Felkel az ágy, és kilöki magát alólam, kicsoszog a konyhába, az edények gúnyosan csörömpölnek. Hamuszürke expresszionista halom a falvédő előtt. Se keze, se lába, pulzáló, szőrtelen vadállat, mint akit egy világvégi dömper platójáról sodort le egy passzív-agresszív havasalföldi orkán. Az élet jelei mutatkoznak, határozott körvonalak nélkül. Belsejében hő termelődik. Öntudatlan mozdulatait ciripelő majd fuvolázó akkordokat ötvöző lidérces nyöszörgés kíséri. Valahol ott vagyok ebben a remegésben én is – egyetlen példány bőrkötésben, sokezer leütés után.

                                     

Készülődés van, az ágylábak recsegése összefolyik a kávé szörcsögésével, az éltető szorongás átjárja tagjaim, végigfut a gerincemen, beojtja magát a szerveimbe, aztán hirtelen megtörténik a csoda, és mint minden reggel egy döbbent pillanatig életben vagyok.

 

Mögötte a sunyi kétkedés lohol, ez nem az én álmom, valaki másé, valaki helyettem éli az életemet, helyettem írja a naplómat, helyettem kap honort, vigasztlást, ölelést, isiászt, seggrepacsit, kossuthdíjat... helyettem kergeti a nőket, helyettem várja halált.

 

Szortírozni próbálom a lepottyant kupacot, a sokk jelei eltűnőben. Mocorog a lényben az ember, különböző formákat ölt. Épp hegyes-halom felé tart, amikor megjelenik Ildi a kávéval, és gyönyörű! Ildi és kávé az otthon melegét sugározza a szobányi pusztaságba, és mint a Bora Bora, elfúj kételyt, hurrikánt, seggrepacsit, kossuthdíjat, isiászt, és azt rebegi, szavak nélkül, csupán pilláinak finom rezgéseivel, hogy a küzdelem illúzió, férfias balfaszság, hiszen a legnagyobb harcos soha nem rántja elő a kardját, hanem szépen kivárja, hogy elővegyék, és noha nincsen kaszkónk, mégse kell félni, mert aki hinni tud, az soha nem veszíthet, hogy reggel van, és muszáj megadnom magam, feltétel nélkül, azonnali hatállyal, és feltett kézzel előjönnöm a mutymuruttyos, életszagú várva nem várt valóságba.

 

Aztán Ildi kimegy, és a szoba visszazökken a heisenbergi kvantumnyomorba, a lehetőségek schrödingeri cicavíziójába, ahol a lélek fekete macskákat számlál ébredés előtt, és a maradásban igyekszik végső menedékre lelni.

 

Elképzelem egy napomat. Kiscsaládom kötelékében reggeli. Utána: telefonok, emailek, skype. Letöltöm a netről a Cocorosie Tahiti Rain c. számát. Találkozom a hamburgi összekötőmmel, pontosítjuk az akció részleteit. Az árban nem tudunk megegyezni, a triádokkal fenyegetőzik, egyik cigarettáról a másikra gyújt, gyávasága erőt ad, szégyen és dölyf méregetik egymást, még egy képviselőfánkot rendel, nem várom meg a kávét, kimenekülök.

 

Peti felhív telefonon, hogy vagyunk, hogy vagyunk, érdeklődik, történt-e velem valami drámai az elmúlt napokban. Naplót ír a Literának, minden morzsáért hálás. Kiderül, hogy ő is a Kuksiról akart, de a Nagygabi azt mondta, a Bandi már foglalt. Lestoppolták a Kuksit – a rézfánfütyülő pitykés Szvatoplukját! Hol itt egy fehér ló? My white horse for a country! Akkor írok a Háy Janóról. Hát, édes öregem,

 

semmi az ég egy adta világon, mondom vállveregetve, csak fel a fejjel, pici stílgyak és kész, nem kell vacakolni, pár jopofa mondat, és dől a közönség. Hallom, hogy nem hiszi el, amit mondok, egy századmásodperccel hosszabb a hallgatása, benn reked a vonalban. Közben kitalálom, mit írok a naplómba. Lírai futamok az esőről. Az idő járása és a has menése közti párhuzamok részletekbe menő elemzése és analízise. Petit könnyű lenne parodizálni: hazarepül Berlinből, hogy interjút készítsen vele a norvég tévé, a riporter megkérdezi, nem nyomasztja-e a hagyomány. A helyes megfejtők háromdimenziós lenyalható müzli-mangákat nyernek. Peti nem köntörfalaz, belenéz a tükörbe, és érdek nélkül tetszik neki, amit lát.

 

Odakint ferdén zuhog az eső, szaggatott vonalak tébolyult folytonossága, félreérthetetlen szabálykövetés. Láthatóvá válnak a teremtés rácsai, a zebra csíkjai a szavannán, melynek örök rendjét egy gepárd sem marcongolhatja szét. Miért nem bír csakúgy zsupzs leesni az egész, vagy ott hátul tegyék le, és adok egy ezrest. Nem fogok bekattanni. Apró sürgő kezek satírozzák a szaggatott vonalakat az égre, hát mire jó ez az őrjítő koreográfia?, ha akár egyetlen csöpp a földtől az égig érne, felúszhatnék rajta a pillanat töredéke alatt, vissza a forráshoz. Glóriás Lazac.

 

Szörfölök a neten. Ezreket ölt a ciklon Bangladesben. Ausztrália fővárosában figyelmeztették a télapónak öltözőket, hogy többé ne köszönjenek "ho ho ho"-val, írja a Daily Telegraph. Az amerikai szlengben a kurva (whore) helyett előszeretettel használják a "ho" rövidítést, ami megrémítheti a gyerekeket, a nőkre nézve pedig sértő lehet. Jól van, most már a gyerekek is tudják! Az viszont senkit nem zavar, hogy Ausztráliában kurvára nincsen karácsonykor hó, és szenteste a beachen döglenek az ünneplők fürdőnaciban, és nem a neten szörfölnek, mint én.

 

Az index hírei: egy norvég meleg lelkipásztor lehet, etióp atlétákat fogtak a tompai határátkelőnél. Az öt férfi és egy nő az úton gyalogolt hajnalban, amikor egy hőkamerával észlelték őket. A csoport tagjai elmondták, hogy egy belgrádi maratoni versenyen vettek részt, ám úgy döntöttek, hogy politikai okok miatt nem térnek haza, és menedékjogot kérnek Szerbiában! Lúzer maratoni. Mivel a gyűjtőtáborban nem érezték jól magukat, futottak még egy kört. Moldávia Magyarország 3:0. Puskás Öcsi halálának évfordulóján.

 

Nem fogok panaszkodni. Magyarország Panaszország. Van petyhüdt panasz, ideális panasz, orbitális panasz, átlagos panasz. A panasz állandóan változtatja a méretét, és alakját, a panasz izgalmi állapotban, a panasz barlangos testei, panasz nélkül nincs erekció... a panasz nagyságának semmi köze a testmérethez, a bőrszínhez, vagy a szexuális teljesítőképességhez. Panaszirígység, panaszolvencia, Kis Magyar P.

 

További vizes híreink, csőtörés a nagytarcsai kórházban, majd oldalt a bulvár rovatban: csőtörés miatt nincs ivóvíz és fűtés a kistarcsai kórházban. Az online magazinokban az értékek hihetetlen tempójú devalvalódádásának lehetünk tanúi. Kitartás! Tartsd a szemed a kígyón! Ke-re-pes-tart-ja. Édes-savany nyelv.

 

A nyelv kimongya magát. A magyarok meg hallgatnak. Magyarul az egyetemre hallgatók járnak. Történelmet hallgatnak pl, én például filozófiát hallgattam a Ho Shi Min tanárképző főiskolán. Erről jobb hallgatni. Mint Wittgenstein a lövészárokban, fejben számolja, hogy mi mindenről kell hallgatnia, egy, kettő, nem hét..., hét dologról, de arról nagyon, elsősorban mindenről, másodsorban mindenről, ami számít, harmadsorban mindenről, amivel mondani lehetne valamit arról, ami számít...

 

Az én gyerekem ne hallgason, hallgattunk mi eleget, ne járjon lövészárokba, ne legyen tagja a hallgatói önkormányzatnak – ez egy páblik meszidzs. Az én időmben volt még ilyen, hogy hallgatói tanács – ahol elmondták, hogy kell hallgatni – hogy ösztöndíjat kapjon a hallgató. Magyar filosz, nem piszkít a saját árkába.

 

A nyelv kimondja, a beszélő hallgatólagosan beleegyezik, anélkül, hogy észre venné. Hallgatólagosan tévedni specifikusan magyar vircsaft. Hátrafelényilazás közben. Mielőtt kifeszítené a húrt, máris téved. A történelem majd igazol – mondja tollba – és röppen a nyíl. Ha angolul mondaná, még igaza is lehetne. Lenne egy olyan kontextus, amelyben mérhető lenne az igazsága, nem lenne összekeveredve minden hallgatólagosan. Nem arra koncentrálna, hogy ezen a nyelven mindenki félrerérti, amit mond, ezért eleve úgy kell mondani, hogy úgy értsék félre, ahogyan szeretné. Különben egy szót sem értenének belőle – csak így meg azt nem értik, mit nem értenek, mivel kizárólag magyarul beszélnek. A nyelv emberi dolog, mint az ágybavizelés, nem kell hozzá diploma. Egy szó, mint száz: Ho Shi Min – nem semmi hely!

 

Rádőlök a regényre, hip-hop repdesnek a mondatok, azt reppelik harlemi szlengben: én egy tökös mondat vagyok, Yo! Te pedig, haver, engem írsz! Lehet, hogy az eső is közbeszól, de arra megállapításra jutok, akárhogy is nézzük, az irodalom a saját farkát kergeti. Mivel számítani lehet a nézők soraiban feminista olvasókra, újrafogalmazom a tételt: az irodalom, olyan anyafarkas, amelyik a saját farka kergetése közben bevásárol, gyereket nevel, mos, főz, takarít, mellesleg tökéletes szerető, és másodállásban Virginia Wolf korai műveiről tart szemináriumot az ELTÉ-n. Tehát ez volna az irodalom, nem holmi művészien formált faroklengetés, nem pusztán a sorok között megbúvó nyelvi erotika joyce-i árapálya. Háy Janóra gondolok leviatáni léptékben, bármit írok, az akkor is én vagyok, mert író az írónak írója, és napló a naplónak naplója, azaz saját farkának farkasa, mert minden mindenre reflektál öntudatlanul, mint zár a kulcsot magában foglalja saját nyitját, önnön végét és eredetét, értelmét és hiábavalóságát. Tehát van miért szorongani. Love me gender!

 

Az eső a szervezetlenség legősibb formája, mindent átalakít, eltöröl, miközben új életet ad, kötelezően, kérés nélkül, mintha egy ki nem hagyható lehetőség kényszerképzete volnánk. Bekapcsolom a tévét, azon is esik, kozmikus nedvesség árad az éterben, az időjós vizenyős tekintettel bámul a kamerába, média cunami van előkészületben, az eső elmossa a híreket, visszafexem, gombnyomásra jótékony álom borul szememre, modernkori Noé vagyok, az Úr megkér, építsek bárkát, ahová magammal vihetek mindenből kettőt, de csak abból, ami közel áll hozzám. Az új világ az én töredékes ismereteimből fog felépülni. Noé York, benne: két eper, két egres, két fekete macska, két zebra, két házilégy, néhány közismert háziállat meg vetemény – a két rozmár a sarokban dekkol egy csettintésemre várva. Álmomban több csatorna is van, de a távirányítót lenyúlták. Ugrál a kép, majd megállapodik a természetfilmes adón. A régi lakásomat mutatják, de a léptékek megváltoztak, minden óriási, vagy én mentem össze, vagy mindkettő egyszerre. Éjjeli lepke vagyok. Egy gombostű hegyére tűzve, felülről látom a szobát, az íróasztalomat a Dunakanyarral, a vonyarcvashegyi magyar tenger diszkó legyezőszerűen köröző fényeit, a Kárpát medencét, ahogy megtelik csurig, és elkezdenek kiömleni belőle a magyarok, és elárasztják Európát, új honfoglalás, nagy vizit, vizes nyolcas a végtelenbe, tengerre magyar.