„They're coming outta the walls.
They're coming outta the goddamn walls...”
(Hudson közlegény, Aliens)

„Megfogysz olykor, a bú elmédből száll sugaradra,
s éji sötétséggel rémíted az emberi szívet.”
(Ovidius, Venus és Mars)

Horrorrajongásom kezdete úgy a 80-as évek közepére datálható. Akkoriban külföldön éltünk, szüleim sokszor késő éjjelig dolgoztak, és mialatt ételeket-italokat szervíroztak unatkozó diplomatáknak, majd hajnalig benn maradtak a konyhán mosogatni, rendszerint magamra maradtam a sötét és kiürült lakásban. Egy izgága fekete-fehér tévé volt egyetlen társaságom. Ez a villódzó médium tárta elém először a gyermeki fantáziában megbúvó rémképeket azokon a hosszú, többnyire veszedelmes éjszakákon. Amint bekapcsoltam a készüléket, rögtön szélesre tártam az ablakot. Betöltötte a szobát a közeli citrusfák illata és a fák kérgébe kapaszkodó óriáskabócák zsongása. Belesüppedtem a szakadt fotelbe, és máris készen állt első fedett kertmozim. Kezdetét vehette az éjjeli horrormatiné, amelyben – akkoriban még nem színesben folyt – alig volt érzékelhető a vér.

Ilyen ideálisnak nevezhető körülmények közt láttam úgy 5-6 évesen pocsék brazil szinkronnal az Egy amerikai farkasember Londonban című filmet, ami első ízben ébresztett bennem vágyat a lükantrópiára. Vonzalmam az állati mimikriben való megtestesüléshez aztán némileg csillapodott. Ebben valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy az elemiben beöltöztettek sünnek, és Lenint dicsőítő rigmusokat szavaltattak velem az iskolai prominensekből álló karhatalom előtt. Voltam később öltönyös berzerker is, aki a skandináv mitológiának megfelelően páncél nélkül, pajzsa szélét harapdálva, medve vagy vaddisznó képében harcol egy légkondicionált tárgyalóteremben. Sem a hajnövesztés, sem a rockkocsmák bűze nem adták vissza az élményt. Magát a sztorit persze pont oly külsődlegesen fogtam fel, mint a filmet rendező John Landis, aki egy évtizeddel később Oscar című vígjátékával vált közismertté. Stallone lebénult arca ez utóbbiban nem nyújt oly drasztikust képet, mint a ’81-es horror-klasszikus címszereplőjének elasztikus maszkja, bár a telihold leple alatt zajló – kafkainál is klinikaibb – átváltozás további összefüggéseket rejtett magában. Végérvénnyel beleégett tudatomba a hazajáró lélek felbukkanása, aki szétroncsolt arccal és egy száraz vérfátyollal beborítva látogatja meg elátkozott barátját a kórteremben. Nyilván nem narancslevet vitt, vagy hallucinogéneket csempészett a tarisznyában. A túlvilági nagymonológ során arra kérte lunáris tudatzavarban szenvedő barátját, hogy pusztítsa el nyomban állatias alakmását, mert különben mindketten a köztes lét foglyai maradnak, ahonnan nincs többé kiút. Hasonló, bár némileg pozitívabb érzetet keltett bennem a Ghost zárójelenete, amelyben a nedves makadámburkolat rianásaiban agonizáló ördögök szénporos árnyként szivárognak elő a talajból, és magukkal ragadják a bukott antihőst, hogy ezt követően a néhai Patrick Swayze komótosan lépkedjen egy csábítóan giccses fényeffekt felé.


Utólag belegondolva a londoni metróban forgatott képsorok mindennél félelmetesebbnek bizonyultak. Egy klausztrofóbiát kiváltó alagútban a szürke csempék és neoncsövek ragyogása, majd az éjfélközeli pillanat, amelyben a kamera gyilkos iramban követni kezdi a ziháló vérfarkas szemszögéből a szerelvényből előlépő utolsó utast. Pár perccel később már a leendő áldozat tekintetével fókuszálunk a környezetre. Látjuk az elé tornyosuló roppant mozgólépcsőt, ahogy fenyegetően őrli a semmit, az időt realitássá tágító pánikidőt, ami már önmagában ijesztőbb, mint a számomra tabut jelentő gyógyintézeti páternoszterek. Személyesen nem ismertem Londont, nem kergetett Tonio, a részeg albán vasmunkás a London Bridge alá egy Guinness tavernából, nem csattogtatta rám állkapcsait Renier, egy termetes dél-afrikai farmer a Sohóban, és nem léteztek emlékeimben a vérre menő biliárdpartik, amelyeket misztikus kandallófénynél vívtam bermondseyi festőmázolókkal a The Gregorian kocsmában. Csak egyet tudtam biztosan, soha nem akarok egyedül maradni az üres metróalagútban. A halált is jobbára úgy képzeltem el, mint egy végtelen járatokkal teleszőtt közös bunkert, ahol mindenkinek a feje mellett egy-egy halvány bányászlámpa ég. Edite, bibite, post mortem nulla voluptas.

 A horror-terápiának hamar meglett a böjtje. Káros mellékhatásai igen korán jelentkeztek. Az egykor valóságként megélt látvány és a stressz hatására tizenéves koromig kizárólag csak villanyfénynél bírtam elaludni, sokat játszottam nyílt lánggal, rovarkolóniákat perzseltem fel, téglával lapítottam békát, babráltam állatkoponyát, lefényképeztem az elütött macskákat, és eltemettem egy megkínzott siklót a Szilas-patak partján. És persze azt hiszem, az átlagosnál kicsit tovább maradtam konkrétan ágybavizelő. Ha álmomból felriadtam, a sárga izzók káprázatában rendre feltünedeztek azok a lények. A brazil mitológia szellemalakjai, féllábú, pipázó néger gyerekek, hámló vudufigurák, olvadt barbie-babák, Cronenberg porontyai a psziónikus béranyából, kifordult sarkú, lángoló hajú gnómok Amazóniából, összevarrt szemű androgün sámánok a Xingu folyó torkolatvidékéről, na meg a nagyipari filmgyártás kultikus rémalakjai, Max Schreck árgus karvalysziluettje, a hórihorgas Nosferatu, Frankenstein összefércelt kreatúrája (zöldülő toronykoponyája és a nyakából kilógó rozsdás apacsavar), és nem utolsósorban a talján mesterek, Romero és Fulci friss agyvelőért könyörgő zombijai, akik úgy mozogtak a nyílt terepen, akár egy temetői maratón eléhezett befutói, miközben minden melegvérű táplálékforrás felé azt hörögték karcos katalán alámondással: “Cierebro”.

 A teljes bestiárium korántsem csak jungi káprázatként vibrált a tudatomban; sokkal inkább mint a korai viviszekcióra sarkalló motívumok szerves tárháza, ami zsigerileg döntötte meg bennem a kollektív testi feltámadás szükségességének eszkatológiai érvényét. Egyszer a rádióban hallottam egy teológust beszélni arról, hogy a halála után mindenki közvetlenül a Végítélet és a Feltámadás grandiózus fináléjában találja magát. Azok is, akik Kr. u. 11-ben, azok is, akik mondjuk 2735-ben távoztak az élők sorából. Gyenge bányászlámpa-képzetem ezen a ponton vesztette el érvényét. Látván, hogy minden egy közös post mortem féregjárat tölcsérébe kerül egy – magyar nyelven alig kifejezhető – befejezett jövőben. A klerikális celebritás azzal magyarázta a jelenséget, hogy a saját halál aktusa és a végítélet kollektív pódiumán történő színrelépés között nem létezik idő. A szubjektum geometriailag leválik a közös lineáris időről, ami voltaképpen egy hurok. Jó lett volna hallani, hogy akkor miféle testérzethez köthető általános kiterjedés és kronológiai ritmus tér majd vissza a zárójelenetben, de a rádió sajnos egydimenziós szócső, nem oly holografikus, mint az úr angyalai. Nem biztos, hogy tudják, mások minek örülnek. Másnap fogtam magam, és elmentem a Klinikáknál fekvő Anatómiai múzeumba. A kétfejű kecskecsontvázak és formalinban ázó preparátumok a gyermekkor megnyugtató héjait és felzaklató lebegését idézték. Ami pedig a tévés szeánszokat illeti, anyámékat általában lesújtó látvány fogadta otthon. Többnyire összetolt bútorokkal elbarikádozva vacogtam a szoba valamely sarkában, üveges tekintettel fordultam a falnak egy ölemhez szorított konyhakéssel. Néztél volna rajzfilmeket, sakk-közvetítést, szovjet háborús eposzt... „Még mit nem” – sziszegték bennem a sötét citrusligetek és hordóbelű pálmafák, miközben gondviselőim lezárták a tévét, és behajtották a verdeső ablakszárnyakat.

Valószínűleg az imént taglalt kezdeti rettenet sarkallt arra, hogy viszolygást keltő élménybázisomat a későbbiekben kibővítsem. Szinte öntudatlan hívásnak tettem eleget úgy tizenkét évesen azzal, hogy a hosszú nyári szünet egyik jellegzetesen lapos délutánján megtekintsem Szentmihály kerületének egyetlen mozijában A bolyó neve: Halál (Aliens) című filmet, ami a születésem évében forgatott előzménynek, A nyolcadik utas: a Halálnak grandiózus gépszörnyekben bővelkedő és savas űrlényhúsban tocsogó méltó folytatása. Nyilvánvaló, hogy a XVI. kerületi Világ Filmszínház kezdetleges vetítője távoli köszönőviszonyban sem állt a mai plázák háromdimenziós technológiáival, de maga a film, és főként a filmen kívüli tér, leírhatatlan hatást gyakorolt rám. A Világ nézőterén olyasféle hangulat uralkodott, mint Balzac egyik lepukkant panziójában, ahová csak a Zola Patkányfogójából ismert karakterek járnak. A lehajtható, nyekergő székekről lepattogzott a lakk, a posztó alól kivillant a pozdorja, a film végére az ember seggét ellepte a szálka. A páholyban átható volt a bűz, a filcbe beleivódott sör és különféle izzadmányok szaga nem nyújtott volna kellő atmoszférát sem a Titanic sem a Krumplirózsa romantikus megtekintéséhez. Ahogy mondani szokás, a Világ Filmszínház nem volt egy kimondottan elsőrandis placc, bár ebben mindenkinek eltérhet a véleménye. A páholyból állandóan hullott alá a zsöllyei pórokra a Leo jégkrém ragacsos csomagja, repkedett a savanyúcukor, a szotyihéj, a dunakavics. Popcorn nem volt, vagy ha akadt, fullasztó és sótlan, mint hörcsögalomban a forgács. A csillár felgyúltával látni lehetett a sarokba csattintott óvszereket. Dolby surround és DTS hangrendszer sehol, legfeljebb Marty McFly fejében, aki hiába jött vissza a jövőből, nem tudott semmit Brundle-Flyról. Két teleportkapu nagyságú Orion hangfal hevert a vászon széleinél, amelyek olyan tartományban recsegtek, hogy még a Peer Gynt betétdalát éneklő Für Anikó is Gáti Oszkár terminátorhangján dörrent volna fel. Apropó, a Terminátor-tetralógia első részét is ebben a moziban láttam. Kiborgszerű atlétás apukák feküdtek a sötétben, fiaik áporodott platinaarcán izzottak a vörös droid-szemek. Azon a nyáron vágtuk le a kertünk végében felnevelt egyetlen albínónyulat. Lágy, krémes húsa volt. Lábából nem lett bolyhos kulcstartó. Feldolgozásával kihalt a tenyészet. “Nyuszi vagy, McFly” - Hasta la vista, baby.

Szóval, ha jól emlékszem, amikor először láttam az Alienst, kábé két hétig nem bírtam aludni utána. Nehezen csúszott le torkomon a Róna-Cola, de azért igencsak szomjaztam a képregény-verzióra (nagyapám újpesti lakásának illemhelyén lapult, nem mertem belelapozni). Másodszorra már enyhült a sokk hatása, amint a filmet végül újranéztem, mialatt éjszakai műszakban dolgoztam a lakóhelyünkhöz közeli Fókusz-videotékában. Egy nehéz nap éjjelének vége felé járt, esős hajnal, elfogyott a viszki, amit a Bablakov nevű törzstag szállított rendszeresen némi kazettás ingyenpornóért cserébe. Az ő unszolására kerítettem elő a szalagot, és sejtettem, hogy ezúttal a börleszk lehetősége fog körvonalazódni a korábban még elrettentő hatású történetben.

Egy atmoszféra-generátorok zúgásától hangos, savasesők által szétmart tájon landolunk egy féléves hibernációval járó mélyűrutazást követően. A zord küllemű bolygón jó ideje pár tucat telepes fáradozik a felszín lakhatóvá tételén, de régóta nem adtak életjelt magukról. Maga a komplexum hónapok óta üresen tátong, leállt a kolonizáció. Kilépve a szállítójárműből a sötétség áthatolhatatlan falába ütközünk, mint azon a sarkvidéki kutatóállomáson, ahol John Carpenter dinamikus mutációkat okozó vírusa végez egy csoport tudóssal a The Thing című filmben. A telepesek intergalaktikus elhallgatásának okát felderítendő érkezik erre az elátkozott planétára a cethal formájú Sulaco űrsikló válogatott fenegyerekekből álló legénysége. Van köztük vicsorogva szivarozó gyökér őrmester (távolról sem az a karizmatikus figura, mint Telly Savalas a Kelly hőseiben), és van köztük olajozott bőrű kreol tüzér, egy Vasquez névre hallgató vaskezű amazon, aki otthonosabban bánik az űrközi söpredék irtására alkalmas detektoros mordállyal, mint Ron Jeremy az istenadta kéjjel. És természetesen a brigáddal utazik minden titkok avatott tudója, a szorongásos tüneteket produkáló Ellen Ripley hadnagy, akinek Cassandra-komplexusa alapjaiban határozza meg a film drámai mélyerezetét. Ripley idegenektől való félelme ismert filmbeli tényeken alapszik, ám baljóslata az elbizakodott harcosok számára nem tűnik többnek egy hatvanévnyi hibernációtól megzakkant xenológus tébolyult látomásánál, aki feltehetőleg sokáig aggódhatott a méhen kívüli terhességtől (a lények kifejlése a gazdaszervezetként használt emberi test belsejében megy végbe, majd a hasfalon átszakadva lépnek ki a külvilágba). A stáb különleges technikai kísérője is „idegen”. Csak funkcionálisan ember, ám eredetét tekintve szintetikus szövetből tenyésztett humanoid. A 2170-es évek hyperposztmodern lírájának rejtélyes androidja ő, aki a történet egyik kulcspontján kalandos körülmények közt elhagyja a bázist, majd a légköri kisülésekkel dacolva egy ipari terminálba pötyögi az Anyahajónak szánt vészjelzést, ami a csapat menekülésének grammatikai záloga egyben. Bőre gumírozott, mimikája nincs, humora rejtély. Vére fehér, akár a krémsajt. Nem hiába vált legendás alakká Bishop, a mizantróp android, aki a belétáplált kanti imperatívuszok mentén mindig megfelelő időzítéssel avatkozik bele az extrovertált hősök sorsába, de transzhumán képességeinek hidegvérű fitogtatása sem áll távol tőle:


Ám a film valódi erénye nem az emberi sajátosságokban rejlik, sem a történet suspence-szel telített, áttetsző fordulataiban. A néző jutalma az idegen lények anatómiájának fokozatos közelítése és a parazitizmus eltúlzott természetrajzából fakadó kétségbeejtő gyönyör. A svájci származású dizájner, H. R. Giger által megálmodott Alien-mém (ami 1980-ban meghozta számára a legjobb vizuális effektekért járó Oscar-szobrot) maliciózus és szubtilis entitás, valószínűleg a legelrettentőbb organikus képződmény, amit filmvászonra vittek. Giger könyörtelen agyszüleménye magába sűrít mindenfajta jellegzetességet, ami ősi szorongásainknak vizuális alakot ad. A horror romantikájából az ő teremtménye által halt ki teljesen a borzongás tündéri opacitása, az idegenek indulatainak hatásfokát a kémiai szenvtelenségig fokozza, gyilkosan ásványivá zömíti az egyébként szelídíthető állati réteget. Eme démonok célja a terjeszkedés és sokasodás, a reprodukciós tér és a faji biomassza növelése, melynek eszközeként obskúrus petefészekké változtatják a fémmel bélelt emberi építményeket. Igényeik és eszközeik szélsőségesen csótányszerűek, míg társadalmi berendezkedésük a bolyalkotó ízeltlábúak fejlettebb hierarchiáját tükrözi. A termetében és cizelláltságban kimagasló Anyakirálynő színrelépése feledhetetlen. Miután Ripley egy lángszóróval felégeti a lény görögdinnye-nagyságú ovuláit, az előbbi leválasztja magáról a tojócsövet és alvó ivadékgondozóból pusztító lendületű gépezetté lényegül át, mintha a be-LSD-zett Marinetti vinne vászonra egy Lovecraft-novellát. Ripleyben és az Anyakirálynőben azonos tőről metszett a düh, és a fuga mortis, amit a primitív-én szeretetreflexe mozgat. A pusztítást mint az élet fenntartásának rapszodikus lehetőségét azonos erkölcsi szinten működtetik. Morális megítélésük lényegileg minden síkon egységes és viszonylagos, de a gyakorlatban, a szembenálló felek arcvonalát tekintve, a pusztítás önigazolása univerzálisan egysíkú. Idegen és legitim.

  
A biokémiai futószalagon születő alien eredete nem kafkai frusztráció terméke. Nem társadalmi zanza; a szorongás önkénye. Efféle lény nem lapul készen az emberi hüllőagy bestiáriumában. Organizmusa átmenet a kitin, a grafit és az obszidián között. Speciális szelvényezettsége egyszerre tükröz szilárd vázat és belsőségeket. Egyszerre statikus és dinamikus, mintha folyékony szénből volna. Nincsenek explicit lágyrészei. A kontúr hideg és taszító, mint egy japán harci ötvözet. A testet tagoló tubuláris képletek kinetikai féregnyúlványok, a konstrukció egésze egy Technic Lego-megszállott titkos szabálytalanság-élményéből fakad: a félelem logikájának ellenépítménye létezni lett kénytelen. A lényt az alomvesztés és az átlényegülés jelenetei előtt lassan végigpásztázza a kamera. Ólmos és dermedt aurája féléber lélegzetének párafelhőjében trónol. Épp olyan, akár egy emberfeletti gőzgép. A tojócső simaizom-rángása mutat némi zsigeri, uterális törődést, ám a későbbi eksztatikus furor egyenesen replikációs féltésből fakad. Mint antropomorf nőstényváz morbid és kecses. Tüzelő animális tudattal vág bele a lángszórós Ripleyn beteljesítendő bosszúba. Az ellenanyák végső leszámolása a Sulaco űrsikló óriási bálnagyomrában megy végbe. A film egyik csúcsjelenete, ahogy a taszító lényt az ember alkotta térből abortálja a vákuum (A filmben használt szörnybábú és a Ripley fizikai erejét megsokszorozó rakodógép életnagyságú mását volt szerencsém megtekinteni a Petőfi Csarnok Sci-fi kiállításán 1997-ben).

Az emberfeletti gőzgép robusztus külseje egyszerre hüllőszerű és inszektikus. Mintha egy reaktor hűtőházának belseje uralná a fiziognómiai összképet. Első léptei az átlényegülés után, akár egy balett-macabre: a tomboló Sivát keltik életre nem szénalapú hinduk. Összesűrűsödik és megmozdul az éjszaka. A számunkra ismeretlen biogén elemekből felépülő test averziót keltő összetételén kívül idegeinket tovább borzolja a kültakarót beborító halikraszerű nyák. Viszkózus flegma, ami a felhám matt feketeségén gyöngyözve a szovjet autógyártásra jellemző üzemi olajokat és az indusztriális zsír levakarhatatlan burkát idézi. A lény morfológiai kompozitja a gigeri agyban nyilván a több száz millió évvel ezelőtt élt madárszerű őshüllők tőzegben konzervált leleteiből ered. Lényegében minden alien ormótlan és fosszilis, mint egy erdőtűzből kiragadt túzoktetem. A pokol hője edzette csontozatukat. Nincs egyetlen végtagjuk sem, ami egy sérülékenyebb szervezet számára ne volna eleve protézis.

 
A lidérces látomások mélyén fogant elegynek a koronacsakrája az elnyúlt rohamsisakként domborodó fejrész. Mint egy pajor tórusza, fizikaórán bevetett ebonit-rudak. A kránium egésze látványában átüthetetlen pajzs. Ekhnatón korában lehetett trendi ilyenné torzulni. Az utódnak nincsen szeme, tervezője a lelket eleve kiküszöbölte. A faj egyede nem tartható számon. Nem hasadt le, nem különül el. Él, de nincs személye. Egy az Anyával (ami az emberi térfélen a Sulaco beceneve; az Űrodüsszeiától a Moonig megfigyelhető a bázisként szolgáló platform és a vezérlő intelligencia “anya”-ként való megszemélyesítése). A lény látószerve látványilag hiányzik, de az elvakult ragadozón dupla szájszervet igazolt hasznosnak a földönkívüli evolúció. Evolúció nincs, az csak absztrakció és okkult transzcendencia. A préda karnális megragadása, a halálos taktilitás, a devoratio az egyetlen kontakt, amit a lény szemmel láthatóan élvez. Brit tudósok továbbá megállapították, hogy a prédálás művelete során a központi mandibulából elementáris erővel előtörő bukális appendix afféle szekunder szájadék. A cápa állkapcsával, a kígyó külső légcsövével, a kaméleon nyelvével és a mandrill pofacsontjával analóg. A gigeri szadonihilizmus ében fattya nem hagy kétséget afelől sem, hogy nem kezdő a kémiai hadviselés terén. A meghatározhatatlan keringési rendszerben zajló, ismeretlen mirigyek által termelt testnedv oly heveny maró hatású, hogy a legkoncentráltabb sósav egy korty harmatzöld abszint. Nem véletlen, hogy a sorozat negyedik részét rendező francia mester, Jean-Pierre Jeunet kissé megrészegedett. Nem félt erősen átstilizálni az alienek szabását és viselkedését. Ironikus víz alatti köntösbe bújtatva őket elrettentő bájt és infantilis érzelmeket kölcsönzött nekik, ezáltal groteszk és gyermekded színekkel itatta át a mémet. A dolog pikantériája az, hogy az emberi génkeresztezés útján reanimált idegen-érzelmek révén a faj új generációjának tartaroszi Ádámja, a Newborn végül hosztilisabbá vált, mint biomechanikus elődei. Az iráni al-ghulok, félreszabott homunculusok, a gólemek örökös tragédiája ez. Lerágott csont a borzongás egyetemes történetében. Az idegenek strukturális elemzése folytán tisztán beláttam, honnan eredeztethető gyógyíthatatlan inszektofóbiám. Ripley hadnagy jobban tenné, ha szakadár zsoldosok helyett egy hátizsák bábolnai csótánycsapdával indulna útnak legközelebb az LV–426 bolygóra. Jóllehet, az egykori Világ moziból távozva távol álltam attól, hogy belássam, egy intenzív érzéki és tudati sokkhatást kiheverni aktív meló. Könnyebb kivárni, hogy összeforrjon a nyílt seb, domborúvá váljon a szívheg. Fizikai trauma esetén a szervezet teszi a dolgát. A medveállatkák (Tardigrada) percekig bírják abszolút nulla közeli állapotban (−272 °C), de vígan elvannak forráspont fölött is. Csernobil sugárdózisa meg se kottyan nekik, és a Péterfy baleseti-röntgenre járnak szoláriumba. Mindebből következik, hogy az Értelem – póráza (teste) nélkül – könnyen elvész a piaci forgatagban (ha nem puhább egy Aliennél). Bizonyos idő után minden kontúr idegen és rázós. Akárhogyan nézzük, egyes horrorisztikus éveket követően jó dolog a láthatóság keretein belül kereskedni, áttetszően. Újpesten lakni, akárhol. Kertben, idegen-Ligetben, Cirkusz mellett, ahol bohócok gyilkolásznak főttkukoricával és rozsdás korcsolyaéllel. Le kell telepedni a zajos bőrgyár vagy a tűzoltóállomás mellé. Örülni a térnek, mert mindenhol ijesztő. A szoba kies, mint egy ól. Hideg nagyapai fotelben készülődni. Nincsenek már gyanús szellőzőrések. Éjfél után nyitva tart pár fénylő benzinkút, idegen oázisok a kozmosz hidegében. Az igazi rémségekről nem is beszéltem. Kapcsoljuk ki a fekete-fehér dobozt. Nem juttat el valódi színekig, marad mindenből a kontúr, a Szörnyeteg-én. „Nem vagyok idegen” – kiáltja Ripley a negyedik részben. Még ha sötétben járok is, szeretném, ha  egy bánya mélyén felfoghatnám a színek eshetőségét. Sok éve már, hogy bezárt a Világ mozi. Egy festékkereskedés nyílt hűlt helyén. Végső soron mindent lehet színezni. A köveskáli reformátusoknak 1735-ben sövényfalú templomuk volt, később tűzoltószertár épült rá. Alig találni adatot a földfalú házak előfordulására. Kovács Lajos, szentbékkállai kőműves említi, Szentbékkállán 1960 körül bontották le Szalay Simon tömésfalú, füstös konyhás házát. Télen főként az ilyen házakban húzódtak meg a falkígyók. Gyermekek aludtak a falak között, fulladoztak, nézték, ahogy egy-egy ártalmatlan kaszáspók lehull a sarokból. Itták a kútvizet. Rémálmaikra fújtak Morteint. Kőből épültek az oromfalak. Külön ügyeltek a sarokkötésre. Aztán reggelre minden kitisztul. Zúgnak a generátorok, de nincs atmoszféra.

Tolvaj Zoltán