Azt mondja Attila Berlinből, hogy eddig nem elég jó. Igaza van. De most még így, relatíve az elején, szólni kellene arról, hogy kinek szurkol az ember, kinek tör a szívéből egy darabot. Attila például hosszú évek óta a Cottbusnak szurkol. E ragaszkodás az alapja, vélném tisztelettel, a kicsik, az elesettek, az esélytelenek iránti felelősség, az alternativitás igénye, a demokratikus érzület kinyilvánításának óhaja. Osztozom véleményében. Ezért sem értem egészen az olyan polgártársainkat, akik Real Madrid, Manchester United, Milan, és talán ez a legkínosabb: Bayern München szurkolók. Vagyis hát lehet érteni, ők a szívük mélyén monarchisták, royalisták, pápisták, demokraták, kolumnisták, lelkük rajta. Különösen ma, amikor a labdarúgás mind nyilvánvalóbban a késő római császárság ugyan még pompázatos, de már javában bomlásnak indult belvilágát idézi, még minden megvan, sőt, ez a minden sokkal jobban megvan, mint valaha, ám, például, a tehetség régen nem születik, hanem csinálják, a tehetség nem csoda, hanem kreatúra, futószalagon jön, ez is olyan kicsit, mint az irodalom, a könyvnek nincs ideje, mert máris érkezik mögötte a következő és letolja, zsupsz, kitolja a polcról, a kirakatból, szia, sziasztok. A focista ideje is egyre rövidebb, na és persze Maldini. Üzletemberek, zsoldosok, reklámhordozók, címlapfigurák sűrű vére habzik a retusált gyepen. A pénz úgy strukturál, hogy a kicsi, lásd BEK, vagy UEFA, a lehető legkisebb eséllyel bírjon. Vagyis tökéletesen érthető Attila barátom cottbusi ragaszkodása. Így hát magam is kíváncsi voltam, hogy mit mondok a portugál-cseh előtt, hogy kinek leng a belső zászló, viszont legyen indokolva is. A portugálokat nagyjából, egészében ismerjük, ráadásul ott van a vitathatatlanul legjobb, Rondaldo, akit szép lassan csak az nem utál, aki portugál, vagy ahol játszik. Egy gúnár. A belső intelligenciát hiányolnám leginkább - lásd, ahol viszont ez van, Kaká -, vagy az a későbbi, meccsvégi jelenet, ahogy, bár egyedül is tehetné, ő kötelezően középre gurít, és aztán a gólöröm. Őt ölelik, míg az ő karja lent marad, a teste mellett. Nem ölel vissza. A testgesztus üzenete, király vagyok. Az, valóban. Hanem ettől még bekaphatja. Hiába olyan jó, ha egyszer belülről elcsúnyul. A cseheknél az egész hátvédsort – tiszta olasz kontingens – ismerni, de a középpályás sort már nem annyira, jó, az agg Galaschek kivétel, és aztán szép Baros, vagy Koller a mozgó hegy. Nem tudom, kinek szurkolok. Nem tudom, kit szeretek jobban. Nem tudom, kit akarok jobban szeretni. Hanem amikor a csehek kiegyenlítenek, váratlanul üvöltök. Hopp, csak kiszólt az állat. Jól van, nem tudtam, de most már tudom, hogy a cseheknek szurkolok. Annak szurkol valami bennem, helyes, akkor itt valami eldőlt.

 

És aztán este? A svájciak kicsik, voltaképpen a törökök is kicsik, csakhogy ők, török barátaim, mindig késsel játszanak, nem akar ő megölni, de játszi birkózás közben, úgy lehet, harap a hátadból, vagy csak hemperegtetek kicsikét, és te csodálkozol, ejnye, hát nem Ali kezében maradt a balheréd?! Ennek is lehet szurkolni. Mert olyan szabálytalan. Mert kilóg a rendből. Szurkoltam az esőnek, a vérzésnek, a tócsáknak, Köbi Kuhn edző feleségének, Yakin gólörömének, és továbbra is drukkolok az olyan góloknak, melyeket begyötörnek, pattog, jön-megy a labda, mint egy öregember, és végül bevánszorog.

 

Aztán a szurkolás problematikája mellett, lenne egy másik, már ki nem fejthető tétel, vagyis hogy ki lehet számítani, mi lesz. Ahogy elindul egy támadás, ahogy spriccelnek szét és felfelé, satöbbi. Látni a szerkezetet. Hogy mit kínál. És azt kínálja, tényleg. És az is lesz. Amikor elindult az utolsó török támadás, kis szomorúsággal dőltem hátra, gól, mondtam. És tényleg az lett. Sajnáltam Svájcot, az edzőjüket, Dürrenmattot, Matthäi felügyelőt, és azt a sok szegény, nagyon szegény svájci embert.