hirdetés

Király Kinga Júlia: Az érdekelt, hol kezd lemorzsolódni az ember

2019. január 1.

Azoknak, akik megismerték az éhezést, az ennivaló a legnagyobb jótétemény – mondja Isaac Bashevis Singer és ez az egyik üzenete Király Kinga Júlia Az újrakezdés receptjei című könyvének, amelyben tíz erdélyi holokauszttúlélő történetén keresztül mutatja be, milyen volt az erdélyi zsidó konyha a háború előtt és azt, hogy a trauma árnyékában hogyan tudja az egyén újra megtalálni önmagát és hagyományait. – Szekeres Dóra interjúja.

hirdetés

Három évig dolgoztál a könyvön, tíz túlélő élettörténetén keresztül mutatod be az erdélyi zsidó konyhát és azt, hogyan lehet megtartani a zsidó hagyományokat úgy, hogy a holokauszt örök árnyéka vetül az ember emlékeire. Hogyan jött az ötlet, hogy megírd ezt a könyvet?

Gyerekkoromban, a klasszikus hagymás tojáson és a sóleten kívül, amit odahaza csólentnek hívnak, nem ismertem erdélyi zsidó ételeket. Aztán úgy hozta az élet, hogy 2015 nyarán egy gerillakonyhán főztem rendszeresen, több száz, olykor ezer adag ételt, hetente többször is. És amit megfőztem, azt valamiképpen oda is kellett adni azoknak az embereknek, akik várták, akik sorba álltak az ételért, tehát felvállalták, hogy éhesek, esendők, rászorulnak a gondoskodásunkra. De hogyan nyújtasz át egy tál ételt úgy, hogy az ne alamizsna legyen? Hogy az éhező méltóságát ne sértsd meg? Tulajdonképpen még helyes kifejezésünk, rendes igénk sincs arra, hogy egyenlővé váljék ez a viszony. Adni? Osztani? Nyújtani? Nagyjából ekkortájt jöttem rá arra is, mennyi mindent jelent az étel. Annak is, aki elkészíti. És hogy mekkora találkozás ez egyik és másik oldalon: szeretet, odaadás, odafordulás, elfogadás, bizalom, érintkezés, érintések is. Ahogy Isaac Bashevis Singer mondja: Azoknak, akik megismerték az éhezést, az ennivaló a legnagyobb jótétemény. Emlékszem, egy reggel ilyesmiken gondolkodtam, sorra jöttek az étellel kapcsolatos képek boldog étkezésekről, baráti és családi idillről, aztán éhezésről, az ételben, annak hiányában megélt megalázottságról, és ahogy ezek a gondolatok egymásba kapaszkodva, tőlem független irányt vettek, belém villant a holokauszt is, majd a kérdés: mi a helyzet vajon az erdélyi zsidó konyhával? Volt-e egyáltalán ilyen? És ha volt, vajon ki tudná megmutatni nekem? Rájöttem, hogy legfeljebb a holokauszttúlélők tudnák – ha egyáltalán. Ekkor született meg az ötlet, hogy elindulok interjúzni Erdély-szerte, és írok egy receptes könyvet. Akkor még nem számoltam azzal a buktatóval, hogy maguk a túlélők sem feltétlenül tudják elsőkézből bemutatni ezeket az életeket, hiszen ők is csak emlékeket idéznek fel. Ők képviselik ugyanis azt a korosztályt, akik elég idősek voltak már, hogy ne egyenesen a halálba küldjék őket, mikor megérkeztek Auschwitzba, és elég fiatalok ahhoz, hogy a kortársaink legyenek. De mert nagyrészt kamaszokról vagy egészen fiatal felnőttekről beszélünk, akik nem feltétlenül vezettek háztartást a deportálás előtt, minden konyhához, főzéshez kapcsolódó emlékük csak gyerekkori foszlányként, ízek, mozdulatok, illatok emlékeként maradt meg. Nagyon mélyre kellett leásniuk, lehető legfájdalmasabb múltba, az elpusztított család emlékébe, ami bő hetvenöt évvel ezelőtt az életük része volt. Csak jóval később, már az interjúk feldolgozásánál tudtam meg, hogy az illatokat és az ízeket ugyanott raktározzuk az agyunkban, ahol az érzelmi kötődéseinket is. A szagok ugyanis a más típusú ingeranyagoknál sokkal tartósabbak, így az önéletrajzi emlékek szaglással kapcsolatos részletei is hosszabb ideig megmaradnak. És akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezt sikerült felfakasztani: a szaglással kapcsolatos emlékezetet.

Különleges a könyv szerkezete is, hiszen a túlélők között nemcsak a holokauszt által van kötelék, hanem szülőföldjük és koruk okán is, a történeteik ezért óhatatlanul összefonódnak, majd ahogy teltek az évek, évtizedek újra szerteágaztak. A könyv nemcsak a receptek mentén, hanem ezen történetek mentén is halad.

Mindjárt az elején nyilvánvaló volt számomra, hogy ez egy ilyen szerkezetű könyv lesz, hiszen nemcsak sok száz órányi hang- és videóanyagot kellett összedolgoznom, hanem azt is, hogy ez a maroknyi túlélő hogyan hivatkozik egymásra, hogyan fonódnak össze a történeteik úgy, hogy időben és térben egymástól távol vannak, legfeljebb én viszem-hozom a híreket, játszok be nekik egymásról egy-egy videó- vagy hangrészletet, mutatok fényképeket, olvasok fel valami részletet. A túlélők közül többen, ha esetleg ismerték egymást a háború előttről, Auschwitz óta nem találkoztak, a történeteik mégis egymásba fonódnak egyfajta különös zippzáreffektus mentén. Az elbeszéléseket hol egy fénykép, hol egy levélrészlet, egy dokumentum, recept, egy másik túlélő beidézett emléke tagolja, és képezi ugyanakkor a zippzár valamelyik fogát.

Hogyan találtál rá ezekre az emberekre és hogy fogadták az érdeklődésedet az életük és a gyerekkori emlékeik, ételeik iránt?

Marosvásárhelyen kezdtem, ott nőttem fel, ott ismerem ki magam a legjobban, épp ezért ott kezdtem a beszélgetéseket. Ezt követően kerestem meg a többi erdélyi közösséget. Felhívtam a hitközségek vezetőit, elmondtam, hogy elsősorban a konyha és a kóser tradíciók érdekelnek, ugyanakkor senkit nem akartam megvezetni azzal, hogy majd messze elkerüljük a holokausztról való beszédet. Mert addigra már kiderült számomra, hogy nem lehet. Hogy a konyha és a holokauszt, az elpusztított édesanyák miatt, szorosan kapcsolódik egymáshoz. Épp ezért mindig feszengtem egy-egy ilyen első telefonáláskor. A hitközségek ugyanis nagyon óvják a túlélőket a betolakodóktól és a kíváncsiskodóktól – jogosan. És akkor megkaptam a telefonszámokat, egyeztettem, elmentem a beszélgetőtársaimhoz. Néhány beszélgetést leszámítva nem tértünk rá egyből az interjúra. A diktafont bekapcsoltam ugyan – azóta is mindig bekapcsolom, mert az emlékezet, ha egyszer tényleg megszólítják, mindig előhoz, felszínre dob valamit – de magamat sem akartam olyan a helyzetbe hozni, ahonnan kényelmetlenné válik a beszélgetés. Ahonnan nem mondhatjuk azt, hogy itt most megállunk, sírunk, pihenünk egy kicsit. Fontos volt az egymásra hangolódás. A bizalom. A legtöbb esetben már nem is nevezném interjúhelyzetnek az így kialakult viszonyt: sok emberhez sokszor visszamentem, olykor csak beugrottam egy kis süteménnyel, aztán mégis előkerült ismét a diktafon – beszélgettünk tovább, részletekre kérdezhettem vissza, és tártam fel magamból is részleteket. Ez is fontos pillanat volt. Hogy ember vagyok, olykor kelekótya, vergődő, tele hibákkal, nyavalyákkal. Épp ezért az elmúlt három évem gyakorlatilag a szépkorúak barátságáról szólt, amiért nem lehetek elég hálás: egy nehezebb élethelyzetet elébük tárva sommás tanácsokat kaptam, amolyan bölcs, visszakérdezős tanácsokat. A leginkább azt szeretem, amikor fiamnak szólítanak. És közben próbáltam, próbálok most is a segítségükre lenni. Igyekeztem beszerezni, amit kértek, vagy amit nem mertek kérni, de tudtam, hogy vágynak rá. Minimum ennyivel tartoztam, tartozom nekik, amiért megtiszteltek a fájdalmukkal és a gyászukkal, azzal az elképesztő lelki munkával, amivel még egyszer leástak a borzalom legmélyére. Tudtam, hogy nem hagyhatom őket magukra. Nem hagyhatom ott a felpiszkált emlékezettel.

 


Kain Helena, Lea nénivel 2017-ben főzés és interjúzás közben

 

Egyik interjúalanyom az érdengelegi Kain Helena, Lea néni, aki sajnos tavaly áprilisban meghalt, például nekem mesélte el először a történetét. Jártak már nála újságírók, de lépésről lépésre akkor fűzte össze, amikor beszélgettünk és főztünk közösen. Nagyon erős kötelék volt köztünk, nagyon szerettem. Ő volt az egyetlen a megszólalóim közül, aki az élete utolsó pillanatáig kóser maradt, akár azon az áron is, hogy nem evett húst. Pedig amikor először megkerestem, azzal fogadott, hogy szívesen mesél nekem az ételekről, megmutatja, mit hogyan kell elkészíteni, de a holokausztról nem beszél. A férjével a megmenekülésük után megfogadták, hogy erről örökké hallgatni fognak, és aztán mégis. Emlékszem arra az alkalomra, amikor beszélni kezdett. Vittem neki kóser csirkehúst– Kőváritól, a kóser hentestől, akik aztán rendszeresen küldtek ajándékot is Lea néninek –, szó szót követett, hogy mit fog főzni belőle, és teljesen váratlanul előtörtek az emlékek. Azt hiszem, az étel volt az, ismét az étel, ami bizalmat szült, összekötött minket. Döbbenetes volt tapasztalni, hogyan dolgozott az egész teste az emlékezés során. Mekkora fizikai munka volt ez neki. Az ujjaival a pongyolája szélét szorongatta, előrehajlott, és zihált, mint futás után szokás. „Hadd gondoskodjam!", mindig ezt mondogatta, ha megállt egy pillanatra, mert pontos akart lenni. A látogatásom után én tovább mentem interjúzni Máramarosszigetre. Másnap egész nap ő járt a fejemben, a feltartóztathatatlan beszéde. Ezért felhívtam, és megkérdeztem, hogy érzi magát, felkavarta-e a beszélgetés. És akkor azt mondta nekem: jöjjön vissza, jöjjön vissza, el akarok mondani mindent. Az egyik legfelkavaróbb beszélgetéssorozat volt a könyv készítése során.
Ugyanakkor arra is rávilágított, hogy az étel felől közelítve akár az elvesztett bizalom is újraképződhet, átszerkesztődnek az emlékek, az emberek kimozdulnak panelekből, amelyekbe sokszor a kikényszerített újramesélés miatt ragadnak bele. A megszólalók közül ugyanis többen rutinos interjúadónak számítottak, de még náluk is előkerültek korábban elhallgatott, elfelejtett részletek. Hiszen olyan beszédhelyzetbe kerültek, amelyben az étel és éhezés volt a téma, a holokausztot is innen beszéltük át. De mondom: ezt tényleg nem úgy kell elképzelni, hogy én kitaláltam magamnak egy unortodox módszert, amely eltér az akadémiaitól, hanem a beszélgetések érlelték ki ezt.

Mennyire volt homogén ez a közösség? A különböző vidékeken mennyire tartották meg a kóser szokásokat a háború előtt és hogy alakult mindez a holokauszt után?

A vidéki, Máramaroshoz közel eső helyeken sokkal inkább megtartották, mint egy városi, polgárosodott családban. De a holokauszt zömében egy akkora elfordulást eredményezett magától az életviteltől, tradícióktól is, hogy sokan felhagytak a kósersággal. Aztán a kommunizmussal eljött a szombat kiiktatása is, hisz a kommunista szombattal egyszerűen összeegyeztethetetlen a zsidó szombat és megfőzhetetlen a csólent abban a formában, ahogy azt anno csinálták, azaz: csütörtökön beáztatták a babot, pénteken elvitték a pékhez és szombatra elkészült. Ha készült is csólent, már csak otthon, nem pedig a kemencében, és végképp nem másfél nap alatt.
Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy bár sokan lemorzsolták a hagyományokat, idősebb korukban mégis visszatértek, visszakeresték azokat. Egészen friss élményem is van erről: a könyvben is szereplő Erdélyi Lajoséknál ültük tavaly a hanukát. Másnap levélben köszöntem meg nekik, hogy velük élhettem át életem legelső hanukáját, mire azt válaszolta: „Képzelje, nekünk is első Hanunkánk – a deportálást követő világban". De voltak olyanok is, akikre az unokák helyeztek nyomást, hogy szeretnék továbbvinni a hagyományokat, vagy éppen alijáztak és kóserként tértek vissza látogatóba, így a nagyszülők kényszerültek arra, hogy tiszteletben tartsák és visszahozzák a hagyományt. Összességében elmondható, hogy két-három étel minden családban kering, minden családban főzik: ilyen a hanukakor sütött hremzli (olajban sütött krumplis étel) a sólet és a hagymás tojás, jiddisül: ájer mit cvibel, amit Erdélyben zsidó tojásnak hívnak – számomra egészen meglepő módon még maguk a zsidók is.
Ugyanakkor érdekes volt megismerni a korcsoportok dinamikáját is: kamaszkorban még a legortodoxabb családból is kikacérkodtak a tréfli világába, én ezt úgy értelmeztem, mint a szülői tekintélyjel való szembemenést, lázadást. Nem nagyon akadt olyan fiatal – a megkérdezettek közül egyedül Lea néni volt kivétel – aki egy-egy bálban, baráti összejövetelen ne kóstolta volna meg a kolbászt vagy a szalonnát, de sokszor az anyuka vagy apuka is ki-kikacsintgatott a kóserságból. A legtöbb megszólalóm gyerekkorában a kredencek még kóserok voltak, de szinte mindenütt akadt egy-két tréfli tányér. Az erdélyi csorbák világában a vastagon tejfölözött ételekkel ez szinte kikerülhetetlen volt, ezeket – főként az asszimiláns családokban – már akkor beengedték. De nagyon sokan az általam megkérdezettek közül a mai napig tejföl nélkül eszik a csirkepaprikást, vagyis megtartották a tejes és húsos ételek szétválasztását. A kóser házvezetésről, kredencről, mosogatásról azonban lemondtak. Mindössze két házban jártam, ahol a mai napig külön van a két kredenc.


A híres erdélyi csólent kuglival (a szerző fotója)


Hogyan alakultak a túlélők élettörténetei? Milyen volt szembesülni a háború után azzal, hogy Ceaușescu diktatúrája is rengeteg szenvedést és éhezést hoz számukra? Hogyan lehetett megtartani a zsidó hagyományokat ebben a világban?

Talán az erdélyi zsidók tértek vissza a legkésőbb a háborút követően, ők voltak azok, akiket magyar állampolgárokként vittek el, majd a román adminisztráció állította ki a deportált igazolványt. Volt, aki úgy érkezett vissza, hogy tudta, egyből egyetemre akar menni, volt, aki két évig feküdt teljes apátiában és nézte a plafont. Egyeseknél nem volt kérdés, hogy ott folytatják, ahol félbemaradt az életük, a legtöbben azonban elfordultak a vallástól. De még az ő esetükben is megmaradtak azok az ünnepi ételek, amikről korábban beszéltünk. Engem nagyon érdekelt, hogy Ceaușescu Romániájában, a második éhezéshullám közepén hogyan lehetett egyáltalán kósernak maradni. Több túlélő is mesélte, hogy egy időben elkezdtek sakterok járni Izraelből a helyi román vágóhidakra. Ilyenkor, ha jól emlékszem, csütörtökönként, leállították a belső termelést (ami hát eleve csak a pártfunkcionáriusok számára zajlott, mert a nép nem jutott húshoz), kifertőtlenítették, kóserolták a csarnokokat és majorságot, marhát vágtak. Gyakorlatilag Románia vált a legnagyobb kóser húsexportőrré, Izraelt például Románia látta el kóser hússal, amivel egy időben újra szárnyra kapott a szóbeszéd, ami vérvádnak ugyan még nem nevezhető, hogy a zsidók megint keresztény vérrel készülnek a Pészahra. Ezt az egyik interjúalanyom mesélte, a gyerekének mondta a tanító néni az iskolában a '60-as évek végén, hogy bár mindez szóbeszéd, azért ne nagyon mászkáljanak a Knöpfler Vilmos utcában – ott volt ugyanis az ortodox zsinagóga Marosvásárhelyen. Tehát nem kellett ahhoz egy népes zsidó közösség – ekkor már a kevés túlélők egy része is kivándorolt –, hogy pillanatokon belül felerősödjön az antiszemitizmus. Eközben a hitközségek megkapták a családonkénti havi egy kiló kóser marhahúsukat, így aztán mindenki, akiben volt egy cseppnyi zsidó felmenő, papíron azonnal „betért". 1989-ben, mindjárt a felszabadulás után aztán persze ki is jelentkeztek. Az ínség tehát a holokauszt után is megmaradt, a szegény zsidó ételeket sok helyen a keresztények is eltanulták, a babos, káposztás ételek tovább éltek a magyar családokban is.

Gondolom annak is üzenete van, hogy voltak olyanok, akik nem adtak receptet. Hogy láttad, az egyéni élettörténeteken túl volt ebben valami univerzális, például, hogy az átélt trauma hatására fordultak el a zsidó hagyományoktól ilyen szinten is?

Igen, voltak, akik nem adtak receptet. Volt olyan, aki a gyerekkora óta meglévő betegsége miatt sosem tudott autentikus, kóser konyhát vinni, valamint több konzulensem is megerősítette azt, amit a beszélgetések után magam is éreztem, hogy az is recept, ha nincs recept, hiszen az is rengeteget elmond az újrakezdésről. Arról, hogy ki hol, miben viszi tovább ezt a hagyományt és ennek a pokolnak az emlékezetét, akár úgy, hogy teljesen szakít vele.

Milyen fokozatai voltak ennek a szakításnak?

Alapvetően én arra voltam kíváncsi, hogy hol kezd lemorzsolódni az ember egy ilyen határhelyzetben. Szemérmesek vagyunk, és nem kérdezünk rá ezekre a dolgokra. Például arra, hogy hol kezd lemállani az a máz, amely a neveltetésünk során ránk rakódik. Hogy hol és mikor szűnnek meg a szabályrendszerek, normák, amelyeket követünk, amelyek a közösségi életben jelentik a koordinátákat. Az erre adott válaszok egybehangzóak voltak: az éhség az, amely mindent elvesz, ami kimozdít, lecsupaszít. Ahogy az egyik beszélgetőtársam fogalmazott: az otthonról hozott máz az otthonról hozott kalóriával együtt foszlik szét. Ugyanakkor volt rá ellenpélda is: az egyik megszólalóm felidézte azt az auschwitzi emlékét, amikor a táborban a rabbik a legnagyobb éhezés közepette sem ették meg a nagynéha kiporciózott pár szelet szalámit. Az ember személyisége még a legelképesztőbb pusztulatban is árnyalta az élményeket: ott van például a vágybeszédek kérdése: az egyik túlélő elmesélte, hogy ő bőven megelégedett azzal, hogy a vele egy barakkban lévő parasztlányok folyton főztek fejben. Mivel ő egy polgárosodott családból származott, ő inkább végig lakberendezett.

Térjünk át a receptekre: hogyan készültek el végül a könyvben látható ételek? Mindegyiket te főzted és fotóztad, ettől különlegesen otthonos a hangulata a könyvnek.

Sok túlélővel együtt főztem, de volt jó pár étel, amire már nem emlékeztek pontosan, így én főztem meg és vittem belőle kóstolót. Ezek közül egyik sem volt fotózható állagú, így tavaly nyáron újra meg kellett főzni mindent. Fontosnak tartottam, hogy ne dizájnkonyhai körülmények között megkomponált, tökéletesre lakkozott ételek legyenek ebben a könyvben, így számos baráti reggeli-ebéd-vacsora keretében készültek el ezek a fogások. Bár imádok és – azt hiszem –, tudok is főzni, nem akartam séfnek tűnni, nevetséges lett volna. Az a helyzet, hogy ezek az ételek nem feltétlenül szépek, némelyik eléggé szottyos állagú, így a tálalás is gondot okozott. Persze, egy-egy kóstolóval összekötött bemutatóra meg lehet csinálni a felhabosított, fagyis kanállal szervírozott változatát, de az már nem ugyanaz. Minél szegényebb volt ugyanis egy vidék, annál egyszerűbbek voltak az ételek. Például Gyergyóban, ahol a zsidó fatelepesek éltek, nagyjából kétezres lélekszámban – a szegény családoknak a telepvezető munkásbarakkokat épített – alapvetően a fuszulyka, pityóka és a káposzta volt a fő eledel, és ha tartottak is libát, akkor azt leginkább eladásra, hogy aztán csirkét vagy pulykát vegyenek belőle. A polgárosodottabb családokban, boltosoknál, ügyvéd- és orvoscsaládokban már gazdagabb alapanyagok voltak: náluk a sóletban már a kuglin, tojáson kívül füstölt libahús, töltött nyak is volt.

Igen, elérkeztünk a csodálatos kuglihoz, amely egyszerre állandó és közben folyton változó állagú és összetételű. Létezik egyáltalán egyetemes kugli definíció?

A mesebeli kugli tényleg csodálatos: mindenhol így hívják, de mindenhol máshogyan készítik. Egészen lenyűgöző volt, ahogy az egyik túlélő elmesélte, náluk hogy készült a kugli és hova került a csólentban, ő esküdött arra, hogy a kugli a csólent tetején volt, aztán mikor ezzel a felvétellel elmentem a következő interjúra, ahol lejátszottam: rögtön elkezdtek vele perlekedni, hogy náluk nem úgy volt, a kugli a csólent aljára került, és nem is ilyen arányban tartalmazta a hozzávalókat. Egyetlenegy dologban „értettek egyet": a kugli itt is, ott is egy óriási gombóc volt, aminek egyben kellett maradnia a főzés végére, úgy szeletelték, mint egy szalámit és feltétként a sólet mellé adták. Aztán mikor már azt hittem, hogy mindent tudok a kugliról, az egyik interjúalanyom az addigi receptek hallatán csak legyintett: dehogy is áll lisztből, zsírból, hagymából és tojásból! A kugliba nem kell más, csak krumpli és tojás, meg fél liter olaj. A krumplit egészen apró lyukú reszelőn le kell reszelni és kuglófformában kell kisütni. A sok olajtól kérget kap, és mint egy torta, mint egy koch, szeletelhető lesz. Tehát elmondható: nincs egyetemes kuglitörténet.

 

Király Kinga Júlia: Az újrakezdés receptjei - Erdélyi zsidó történetek életről, éhségről és reménységről, Mentor kiadó, 2018, 392 oldal, 6990 Ft.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.