„Gondolataim és emlékeim; régi (egzisztenciális és esztétikai) témáim és régi szerelmeim találkozója”, ezzel az alcímmel látta el Milan Kundera új esszé-kötetét. Érezve feltehetően az anyag esetlegességét, az egyes írások összehordott jellegét. Őszinte alcím ez, mert nem áltatja az olvasót, és elsősorban valóban a régi témák jelennek meg ismét, és azt kapjuk, amit ígért a szerző, nem vagyunk átverve. Janáček, Kafka, Rabelais, Stravinsky, Schönberg, Beethoven; a regény műfajának „két félideje”, egyáltalán a regény dicsérete; a „mágikus realizmus” és annak mesterei, Carlos Fuentes, García Márquez, Alejo Carpentier; emlékezések Prágára meg a régi szép cseh időkre, aztán ehhez közvetlenül kapcsolódóan az emigráció kérdései – ez lehet a hevenyészett seregszámla. A latin-angol-szász vonal mellett a német szinte teljes ignorálása – Hermann Broch regényfolyamának (Az alvajárók) meghökkentő túlértékelése; Musil adorálása, ugyanakkor Thomas Bernhard, Doderer, vagy W. G. Sebald sehol. Ezt már eléggé ismerjük. (De hogy komolyan unjuk is, az nem bizonyítható.)

Az sem rokonszenves vonás, hogy rengeteg az önidézet; az első helyen közölt, a festő Francis Baconról szóló írás egy hosszú Kundera-citátummal indul, és Milan Kundera a továbbiak sem retten vissza attól, ha Milan Kunderát kell idéznie. De hát ez amolyan „öregkori bűn”, ahogy Rossini írta. Kibírjuk. De ráadásul a kötet felépítése, nyelvi megformáltsága, némileg didaktikus hangja ugyancsak a fáradtság jeleit mutatja: a nagyobb, de nem igazán kimerítő terjedelmű – Janáček egyik operájáról, az elfelejtett olasz regényíró, Curzio Malaparte művészetéről, Anatole France-ról szóló – érdekes és nagyjából gondolatgazdag esszék mellé kis, egészen aprócska, recenziószerű karcok társulnak; egy-egy röpke és eléggé felületes beszámoló Kundera újabb olvasmányélményeiről, amelyek korlátozott értelemben természetesen tanulságosak, hiszen azért mégsem akárki írta őket. Vagyis egy okos, leleményes gondolkodású, időskorában is csillapíthatatlanul kíváncsi, az interpretáció örömét mindig átélni, és örömét az olvasóval önzetlenül megosztani kész szellem.

Ám ez a szellem olykor eléggé kicsinyes is; a kritikusok, elemzők, és egyáltalán a szakemberek Kundera kimondott-kimondatlan summája szerint nagyjából reménytelen seggfejek, és őket a gyötrelemig szekálni nem fogja be pörös száját. Még akkor is lehangoló ez, ha néha igaza van. Vagy legalább, ha igaza lenne, a látszat és a saját szuggerálása szerint. Mert hát dehogy van igaza többnyire. Hogy Francis Bacon lett volna az utolsó klasszikus értelemben vett (azaz vászonra, olajjal táblaképeket festő) festő, ez badarság, elég megnézni teszem azt, Cy Twombly képeit, hogy csak egyet említsek a sok nagy közül. Janácek sem olyan elutasított zeneszerző, mint Kundera sugallja, sőt egyike a manapság legtöbbet játszott operaszerzőknek; és az sem igaz, hogy vonósnégyeseit csak két kvartett képes rendesen eljátszani. Nehezen elviselhető felületessége néha egészen kalandos, politikailag vakmerően intoleráns végkövetkeztetésekre viszi. A Malaparte-tanulmányban kijelenti, hogy a 2. világháború alatt Európát felszabadította és egyben és ezzel egyidejűleg megszállta Amerika és Oroszország, és „nincs ország, amely önerejéből felszabadította volna magát.” De aztán észbe kap, és hozzáfűzi egy zárójelben: „Nincs? Mégiscsak van. Jugoszlávia. Saját partizánhadsereggel. Ezért kellett hetekig bombázni 1999-ben a szerb városokat: hogy utólagosan Európának ezt a részét is legyőzöttnek nyilváníthassák.” Most ne térjünk ki arra, hogy Churchill segélye és a másik két nagyhatalom hallgatólagos beleegyezése nélkül mit ért volna az amúgy tényleg jeles partizánháború. (Amely egyébként vérlázító etnikai tisztogatással járt, hogy finoman fogalmazzak.) De hogy az egykori megszállás és felszabadítás elmaradása miatt kellett bombázni ötven évvel később – mintegy bosszúból – a szerb városokat… A régi, szép emlékű Kunderának tisztelgünk, ha nem taglaljuk részletesebben ezt a szamárságot.

Fontosabbak a könyv jobb írásai, mindenekelőtt a Malaparte-esszé. Itt Kundera elemében van, majdnem a jól ismert és nagyra becsült színvonalon (noha a jugoszláv kitétel éppen innen származik). Ennek az elsüllyedt olasz írónak a felfedezése aligha becsülhető alá, ráadásul egyik főműve, a világháború sűrűjében, vagyis 1941-1943 között írt Kaputt nyilvánvaló rokonságban áll az elmúlt évek egyik sikerkönyvével, Jonathan Littell nálunk is megjelent, Jóakaratúak című regényével, és ezért különösen aktuális. De Kundera főleg A bőr (La pelle) címen 1949-ben megjelent, közvetlenül a háború vége után írt regényével foglalkozik. Az ismertetése valóban revelatív. Noha itt sem egészen korrekt, sőt – túl a politikai inkorrektségen, vagy tévesen értelmezett radikális inkorrekt korrektségen – már-már bután feljelentős. A csatatérré váló emlékezés ez a címe a Malaparte-esszé egyik alfejezetének – és ez sokat mond. Mert Kunderának nincs jó, azaz inkább gunyoros-megvető véleménye van a múlt feldolgozásáról, megértéséről, amelyet az e téren élenjáró német a már más nyelvekbe is átment – mi tagadás, elég rémesen hangzó– Vergangenheitsbewältigung szóval próbál meg érzékeltetni. „És ma már tudjuk: minél messzebb hagyta maga mögött a háború Európát, annál vehemensebben hirdette, hogy erkölcsi kötelesség a múlt bűneit örökre az emlékezetbe vésni. és ahogy telt-múlt az idő, egyre vénebb vádlottakat büntetek meg a bíróságokon, feljelentők hadai szállták meg a feledés bozótosait, csatatérré váltak a temetők is.” És „Az emlékezés háborúja csupán a legyőzöttek között folyik ádázul.” Miért, a győzteseknek kellene egymás torkát keresniük? Vagy bárkinek is?

Röviden: mintha kedves Diderot-ja türelme, nagyvonalúsága hagyta volna cserben Milán Kunderát ebben a könyvben. A kötet nagyjában zsörtölődik, vénasszonyosan szájal, handabandázva lebzsel és pletykálkodik saját életműve árnyékában. Reméljük, nem ez lesz tőle az utolsó szó. Mert ezt az árnyékot könnyen felzabálhatja az Idő.