hirdetés

Király László: Csak a tartalom bírja ki az idő rongálását

2017. november 19.

Király Lászlóval kolozsvári lakásában találkoztunk. A szobában, ahol beszélgettünk, családi fotók között írók, költők, művészek fényképei. A polcok tömve könyvekkel, de mint kiderült, ez csak a családi könyvtár egy része. A másik része a szülőházban van, Sóváradon. – A november 19-én, ma születésnapját ünneplő Király Lászlóval Szihalmi Csilla beszélgetett.

hirdetés

Sz. Cs.: Az előbb említetted ezt a bizonyos sóváradi házat, a szülőházadat. Valahol olvastam vagy hallottam, hogy ez fel lett újítva, és most is használjátok. Egyszer pedig azt nyilatkoztad, hogy bár ars poeticád nincsen, a szülőföld az, amihez mindig visszatérsz, az írásaidban is. Miért olyan különleges ez a hely? Mit adott ez a vidék?

K. L.: Valóban nagyon sok versemben is fellelhető a hazatérés motívuma, a szülőföldhöz való ragaszkodás. Ennek Erdélyben némileg más üzenete és hangulata van, mint Magyarországon. A történelem „gondolkodott" erről. Édesapám tanító volt, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végzett, és minden vágya az volt, hogy szülőfalujába visszakerülve, taníthassa, nevelhesse az ifjabb nemzedéket. Maga a Kollégium is erre nevelte, készítette föl őket, igen magas szinten. Valódi népnevelő volt K.L. senior, hivatásának tartotta szolgálatát, nem csupán elvégzendő munkának. Haza is került a falujába, némi kitérővel, én ott születtem. Ám 1948-ban államosították az egyházi iskolákat – apám meg kántortanító volt. Szovjet mintára „szétszórták" az ilyen tanerőket. Az elv az volt, hogy senki se otthon végezze a munkáját, ahol esetleg meg nem felelő kapcsolatokat ápolhatna az új rendszerhez ellenségesen viszonyuló „elemekkel". Ez volt az elvadult áthelyezések időszaka. A Nyárádmentére vezényeltek, nem nagyon messzire, Nyárádgálfalvára, ott kezdtem iskolába járni. Édesapám igen népszerű ember volt, afféle társasági központ, jó humorú. Ahol megjelent, ott egyszer csak énekkar kerekedett, meg tánccsoport. Ebből megint az a baj származott, hogy a tanító elvtárs meg nem felelő barátságokat ápol a rendszertől „idegenkedő" falusi emberekkel. Eközben Apám egyre-másra írta a kérvényeket a tanügyi hatóságokhoz, hogy visszakerülhessen Sóváradra. A válasz: oda nem, de pl. Marosszentgyörgyre igen... A kérvényező ezt nem vállalta, és így kerültünk Csíkfalvára, egy másik nyárádmenti faluba, ahol hat évet töltöttünk, három idegen lakásban, nagyrészt kilakoltatott kulákok házában. A tulajdonosok pedig megfenyegettek, hogy úgyis agyonvernek bennünket egy szép napon. Rémes volt és igazságtalan a helyzetünk – a tulajdonosé is, a mienk is. Csakhogy az efféle gond a felnőttek dolga, a gyereknek minden változás új kalandok lehetőségét jelenti. Irgalmatlanul szegény, mondhatni nincstelen, ám annak ellenére feledhetetlenül remek gyerekkorom volt. Végül aztán 1956-ban mégiscsak visszakerültünk a szülőfalumba, de úgy, hogy apámnak vállalnia kellett az orosz nyelv tanítását. Közben meg a cirill ábécét sem ismerte. Én azonban három esztendeje tanultam orosz nyelvet, szerettem is, feltűnően könnyen ment nekem, így hát a nyári szünidőben megtanítottam K.L. seniornak az orosz ábécét. Jó és szorgalmas tanuló volt, hamar megtanul írni-olvasni. Aztán megtörtént olyasmi is, hogy feleltetett engem abból a leckéből, melyet azelőtti este tanítottam meg neki... és nem kaptam meg tőle a legnagyobb osztályzatot. Remek történeteim vannak, ámde visszatérve a kérdésedre: ha egy gyerek, élete legfogékonyabb esztendeiben állandóan csak készül haza, de nincs otthon – az bizony nyomot hagy az életében. Ettől függetlenül a „száműzetés" nekem rengeteg kalandot kínált, olyan szabadságot, amilyenben egy rendes papás-mamás-nagyapás-nagymamás családban élő gyereknek nem lehet része. Azonban az otthonom, a haza, most is Sóvárad számomra, és habár ma tulajdonom már a szülői birtok, ház, kert, mégis a régi izgalommal készülök s érkezem oda mindahányszor.

Sz. Cs.: A földrajzi mellett sokat hivatkozol a szellemi szülőföldre is. Mit jelent neked ez a fogalom?

K.L.: Volt olyan időszak életünkben – az úgynevezett „arany korban", vagyis a Ceaușescu-érában –, amikor például a helységeink magyar nevét sem lehetett újságban leírni. Nyilvánvaló őrültség volt – de hát tébolydában éltünk. Ezt ma már mindenki tudja, ámde szinte lehetetlen megérteni annak, aki nem tapasztalta saját bőrén e kor „áldásait". Nem is lehet elvárni senkitől. Akkoriban szerkesztőségi titkár voltam az Utunk című folyóiratnál, és reggelente, amikor elindultam a szerkesztőség felé, sohasem tudhattam, miféle „újdonság" vár rám. Naponta találtak ki újabbnál újabb őrültségeket a szamárlétra különböző fokain álló „feletteseink". Rendszertelenül. Mert ha valami őrült dolog, de van benne rendszer – abban lehet tájékozódni. Itt viszont hatalmas harc folyt, minden eszközzel, az egyéni érvényesülésért. A nagy többség meg akart felelni az elvárásoknak, és e küzdelemben egymás ellenségei lettek a harcosok, de legalábbis vetélytársak. Ebből született a félelem. Az elvtársak féltek legjobban egymástól. A hatalom is rettegett, s ennek folytán kiszámíthatatlanok voltak a reagálásai. Ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy nem állok be a játékba, a tisztesség nem engedi, de azt sem engedhetem meg magamnak, hogy hülyébb legyek, mint botcsinálta cenzoraink, akik maguk is reszketve, vak szigorral próbáltak bíráskodni leírt soraink fölött. Úgy kell írnom, hogy ezeknek a remek vitézeknek fölakadjon a szemük, nem tudván mit kezdeni szövegeimmel! Nem a legegyenesebb út, de célhoz vezető. És itt kezdődik a szellemi szülőföld története, kiépítése. Illyés Gyula Haza a magasban című művéből indul a gondolat, tehát a lehető legjobb helyről, ezért vettem át én magam is. Ha a földrajzi szülőföldünkről szólni sem engednek, megteremtjük annak szellemi mását. Ezt nem lehet elvenni tőlünk semmilyen fortéllyal, nem lévén földrajzi határai, melyeket „irredenta" gonoszok esetleg meg akarhatnak változtatni. A magyar kultúra, történelem, gondolkodásmód, hagyományrendszer s még annyi minden – vagyis a szellemi haza. Ki kellett bírnunk tíz-tizenöt sorvasztó esztendőt úgy, hogy az olvasónk is érezze: nincs magára hagyva. Ezt a kapcsolatot kellett építeni, óvni. Az olvasóink egy idő után remekül megtanultak a sorok között olvasni. Az én elméletem szerint az igazi erdélyi versben akkoriban két vers volt benne: egyik a leírt sorokban, másik a sorok között. Bizonyos szempontból hátrányos helyzetbe kerültünk az anyaországi szerzőkkel szemben, mert sokak szerint ez a fajta, itt-ott allegorikus, gyakorta áthallásos, példálózó költészet végleg idejét múlta. Hadoszlopaink az idők folyamán megritkultak, bizony. Voltak, akik nem bírták elviselni a mostoha időjárást, elmentek végleg, vagy csak elhallgattak. De hát: ők, akikről annyi szó esett már, éppen ezt szerették volna elérni. Költő számára az elhallgatás: önfeladás, végig nem vitt küzdelem. Miféle rossz értelemben vett civil magatartás ez egy művésztől?!! Miközben az olvasók kitartottak mellettünk a legnehezebb időkben is. Az Utunk egy adott pillanatban 17.500 példányban jelent meg hetente. Tudni lehetett: az elküldött üzenetet a címzett megkapta és megértette... Ennyit az idők hangulatáról.

Sz. Cs.: Egy mai olvasó számára, aki nem élte át ezeket a dolgokat, lehet, hogy az egyik jelentésréteg elveszik. Akkor mondhatjuk, hogy van egy ideális olvasó, akinek írsz, vagy hogyan lehet ezeket a verseket ma olvasni?

K. L.: A költészetnek az a vonulata, amelyről itt szó esett, ezt a veszélyt fölvállalta. Mármint, hogy 30-40 év múltán nem fogják érteni, vagy nem lesz érdekes. Ez minden művészetek egyik nagy problémája és megválaszolhatatlan kérdése. Vannak művek, melyek száz vagy ezer esztendő után kelnek új életre. Csakhogy ehhez az kellett, hogy a maguk idejében egyáltalán létrejöjjenek. Hallgatni vagy mellébeszélni egy művész részéről messzemenően tisztességtelen és felelőtlen hozzáállás. Azt a művészetet szeretem, amelyik ébren tartja és nem elaltatja az embert. A magyar költészet legjava ilyen, nem kifejezetten altató dalokból áll. Tudjuk, hogy az irodalomhoz író kell és olvasó. S amint látni: Író és Olvasó is változik. Mint az idők. Nem vagyok csillagjós, de a reményről nem mondok le, ami a közös jövőnket illeti. Nem magamnak írok.

Sz. Cs.: Érzek ebben egyfajta szerepvállalást. Ha mégis, így kívülről, azt mondanám, hogy van itt egy ars poetica, akkor ez számomra, ami kirajzolódik, az a szép, az igaz és a jó egységének igénye. Tehát hogy amit leírunk, az nem csak esztétikai értéket jelent.

K. L.: Nem bizony. Ahogyan fogalmaztál – a szép, az igaz és a jó egysége –, azt elfogadom. Különben is, egyik kedvenc gondolkodóm, Ludwig von Wittgenstein így beszélt: Etika és esztétika: das ist ein. Ami jót és az igazat illeti: nem sokra becsülném magam, mi több: árulásnak tekinteném, ha mondjuk az esztétika kedvéért lemondanék az általam ismert igazságtalanságok minél többszöri felemlegetéséről. A szemem láttára vezették ki istállónkból annak idején nagyapám két gyönyörű lovát, őt magát pedig egy éjszaka voltak szívesek fegyverrel kikísérni saját portájáról. Kényszermunkára invitálták, a Duna–Fekete-tenger csatornát ásatták velük egy éven át, amiből – mondjam úgy: itteni szokás szerint – nem lett semmi. Amíg élek, nem szűnök meg erről beszélni. A nem-felejtés az egy darabból valók erkölcse. „Csak rosszabb ne legyen..." – sóhajt belenyugvón egy román közmondás. Én azonban nem álltam és nem fogok az útonállók pártján állni. Igen kevés viharról ejtettünk eddig szót, mi írók, e rózsaillatú időben. Nem kedvelem a térképek és a történetek fehér foltjait.

Sz. Cs.: Az újabb versekben azt látom, hogy ma már annyira az ilyenféle helyzettudat kevésbé meghatározó, viszont nagyon gyakran jelenik meg egyfajta történelmi távlat. Az életmű egészét ha nézzük, a történelem, a háborúzás sokszor előkerül, és ahogy már mások meg is fogalmazták, krónikaszerűen összeállnak a versek. Miért fontos ez az állandó történelmi viszonyítás?

K. L.: Édesatyám – hogy stílusosan említsem őt – becsalt engem a történelem bozótjába, felébresztette bennem a régi dolgok értelmezésének igényét. Annak fontosságát, hogy tudjuk azt, amit később Mikó Imre tudós emberünk így fogalmazott meg: „A történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk." Valahonnan jöttünk és valamerre tartunk; nem árt azzal tisztában lenni: honnan, hova... És hát vannak kedvenc évszázadaim a magyar történelemben: a tizenkilencedik és a tizenhatodik. A tizenkilencedik volt az utolsó lovagias évszázad, mely az első világháborúval ért véget. Akkor züllött az addigi nemes harc közönséges gyilkolássá, sőt mészárlássá. Elveszett a harc erkölcse. Képzelhetetlen ma már, de akkor még a becsületszó is számított. A katona megtanult bemutatkozni, kezet fogni, köszönni, rendet tartani maga körül, efféléket... És hova is jutottunk mára? A kommunizmus ideje alatt felbomlott az addigi rend. Hamarosan kiderült például, hogy a közös vagyonból lopni: bűncselekménynek számít ugyan, de nem szégyen. Korrumpálódott a társadalom, s ma már a médiáknak köszönhetően: a szemünk láttára. A költőivé vált kérdés pedig ilyenformán szólhatna: Lehetséges, hogy még mindig van kiút ebből a helyzetből? Ilyen s ilyen történelmetek volt – nem lehettek aljanépség mégsem! Én azért emlegetem a példázatokat, régimódi emberként, s nem XXI. századi modernséggel, mert még mindig szeretném, ha tanulnánk valamit belőlük. A művész hitelét nem abban látom, hogy ilyen-olyan irányzathoz tartozik az alkotó, hanem – ó, Istenem! – a tartalomban. Csak a tartalom bírja ki az idő rongálását. Petőfi, Kassák, Illyés, Németh László – mondom találomra – mind ezt igazolják.

Sz. Cs.: Az irányzatok kapcsán eszembe jutott, hogy úgy sejtem, nagyon fontos neked a magyar néphagyomány, a népi gyökerek, a népköltészet, népzene, a Bartók nevével leírható modell, gondolom az édesapád miatt is. Viszont van egy versed (a Szeptemberi forgács című), amiben úgy utalsz vissza a „tiszta forrásra", hogy „a forrás mérgezett". Mi váltotta ki ezt a csalódottságot?

K. L.: Csoórinak volt egy jó meglátása mindjárt a táncház-mozgalom elején, miszerint a néptánc és a népdal életében van két döntő pillanat: az egyik, amikor felvitték a színpadra, a másik pedig, amikor visszakerült azok közé, akiktől származik, és újra az életünk természetes tartozéka lett. A maga eredeti voltában. A mérgezett forrás jelzős szerkezet az első momentumra vonatkozik. Arra az időszakra, amikor – szovjet mintára – műanyagosított népművészetet lehetett látni lépten–nyomon a színpadokon. Politikai agitációs szövegeket írattak dilettánsokkal népi dallamokra, és ezeket énekelték amatőr énekkarok. A szocialistának becézett felsőbbrendű kultúrának az efféle alkotásokra volt szüksége. Ez lenne (volt) a mérgezett forrás, amelyre utaltam. Tudni való: a nem tiszta forrás veszélyes.

Sz. Cs.: Azt mondtad, a tartalom bizonyos szempontból fontosabb, mint a forma. A kritikusok is sokféleképpen próbálták megközelíteni a verseidet, az elején éppen a formai kísérletezést emelték ki. Te hogyan jellemeznéd ezt a versnyelvet? Hogyan találja meg a vers a formáját?

K. L.: Tartalom és forma elválaszthatatlan. Ritkán fordul elő, hogy előre kigondolt tartalmat öntök utólag választott formába. Ez persze nem törvény, nem szabály. Azt a szándékot nem ismerem, mely szerint „most le kell ülnöm és írnom egy verset, ha törik, ha szakad..." De ahány költő, annyi alkotói boszorkánykonyha. Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét – mondja Babits. Én meg szoktam várni, amíg a vers rám talál, megkeres, nem hagy békén. Azt találtam mondani egyszer egy interjúban, hogy a próza az ingem, a vers a bőröm. De ezek is csak afféle szellemes megválaszolásai annak, amit tulajdonképpen magam sem vagyok képes megmagyarázni. Szerencsémre – mert szeretem azt az izgalmi állapotot, a kalandot, melynek az eredménye költemény lesz. „Könnyen" írok és szenvedés nélkül – nem is értem azokat, akik úgymond „vért izzadnak" munka közben. Ennek azonban nem sok köze van a kész munka minőségéhez. Eszembe jut Páll Lajos festő-költő barátom, akitől azt kérdezte egy alkalommal Katona Éva színművész, a feleségem, hogy mikor jelentkezik nála az ihlet. „Amikor odaállok a festőállvány elé" – válaszolta fanyar élvezettel a mester, aki távol tartotta magát az emlékektől.

Sz. Cs.: Pont ez az érdekes, hogy bár nem formaversek, mégis van valamiféle dallama, lejtése a soroknak, fontos bennük a zeneiség.

K. L.: Ez természetes. Életünk folyamán egyfolytában gazdagodik az eszköztárunk, a batyunk, és a kötött formák mindig időt állóbbak, mint a szabadkezelésű alakzatok. Valami muzsika, ritmus a legszabadabb versekben is mindig föllelhető. A mai szabadvers – a ma használatos – abból született, jellemző módon Amerikában, hogy az oda kivándorolt későbbi versszerzők legtöbbje nem angol kultúrán nevelkedett, nem uralta az angol vershagyományt, sőt a nyelvet sem. De Európában, a francia irodalomban is Wilhelm Apollinarius Kostorowitzky, azaz Guillaume Apollinaire, lett a huszadik századi szabadvers egyik legnagyobb mestere – lengyel bevándorlóként. Izgalmas kaland ezeket az utakat végigkövetni, én magam meg is tettem, ebből lett a Bóják című kisesszé-sorozatom az Utunkban, ami aztán könyvalakban is megjelent, és nemrégiben beleolvasva meglepetten tapasztaltam, hogy még mindig eléggé eleven könyv, már csak a témája miatt is. Végül be kell vallanom azt is, hogy tapasztalatom szerint mégiscsak a szabadversben lehet legkönnyebben „linkóciskodni", csupán egy szemfüles szerző meg egy félművelt vagy tájékozatlan szerkesztő kell hozzá. Az egyetlen dolog, amiről nem lehet lemondani versírás közben: a ritmus. Ha egy szövegnek nincsen belső ritmusa, akkor az a szöveg széthull, akár egy malter nélkül felrakott téglaépület. Táncainkat, énekeinket, játékainkat egytől egyig ritmus élteti. Még a prózánkat is. Nálam különben próza és vers, líra és epika gyakran találkozik egy alkotáson belül. Még ma sem lelem a kettő közötti határt – lehet, hogy nincs is?

Sz. Cs.: Igen, a prózáidnak is van egy ilyen lírai hangulata...

K. L.: Hogyne! Ismétlem: nem tartom magam valódi prózaírónak. A gondolkodásom nem prózaírói.

Sz. Cs.: Hogyan lesz valami mégiscsak próza, és nem vers? Hogyan születnek ezek a történetek?

K. L.: Egyvalami köti össze a prózámat és a verseimet, erre esküszöm: a történet. Vigyázat, nem cselekményre gondolok, amikor ezt mondom! A versben is történet rejlik, még ha nincs is szavakban leírva. Az is lehet, hogy csak felébreszt az olvasóban egy történetet a költemény, s ettől is függ a hatása. Én prózát nem írtam a pályám legelején, ám katonai tartalékos tisztiiskolás koromban egy ízben betereltek valami terembe bennünket, a katonai rendszabálygyűjteményt tanulmányozni, amiből majd vizsgáznunk kell... Egyetemet végzett tanárok, színészek, mérnökök, közgazdászok... – mindenki becsukva hagyta a szervezeti szabályzatot, olvastunk mi már addig is éppen eleget. Versírásra alkalmatlan volt az idő és a hely – és ott írtam meg az első karcolatomat, inkább csak időtöltés céljából. Csakhogy szerencsés pillanatban történt mindez, hamar megvilágosodott előttem, hogy sok minden van az életemben, életünkben, amit csak prózában lehet megírni, mert terjedelmük van, térbeli és időbeli – nem lehet őket verskeretbe kényszeríteni. Szépprózát azonban ritkán írok. Van pedig megkezdett regényem is – erről jut eszembe, hogy ma már azt sem tudjuk megmondani, mi is az igazi regény. Amikor az első terjedelmesebb prózai munkám elkészült, azt gondoltam róla: talán valamiféle kisregény lehet. Szabó Gyula, a Gondos atyafiság meg A Sátán labdái szerzője vezette az Utunk prózarovatát, hozzá vittem a kéziratot. Szűkszavú ember volt, barátom is, ennyit mondott: jó történet, de nincs kész, sokkal nagyobb terjedelmet igényel. Nincsen kifejtve, kidolgozva. Otthon elégettem az egészet, feleségem megsiratta: legalább az egyik gépelt példányt mentsük meg! Nem lehet, mert sohasem tudnék megszabadulni tőle. Másfél év múltán újra elővettem a témát és megírtam a Kék farkasokat. De akkor is csak írtam egy történetet, melyben szintén ölelkezik próza és líra. Akkor tudtam meg róla, hogy regény, amikor könyvalakban megjelent. Rá volt írva. Azonban nem könnyű átverni engem; azóta is tudom: nem lettem és nem leszek regényíró, még igazi prózaíró sem. Amilyen a barátaim közül Szilágyi István vagy Bodor Ádám – hogy egymástól kontinensnyi távolságra működő stílusmestereket említsek.

Sz. Cs.: Említetted, hogy mégis van egy megkezdett regényed...

K. L.: Belekezdtem egy Sókert című könyvbe, százvalahány oldal el is készült belőle. Egy lebontásra váró ház padlásán nagy köteg szerelmes levelet találtam, még a Monarchia idejéből. Boszniában szolgáló katona levelez sóváradi szerelmével. Igen szép anyag. Azonban a világ újra „átbucskázott a fején" – hányadszor már! –, és alig hiszem, hogy egy békebeli szerelmi történet érdekelhetné a mai, alig létező olvasót. Meglátjuk, mi lesz – még élünk...

Sz. Cs.: Még egy kicsit térjünk vissza a versekre. Fontos neked a versekben az őszinteség, de ez nem zárja ki, hogy legyen egy olyan alteregód, mint Al. Nyezvanov, aki másról, másképp tud szólni. Miért volt rá szükség?

K. L.: Említettük a rémálomszerű nyolcvanas éveket, az elvadult cenzúrát. Én azonban nem úgy képzeltem el az alkotói tevékenységemet, hogy azt külső irányításnak vethetem alá. Akkor már megvolt Al. Nyezvanov barátom, társam, alteregóm, meg is írtam egy-két versét, és kiderült: árgus szemű cenzoraink azt hitték, szovjet költő versei azok. Nyezvanov különben annyit tesz magyarul: nevenincs, meg nem nevezett. A fickó maga még a hetvenes években „született" Bukarestben, az Egyetem tér egyik sörözőjében, ahol néhai Csiki László barátommal lazítottunk több napos közös könyvszerkesztői munka után. Úgy gondoltuk, miután nyomdakésszé varázsoltuk Eugen Jebeleanu Hannibál című könyvét, melyet én fordítottam magyarra – szóval eléggé elnyűtt állapotban úgy döntöttünk: kitalálunk magunk mellé két költőcimborát, hadd legyen kivel társalogni, mert mi már mindent megbeszéltünk közös dolgainkról. Csiki embere amerikai lett és az Al. New nevet viselte, mellém pedig Al. Nyezvanov telepedett le. Al. New négy-öt verset írt, aztán abbahagyta, Al. Nyezvanov kitartott mellettem, ma is megvan. Nagy szolgálatot tett nekem: a cenzoraink azt hitték, valódi szovjet költő, akinek én fordítom a verseit. Még legkedvesebb orosz irodalom tanárnőm is az egyetemről így keresett meg egyszer a szerkesztőségben: – Mondja meg, kedves Laci, ki ez a Nyezvanov, mert egyetlen orosz lexikonban sem lelem a nevét... Néhai feleségem pedig, Katona Éva színésznő, aki rengeteg verset ismert és tudott könyv nélkül, azt mondta egyszer: milyen érdekes: tudom, hogy Nyezvanov kitalált, álmodott költő, nem létezik, de ha csoda folytán mégis szembejönne vele, az utcán, azonnal tudnám, hogy ő az... Én pedig amíg élek, nem engedem távozni az életemből. Bajtárs.

Sz. Cs.: Ha már szóba került a fordítás.... Fordításkötet régen jelent meg, de az utolsó verseskönyvben van egy ciklus, illetve időről időre felbukkannak a verseid között különböző alakok Integetők címmel, ezek a darabok igen szervesen illeszkednek az adott könyvbe. Mesélnél kicsit a fordításokról?

K. L.: Öt-hat olyan, számomra „hozzáférhető" nyelv van, melyekből fordítani tudok. Vannak azonban olyan költői alkotások is, amelyeket közvetítő nyelvből fordítottam. Ezeket nevezem „magyarításoknak", hogy némileg jelezzem a vállalkozásom rendhagyó voltát. Fordítottam japán költőket olyan orosz műfordítók segítségével, akikkel személyesen találkoztam Moszkvában, és akik biztosítottak róla, hogy az általuk oroszra fordított japán versek tartalmát maradéktalanul megőrizték. A japán versformát nem lehetett visszaadni orosz nyelven, így az eredeti szöveg hangulatát próbálták átvinni fordításba. Ezekből a fordításokból „magyarítottam" magam is, kizárólag szabad formájú alkotásokat, olyan műveket, melyek igen mély hatást tettek rám. Ilyenformán be szoktam sorolni – francia mintára – őket a saját köteteimbe, jelezve az eljárás különlegességét. Jelzem, a műfordítás amúgy is nagy iskola egy költő számára – a költői gazdagodásról nem is beszélve. Egy idegen nyelv – de mindenek fölött az anyanyelved – olyan rejtekeit kutatod át, melyeket saját mű írásakor minden bizonnyal elkerülnél.

Sz. Cs.: Az Utunknál a világirodalmi rovatot szerkesztetted, külföldi írókat mutattál be az olvasóknak. Ha elképzeljük, hogy arra kérnélek, hogy XX. századi erdélyi írókról készíts egy sorozatot, akkor kiket emelnél ki? Vagy másképp – hogyan látod az erdélyi magyar irodalmat?

K. L.: Ez olyan kérdés, amelyet nem lehet tisztességesen megválaszolni. Ha egy név is kimaradna a felsorolásomból – máris igazságtalanná válnék. Ehhez meg semmi kedvem, mert sosem voltam, sem irigy, sem önkényesen rangsoroló. Azonkívül egy költői mű még a szerző koporsójának lezártakor sincs „befejezve". Nemrégiben az a különös felismerés döbbentett meg, hogy jelen pillanatban én vagyok a legidősebb olyan kolozsvári magyar költő, aki még mindig ír és közöl verseket. Király Zoltán kollégám, költőtársam – aki civilben fiam – így folytatta a gondolatot: Te vagy a legidősebb, igaz – de hol vannak a többiek? Eléggé bunkócsapásos kérdés... Jó néhányan elhagyták Erdélyt, olyanok is, akik ha maradtak volna, most az élvonalban lovagolhatnának, itt... Az új körülmények között meg elkallódtak, de legalábbis nem tudták „kifutni" magukat. „Partir c'est mourir un peu" – mondja a francia.
Így is, úgy is ismeretlenbe lépsz. Én magam nem tudnék elmenni innen, mert úgy vélném: elvesztettem egy küzdelmet. Ezt nem erénynek tartom, hanem helyzetnek. Meg aztán az érzelmieken kívül erkölcsi okaim is vannak bőven ahhoz, hogy ne hagyjam itt, „isten számába", az enyémet és az enyéimet. Ami a kérdés második felét illeti: nem aggaszt az erdélyi magyar költészet jövője. Jó az utánpótlásunk. Már megint.

Sz. Cs.: Sokat emlegetted korábban Kós Károly Varju-nemzetségét, hogy fiatalon milyen nagy hatással volt rád. Ezt még ma is akkora jelentőségűnek tartod?

K. L.: Feltétlenül. Valójában egy ritka történetről, mondhatnám szerelemről van szó. A falucskában, ahol éltünk, apám volt a kultúrotthon igazgatója (is). A hosszú téli estéken (jelzem: még villanyvilágítás sem volt ott akkoriban), erdélyi magyar könyveket olvasott föl a falusi embereknek. Így került sor a Varju-nemzetségre is. Ám a „tanerőket" a téli szünidőben mindig berendelték a rajoni központba, Marosvásárhelyre, tanfolyamokra, továbbképzésre. Édesanyám folytatta a felolvasást, csakhogy neki kisgyerek korában torokgyíkja volt, így egy-két este után „elment a hangja". Ekkor folytattam én – tízévesen – a szüleim szereplését. Elég értelmesen olvashattam, mert a hallgatóság létszáma nem apadt, ellenkezőleg. Mikor a könyv végére értünk, közkívánatra újra kellett kezdenem a felolvasást, mert volt, aki a történet közepén kapcsolódott be a közös kalandba, s így az elejét nem ismerhette. Hatszor-nyolcszor olvashattam fel a nem túl terjedelmes művet, ritkán voltam büszkébb életemben, de a történet csattanója sok-sok év múlva hangzott el, amikor is egyetemi tanulmányaim utolsó esztendejében, magyar irodalom vizsgán, a vizsgacédulámon ez állt: Kós Károly: Varju-nemzetség. Ujjongtam magamban s ez meg is látszott rajtam, mert a vizsgáztató tanárunk rám mordult: – Maga, Király, mért nem készít jegyzetet? Nem tudja a tételét? (Szóbeli vizsga volt.) – De tudom – feleltem –, és nincs szükségem jegyzetekre. Elmondtam elképedt professzorunknak a Kós-kalandomat. Nem lódít? – kérdezte, kissé gorombább szóhasználattal. Nem lódítok, ki lehet próbálni. (Azt is tudtam, hogy a főhősnek milyen sárfolt volt a csizmáján). Na jó, jó! – mondta Sőni tanár elvtárs hitetlenkedve. Innen hát Kós Károly-hűségem. S amikor már igen öreg volt, én vittem el neki több folyóiratot a Korunk szerkesztőségéből, ahol akkoriban „önkénteskedtem". Károly bácsi az ablakban várt általában, és amikor egyedül volt otthon, azt kérdezte: – Szivarozol, fiam? Igenlő válaszomtól felderült az arca. – Akkor gyere be, hogy gyújthassak rá én is. Füstöljünk együtt, így nem leszek gyanús a családnak... Teneked nincs tiltva a cigarettázás, még az én lakásomban se... A mintaképem volt, apámtól örököltem őt. Verhetetlen, legyőzhetetlen ember. A temetése tüntetéssé nemesedett. A titkosszolgálat emberei tehetetlenül nézték, hogy Kalotaszegről ökrös szekerekkel jöttek be a népek, megszámlálhatatlan halotti koszorúval, népviseletben...

Sz. Cs.: Ha jól tudom, '68 óta dolgozol az Utunknál, ami aztán Helikon lett. Hogyan látod a romániai magyar nyelvű lapkiadás helyzetét – a rendszerváltás előtt és után? Mi az, ami nehezebb volt vagy könnyebb?

K. L.: Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik számára igen sokat jelentett az írott szó. Az Utunkat minden péntek reggel szó szerint várták az olvasók az újságos bódéknál, mert reménykedtek, hogy lesz benne valami üzenetféle számukra. Legtöbbször találtak is ilyent. Akinek volt füle a hallásra – hallotta; szeme a látásra – látta. Volt egy iskola-oldalunk, tanárok és diákok számára, ahol kissé másként szóltunk az irodalomról, mint ahogy iskolai órákon volt szokás. Közel négy tanéven át írtam egy sorozatot a modern európai költészetről Bóják címen, és nem egy olyan későbbi költőtárssal találkoztam, aki bevallotta, milyen sokat jelentett nekik akkoriban ez a sorozat. Legnagyobb elégtételt azonban akkor kaptam, amikor – harminc évvel később – jelentkezett egy kiadó, aki könyv formájában is megjelentette a sorozatomat. A sorozatot, melyet nagyrészt a határon vagy határokon átcsempészett könyvek segítségével írtam. Akkoriban alig lehetett külföldi könyvet behozni ebbe az országba. Nehéz lenne felsorolni embereket és könyvkiadókat, akik remek fortélyokhoz folyamodva segítették munkámat. Igyekeztem meghálálni. Mindemellett a lap – talán említettem már – 17.500-as példányszámot is elért, és nagyobb is lett volna, de a központi papírelosztó figyelmeztetett: álljunk le a lapterjesztéssel, több papírt nem utalnak ki nekünk. Ez volt az Utunk virágkora. S bizonyítéka annak, hogy karámban, mely mindenkit egyformán korlátoz és szorít, gyorsabban és könnyebben lehet hatékony bajtársi közösséget alkotni. Manapság, amint értesülünk róla, már az is nagy dolog, ha valaki akar, netalán tud is értelmesen olvasni, úgy, hogy a szöveg értelmét fel is fogja. Olyan még nem fordult elő, hogy ha a szerző maga olvasta fel a művét, üres falak közt kellett volna ezt megtennie, de könyvet olvasni, sőt meg is vásárolni! – ehhez már igen megátalkodott embernek kell lenni manapság. (Sajnos: szépirodalomról beszéltem itt; de nem csupán...)

Sz. Cs.: Tehát akkor ma nincs annyi korlátozás, mégis kevesebb az olvasó.

K. L.: A könyv-alapú műveltség, kulturálódás – mindnyájan látjuk – visszaszorulóban. Igen idejétmúlt, mosolyogtató jelenetnek számít ma, ha valaki könyvvel a kezében alszik el este. Rengeteg a másfajta csábítás, nehéz ellenállni, nem is érdemes – megértem. Lehet, hogy a folyamat végére hárman maradunk? Két író – és egy olvasó, aki megjátssza, hogy a másik kettő könyvét elolvassa. Sok veszélyt élt túl a könyv a történelem folyamán (itt a könyvet mint eszmei dolgot említem). És ha nagyon el volnék keseredve, akkor sem mutatnám ki, mert az én életem ebben a bűvöletben telt s telik el.

Sz. Cs.: Megpróbáltam összeszedni, hogy hány köteted jelent meg. 32 címet számoltam, amiben válogatáskötetek is benne vannak, prózák, a Bóják is, fordítások nem. Nem is a pontos szám a lényeges, hanem hogy ezeknek csak egy töredéke jelent meg magyarországi kiadónál, és Magyarországon ma is nagyon nehezen hozzáférhetőek még az újabb kötetek is.

K. L.: A könyvterjesztésre semmiféle rálátásom nincs. Mindig is titokzatos területnek számított a szememben. Elég sok kellemetlen, de ugyanannyi pozitív példát is említhetnék könyveim sorsát illetően, de ebbe most nincs kedvem belebonyolódni. Az én feladatom megírni a művet, és a magam adminisztrálásában sosem értem el kiemelkedő sikereket. „Nekem a kérés nagy szégyen..." – írta Nagy László, és ebben az ügyben magam is hasonló helyzetben vagyok. A legelső könyvemtől eltekintve – melynek kéziratával a szerző kezdőkhöz illően bekéredzkedik az irodalom kapuján – tulajdonképpen minden más könyvem anyagát felkérésre adtam át valamelyik kiadónak. Magyarországon talán három kiadónál jelent meg könyvem, ezekkel kapcsolatban igen jó, de kellemetlen emlékeim is vannak. Azt is be kell vallanom, hogy ha erdélyi kiadót támogathatok kéziratommal, akkor annak a kiadónak nyert ügye van. És volt olyan tíz esztendő is az életemben – mint említettem –, a nevezetes nyolcvanas évek, amikor nem is fordultam meg Magyarországon. Az ilyesmit megsínylik az irodalmi kapcsolatok, amelyek egy újabb könyv kiadásához nagyrészt szükségesek. Nem vagyok „ügyes ember", és ez nem erény.

Sz. Cs.: És miért nem utazhattál tíz évig Magyarországra?

K. L.: Egy alkalommal meghívást kaptam Budapesten a Közgázra, irodalmi találkozóra, melynek én voltam a főszereplője. Nagy megtiszteltetésnek tartottam ezt, és úgy képzeltem, lesz tíz-húsz érdeklődő, akikkel kellemesen elbeszélgetünk. Ehhez képest zsúfolt terem fogadott. Kaptam finom figyelmeztetést kezdés előtt, hogy az egyik karzaton ott ül a román követség alkalmazottja, de a román titkosszolgálat is képviseltette magát. Tőlem! Azonban énnekem fogalmam sem volt arról, hogy az ilyen fellépésekhez el kell nyerni a külképviselet jóváhagyását is! Hiszen baráti meghívásnak tettem eleget, turista útlevéllel a zsebemben, magánemberként. Summa summárum: békében és hangulatosan lezajlott a találkozó, csupa irodalom, semmi politika. Még meg is lepett ez az okos higgadtság, hisz odakint a levegő telítve volt már nacionalista puskaporral, itt is, ott is. Megkönnyebbülésem korainak bizonyult. Találkozónk berekesztése előtt jelentkezett egy jó kiállású kemény legény: kérdezni szeretne valamit, mégpedig azt, a hogy a tisztelt íróvendégnek mi a személyes véleménye Románia, de legfőképpen Ceaușescu elnök elnyomó, magyarellenes, elnemzetlenítő, soviniszta politikájáról. Nem mondhatnám, hogy a kérdés váratlanul ért, tulajdonképpen kész volt a válaszom minden várható provokációra. Kitérő válasz volt némileg, szó szerint idézem: – Én romániai magyar író vagyok, román állampolgár. Jogaim közé tartozik a törvény értelmében, hogy kétévenként utazhatok turistaként külföldre, a többi román állampolgárhoz hasonlóan... És ezt a jogomat ezután is akadályoztatás nélkül szeretném érvényesíteni. Eléggé furcsa csend következett, de úgy véltem, a válaszom lényegét megértették. Ettől függetlenül a következő tíz esztendőben csak írószövetségi küldöttként fordultam meg külföldön – Jugoszláviában, Bulgáriában, Grúziában, Oroszországban, Örményországban –, de Magyarországon nem. Persze könnyen meglehet, hogy nem a Közgázon való „hazafiatlan" viselkedésem volt az oka ennek a tízévi „bezártságnak", hiszen nem egyedül voltam hasonló helyzetben akkoriban. A kívánatos irodalmi kapcsolattartás azonban megszenvedi az efféle hosszú hiányzásokat.

Sz. Cs.: Zárásként még annyit árulj el, hogy most van-e kiadásra váró verseskötet?

K. L.: Szerencsémre van, majdhogynem nyomdakész állapotban. A kolozsvári Sétatér kiadó fogja kiadni, legutóbbi kötetem is őnáluk jelent meg. Van egy-két félbehagyott regényem is – kérem értékelni a fogalmazásból áradó szerénységet! –, ám azok sorsáról életkoromból következtethetően, nem fogok jóslásokba bocsátkozni. Nem szeretnék megfeledkezni A kirgiz tyúk című könyvről sem, melynek anyaga tulajdonképpen készen van – finomvegyes: vers, műfordítás, esszétöredékek, úti jegyzetek, vélemények kortársaim műveiről –, egy írással töltött majd-egész élet kellékei. Csak éppen jó könyvvé kell szerkeszteni őket. Derűs vagyok, és csínján bánok a tervezgetéssel, de némi nyugalmat sugall számomra, hogy az úti poggyászomban már most is van annyi tartalék, hogy nem fogok éhen-szomjan pusztulni az előttem csillogó-villogó időben. Nem bánom, hogy élek.

 

Szihalmi Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.