hirdetés

Kicsi árnyék

2018. március 17.

Gerlóczy a regény elbeszélőjének Áprily unokáját, a gyermekkorában elhunyt Mikecs Annát választja, aki halála után kicsi árnyékként beszéli el családja történetét. – Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altató című regényéről Szmerka Dániel írt kritikát.

hirdetés

Gerlóczy Márton 2017 őszén megjelent új regénye, az Altató eddig nem kapott akkora publicitást, mint az elmúlt évben jelentős kritikai visszhangot kiváltó, hasonló tematikákat (Erdély, női sorsok a XX. században, a polgári lét válsága, családregény, memoár stb.) feldolgozó regények (Világló részletek, Omerta, Moszkvában esik, Egy dadogás története). Eddigi regényeihez képest az Altató megírásakor merőben más megfontolások mentén gondolkodott, ami a regény hátterét, vagyis a Jékely család jelentőségét tekintve felelősségteljes vállalkozás. Stiláris-műfaji szempontból egyaránt magában hordozza a családregény, (fiktív) memoár, történelmi látkép jellegzetességeit. A klasszikus külső-reflexív (és olykor belső-önreflexív) nézőpontú, egyes szám harmadik (és első) személyű narráción keresztül pedig egyfelől megmutatkoznak azok a sajátos prózapoétikai jegyek, melyek biztosítják a fenti olvasatok lehetőségeit, másfelől a nézőpontnak (pozíciónak) köszönhetően az elbeszélői tudat működésének kettőssége olyan narratív játékot indít el, mely a fenti műfaji jellegzetességek mellett egészen sajátosan mutatja meg az emberi emlékezet működését.

Gerlóczy a regény elbeszélőjének Áprily unokáját, a gyermekkorában elhunyt Mikecs Annát választja, aki halála után kicsi árnyékként beszéli el családja történetét. A kicsi árnyék mint elsődleges elbeszélő az emlékező, az értelmező és az elbeszélő tudat vagy a későbbiekben kifejtett háttér-tudatok rétegeit a megszólalás folyamatos jelenének időtlenségében átszakítja és azokat az önreflexió hiányát feltételező mozgékonyságán, gyors fókuszváltásain keresztül láthatóvá is teszi. Identitása mintha a vissza-visszatérő tételmondatban összpontosulna: „Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék.” Ezen öndefinitív kijelentéssel pedig egyrészt értelmezi elbeszélő pozícióját, amennyiben egy időn túli, örökös jelen időben helyezi el magát, ahonnan belebocsátkozik a nagyjából egy századnyi családtörténetbe – nem mellékesen egy kívülről definiált múltbéli állapothoz („kicsi virágnak hívtak”) képest, amivel szemben a halál utáni örökös jelenben ő maga találja meg és határozza meg identitását („most árnyék vagyok, kicsi árnyék”). Másrészt éppen ebből az állandó jelen időből, a mostból megszólalva olyan nézőpontot vesz fel és olyan elbeszélői stratégiát választ, mellyel a családtörténet emlékezetrétegein a már említett mozgékonysággal, gyors fókuszváltásokkal kívül is helyezi magát. Nem is beszélve arról, hogy ha a kicsi árnyékra mint Mikecs Anna halálával időn és téren örökre kívül rekedt fiktív tudatra, egyes szám első személyű elbeszélőre tekintünk, úgy e tudat önmagára, vagyis a családtörténet korántsem fiktív alakjára, Mikecs Annára is elbeszélésének tárgyaként tekint. Az örökös jelenből meséli el többek közt Anna történetét, tehát egy olyan nézőpontból, mely önmaga tárgyának (Mikecs Annának) egészen biztosan nem adatott meg. A kicsi árnyék elbeszélésre tett kísérletében szinte tapintható a feszült figyelem, folyamatos jelenlét. Az elbeszélő tudat jelenidejében ugyanis maga az elbeszélés csak részben a felidézett múlt szilánkos, azaz egymást akár képi, akár nyelvi asszociációkon keresztül előhívó, de mindenképpen az egyértelműséget kizáró, rendezetlen tudatmozgások szerint rendeződik; elsősorban a szereplői számára oly fontos események, terek, benyomások, közérzetek, az emlékek és az emberi viszonyrendszerek összességét, kölcsönhatásait reflexíven-önreflexíven számba venni, összefüggéseiben feltárni vágyó elbeszélői tudatstruktúrák mentén. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az Altató olvasható memoárregényként is.

Anélkül, hogy túlzottan kitérnénk a regény keletkezésének körülményeire (a Jékely család több mint egy évszázadra visszanyúló történetének megírásához összegyűjtött valós háttéranyag, a számtalan tollból született, hatalmas kézirattömeg eredetére, valamint feldolgozásának, többek közt éppen annak sokszínűsége miatt jelentkező nehézségekre), az mégis megállapítható, hogy az említett struktúrában – melyet bár a kicsi árnyék mint magáról egyes szám első, családtagjairól egyes szám harmadik személyben nyilatkozó külső elbeszélői tudat jár be –, korántsem egységes stiláris-elbeszélői rétegek mozognak. Mintha az árnyékon keresztül más és más hang szólalna meg, más és más emlékezet, háttér-tudat kerülne felszínre.

Elrugaszkodva a narráció bonyolult szerkezetének fejtegetésétől, olyan játék ez, melyet elsődlegesen nem a már említett önreflexív én türelmes, önmagát és a világot folytonos távolságból való szemlélése és analízise határoz meg, sokkal inkább az a gondolkodásmód, mellyel az életre – ebből következően egy család életére is – elbeszélhető történetként tekintünk. A történeten keresztül pedig körvonalazódik és felismerhetővé válik a történelembe ágyazott, egyszersmind annak alárendeltjeként meghatározódó sors. Nem beszélve azokról a véletlenekről, személyes döntésekről és emberi viszonyrendszerekről, melyek a feltárás során kirajzolódnak. Mert az Altatóban, ha a regény tematikáját vizsgáljuk, mindez hangsúlyosan, de köszönhetően a kicsi árnyék külső pozíciójának, az időben és térben egymástól távol eső háttér-tudatokba való alámerülésének és hirtelen fókuszváltásainak nem elsődleges, direkt elbeszélői tárgyként jut érvényre.

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.