hirdetés

Kincses Károly: Ez a könyv egy varázslatos személyiségről szól

2019. január 22.

Arról az emberről szól ez a könyv, aki litvánként szovjet volt, katolikusként buddhista, magyarként litván, és soha sehol nem tudott megállapodni, folyton útközben volt. – Normantas Paulius litván származású, de a halála előtti évtizedekben Magyarországon élő utazó, költő és fotóművész. Rendkívüli életéről Kincses Károly írt könyvet, melyet az MMA Kiadó jelentetett meg. A könyv szerzőjét kérdeztük.

hirdetés

Kincses Károly nevét rengeteg helyről ismerheti az olvasó, több mint 700 kiállítást rendezett, igazgatta a Magyar Fotográfiai Múzeumot, a Mai Manó Ház alapítója volt, fotóarchívumot épített, fotótárat vezetett, dolgozott a Capa Központban, egyetemeken tanít, csaknem 50 könyv, temérdek publikáció és szerkesztés fűződik a nevéhez. Mondhatni, igazi fotóguru. Hogyan talál témát magának egy ekkora múltú és tapasztalatú szakember?

Azt gondolom, hogy egész életemben szerencsés helyzetben voltam, mert soha nem mondták meg, hogy kiről kell írnom, hanem mindig választhattam. Az archívumomban van százezer fénykép a magyar fotótörténetből. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak arról írjak, akivel kapcsolatban érzek valamilyen kötődést, közösséget. Normantas Paulius 20 évig a barátom volt. Akkor is írtam volna róla, ha egy sokkal kevésbé érdekes életű, kevésbé vonzó személyiség lett volna, vagy kevésbé értékes művészeti, etnográfiai hagyatékkal rendelkezik. Ennek a könyvnek ráadásul az a számomra szomorú apropója, hogy mikor visszajött Paulius három évvel ezelőtt az utolsó előtti himalájai expedíciójáról, akkor felkeresett, kipakolta a hatalmas hátizsákját, ami tele volt CD-vel, DVD-vel, könyvvel, prospektussal, meghívóval, fényképpel és azt mondta: „Károly, ezt most ide hoztam neked, és kezdjünk el dolgozni egy könyvön”. Két éven keresztül hihetetlen jól tudtunk együtt dolgozni, majd az utolsó útjáról már halálos betegen jött haza. Akkor sok mindent átírtam a könyvben. Nyíregyházán a halála előtt még egy-két nappal a már kész könyv utolsó oldalait javította. Tehát ez az egy elégtétele megvan, hogy bár a kész könyvet nem láthatta, a szöveget és a beválogatott több száz képet igen. Azóta bárkinek beszélek a könyvről, azt mondom, hogy az a tisztességes szerző, aki azt érzi az alanyával kapcsolatban, hogy tartozik neki és nem a maga örömére és dicsőségére ír könyvet, hanem törleszt abból az adósságból, ami azért jár, amit attól az embertől kapott.

Hol találkozott először Normantas munkáival, és mi ragadta meg bennük?

Pauliusszal 20 vagy 21 évvel ezelőtt találkoztunk a Magyar Fotográfiai Múzeumban, ő mint fotós és én mint fotómuzeológus. Nagyon hamar személyes kapcsolatunk alakult ki. Ha valaki olvassa ezt a könyvet, ez az a köztes könyv, ami még Paulius élete és halála között úgy jelent meg, hogy olyan valaki írta, akit elvarázsolt a személyisége. Bár a könyv sorra veszi az összes kiállítását, expedícióját, hogy járt Kőrösi Csoma nyomában, megtalálta azt a vietnami embert, aki elásta a taposóaknát, amire rálépve Robert Capa 1954-ben meghalt, tehát hihetetlen fontos szakmai dolgok is vannak benne, de ez a könyv mindemellett mégiscsak arról a megismételhetetlenül varázslatos személyiségről szól, aki litvánnak született a Szovjetunióban, az elnyomás idején. Arról az emberről szól, aki végigjárta azokat a területeket, amiket rajta kívül más nem, még a Szovjetunióban a Kuril-szigetektől Vlagyivosztokig, ez akkoriban hihetetlenül nagy vállalkozás volt. Később idejött Magyarországra és helyettünk ment vissza Szibériába, az Ural mentére és Finnország alá, hogy a finnugor népek megmaradt képviselőit fényképezze. Azt gondolom, hogy erről az emberről szól ez a könyv, aki litvánként szovjet volt, katolikusként buddhista, magyarként litván, és soha sehol nem tudott megállapodni, folyton útközben volt. Többször járt a Himaláján egy körülbelül 5000 méter magasan lévő utolsó alaptáborban. Úgy jutott el Tibetbe, hogy kínai fegyverek között csempészték át a határon. Rengeteg embert próbáló helyzetben volt része. Mi pedig most kényelmesen az otthonunkban át tudjuk lapozni ezeket a fantasztikus képeket. Arra tettem kísérletet, hogy elgondolkoztassam az embereket, mielőtt ítéletet mondanak valamiről, amit nem éltek át.

Írt könyvet sok más mellett André Kertészről, Brassaïról (azaz Halász Gyuláról), Robert Capáról, Moholy-Nagy Lászlóról, Koffán Károlyról, Munkácsi Mártonról. Normantas munkássága egész más, a magyar fotótörténet nagyjainak kontextusába nehezen illeszkedik. Mi adja műveinek egyediségét, különlegességét?

Paulius az az ember volt – szándékosan nem azt mondom, hogy fotográfus, mert költő is volt, haikukat, gyermekmeséket írt, néprajzi gyűjtő volt, hihetetlen amulett- és totemgyűjteménye van –, aki szerintem a legőszintébb fotókat készítette azok közül, akiket ismertem. Nem manírozott, nem hazudott a képein, nem próbálta meg a fotográfia megengedett eszközeivel a képeit jobbá, vonzóbbá vagy lélegzetelállítóbbá tenni, hanem, amit ott átélt, pontosan azt hozta haza. Ha valaki ilyen nehéz körülmények között is elmegy az ismeretlenbe egy 25 kilós hátizsákkal, ami tele van filmtekercsekkel, diákkal, három géppel és négy objektívvel, azt a teljesítményt hozzá kell adni a képekhez, amiket mi már csak a magunk kényelméből szemlélünk.

A Vilniusban született és sokáig Magyarországon élt fotós, választott neve szerint Lai Véjus, azaz Szabad Szél, tavaly januárban hunyt el, rendkívül gazdag életútjának nyomait a világ legtávolabbi helyein készült fényképei őrzik. Azt írja, szeretett mesélni, ki nem fogyott a történetekből. Elmondana néhány történetet azokból, amiket magával osztott meg a vándorlásairól?

Vannak kedvenc történeteim, de én nem mondhatom el az ő történeteit, azok csak az övéi.

A könyvből úgy tűnik, nem csak fotóművészeti munkássága érdemel figyelmet, hanem kultúrantropológiai kutatásai is. Fényképei nem pusztán műalkotások, hanem – mindenekelőtt – dokumentumok. Hol őrzik a műveit, és melyek a legnagyobb, olykor pótolhatatlan kincsek ezek közül?

Én nem gondolom, hogy a műtárgy és a dokumentum feltétlenül két különböző kategória lenne. Azt gondolom, hogy ő egy dokumentarista fotós volt, tehát nem fotóművész a szó szoros értelmében. Azonban a dokumentarista munkásságán belül számos olyan művet hozott létre, ami alapján helye van a halhatatlanok között. Azt mondanám, hogy XIX. századi attitűddel rendelkezett, amikor az embereknek még kevesebb lehetőségük volt az utazásra, és hinniük kellett azoknak, akik jártak valahol és az ottani világot lefényképezték, lefestették. Az akkori világ szűk volt, és mára hiába tágult ki, az emberek azért utaznak, hogy kényelmesen éljék meg az egzotikumot. Normantas Paulius nem ilyen volt.
Azt gondolom, hogy az a fotó tetszik a legjobban azok közül, amik a könyvbe kerültek, melyen Paulius egy maga ásta gödörben ül a Kuril-szigeteken, és nyakig ellepi a gyógyvíz. Ez a kép teljes mértékben visszaadja, amit nekem ő jelentett. Azt, ahogyan a világ végén is képes megteremteni a harmóniát, ami közte és a természet között van, és amire a legtöbb ember csak vágyik.
Volt egy egyéves hagyatéki eljárás, amíg zárolva voltak a képei. Jelenleg fia, Normantas Máté a jogörökös. A képek jelentős része jelenleg a Nyíregyházi Múzeumban található letétben, de Thaiföldön, a Vilniusi Múzeumban, Skóciában, Finnországban egyaránt őrzik alkotásait.

Paulius a maga készítette gyógyfürdőben, Kuril-szigetek, Iturup, 1978

A litván művész életének választott helyszíne sok éven át Magyarország, azon belül is Nyíregyháza volt, de otthon igazán a Himaláján érezte magát vagy a katmandui Bodhanath sztúpán. Az volt az érzésem, útjai során annyi világgal, hittel, életszemlélettel és -történettel találkozott, hogy műveivel ezeket a tapasztalatokat mint tanító adja tovább. Mit gondol erről?

Mindig is volt benne egyfajta tanítói attitűd, de nem erőszakosan és nem is térítési szándékkal közvetítette ezt. Maga is személyes viszonyban volt a feljebbvalókkal. Hívő katolikusként érintette meg a buddhizmus. Egészében a beszélgetéseinkből azt értettem meg, hogy volt egy saját maga számára konstruált istene, egy panteista világúr, akinek ő elszámolással tartozott. Amellett, hogy a különböző kormányok kitüntették, és rengeteg elismerést kapott, ő a saját istenének tartozott elszámolással.

Ha ki kéne választania egyetlen képet a hatalmas albumból, amelyen bemutatja az irodalmi műveken edzett olvasónak Normantas Paulius művészetét, melyik lenne az? Mesélne arról a képről?

Ha választanom kéne, két képet választanék. Az egyiken egy lív asszony látható egy kettéfűrészelt csónak előtt, amely azonban számára házként funkcionál, a másikon pedig egy hanti férfi a varsája mellett. A lakásként új életet kezdett hajótest ugyanazt a formát őrzi, mint a varsa, amivel halásznak. Ezek a képek azért is szerepelnek egymás mellett a kötetben, mert így igazán kiemelkedik, hogy az átvett organikus formák mennyire együtt élnek az emberekkel, akik még közvetlen kapcsolatban állnak a természettel. Tanulság szempontjából ez a két kép az, amiken megvalósul az a harmónia és teljesség, ami számomra is nagyon fontos, mégis viszonylag elérhetetlen. De sok olyan képe van, amikkel nagyon jó viszonyban vagyok.

Lív asszony egy kettéfűrészelt csónak előtt, melyben halászeszközeiket őrzik, 1987

Hanti férfi a varsája mellett, 1983

Hogyan kell elképzelni egy ilyen kötet „megszületését", milyen munkafolyamatokon át vezet az út a végkifejletig?

Minden könyvben a kitalálástól a nyomdáig tart az az örömszakasz a számomra, ami miatt újra és újra érdemes belevágni egy könyv elkészítésébe. Mikor az ember elkezd dolgozni egy könyvön és képletesen, de szó szerint is maga köré gyűjti azt, ami csak szükséges ennek elkészítéséhez, az a legizgalmasabb. Én stószokba rendezem őket a padlón magam körül, és mezítláb járok köztük, gomolyog bennem az, amit át akarok adni, ha az ember ilyenkor befelé figyel, ezekből a darabokból össze tudja állítani a kirakóst. Van egy igazán spirituális része a könyvkészítésnek, amikor az ember csak a belső hangjaira koncentrál. Utána természetesen még lehet szerkeszteni, de ez a legfontosabb, és ez egy nagyon boldog periódus.

Portréfotó: Fazaka Rita

Kincses Károly: Normantas Paulius, MMA Kiadó, 2018, 416 oldal

Tardi Zsuzsanna – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.