreával, Ingával és Matthiasszal elindulunk hazafelé. Egyedül Inga az, aki hamar kiszakad a filmélményekből, és újabb filozófiai kutatásairól kezd beszélni. Együttérzően hallgatjuk. A kollégiumnál elbúcsúzom mindenkitől, felmegyek a szobámba, befekszem az ágyba, és… Megnézek egy filmet. A youtube-on szerencsére egészben fenn van a Kung Fu Panda.

Egyszerűen zseniális.

Bartók Imre