hirdetés

Kis nyári zene - 3.

Hallgass zenét Esze Dórával!

2008. július 15.
A litera nyári körkérdést intézett kortárs írókhoz. Arra voltunk kíváncsiak, ki mit hallgat, milyen zenét szeret, nyári estékre mit ajánl az olvasónak-hallgatónak, és miért.
hirdetés

Ha visszagondolok, különösebb toporgás nélkül vettem meg életem első lakásába életem első muzsikacentrumát. Meg is döbbentem rajta. Többek közt ez a garasoskodó világnézet és a kétnyelvszakos egyetemisták irracionális honoráriuma között feszülő diszkrepancia lényege. Hogy ránézel az árára, generálisan elsötétül a világ, de ez csak reflex, valójában simán belefér, lépten-nyomon együttérzést fakasztó bölcsészből rekordsebesen érkezel a hifi tulajdonosok klánjába. Ott találod magad, hopp, nem lehet visszavonni.

            Ungár tanár úrnak huszonnyolc felvétele volt a Kékszakállúból. Meghökkentő és sajnálatos módon jutott mindez a tudomásomra – meghökkentő, mert egy teljes éven át (magam is kétszer a monitorra nézek, mielőtt leírom) kollégák voltunk egy zeneközpontú, magát katedrál modellű iskolának valló, különös helyen, és sajnálatos, mert nem volt annyi eszem, mint azoknak a magyar és német tanároknak, akik jegyzetfüzettel ültek be az óráira, amikor épp nem üvöltöztek valamelyik teremben. És jött egy nyár, amelyik végül egészen másról lett nevezetes, de egy zömmel spanyol anyanyelvűeknek tartott nyári Kodály kurzuson három csücsörítő ujjal magyarázta el nekem egy neves karnagy, hogy aki operaénekes akar lenni, annak mindenből hét, érted, hét van. Mármint lemez. (Az ő nemzedéke még kizárólag bakelitben gondolkodott.) A magam részéről ehhez az eszményhez a legközelebb egy Mozart operával (-ban) jutottam.
            Az mindig is világos volt, hogy az első, saját keresményből vásárolt, külön bejáratú cédém a Figaro házassága lesz. Az extatikus szerelem magától értetődő hűsége égett bennem – én tényleg rá sem néztem másra. A felvétel paraméterei iránt jeges közöny uralt bennem mindent. Ami ott csücsül a polcon, az jön velünk.
            Velem is jött, így került a tulajdonomba az a dupla lemez, amelyet azóta sem értek. Valójában egy legújabb kori rejtéllyel állunk szemben: a világ egyik leghíresebb operájának egyik felvételéről hiányoznak a recitatívók. Kihagyták, kész. Próbálok hasonlatot keresni az irodalom bús mezején. A Hamlet éjszaka nélkül? A Romlás virágai spleen nélkül? Byron cambridge-i évei a medve nélkül? (A kutyát tiltotta a házirend.) Állítólag Saljapin egyszer leugatta a zongoristát a Dichterliebe végén, hagyja már a francba az utójátékot, három és fél perc énekes nélkül? De ez megint nem irodalom. Vagy igen?
 
 
            Én a Solti-félére vágytam, Rameyvel és Lucia Poppal és Kiriwel és Thomas Allennel és legeslegfőképpen, mert újra meg újra nem hittem el, hogy ilyen létezik, Frederica von Stadéval. Erre:
 
 
            Évek óta nem hallgattam, meg is lett az eredménye: ma reggel már a nyitány első tíz üteme kiütött. Tempóőrület, lázas harapás, maga az atomtavasz. Ez itt jóval szénsavmentesebb, de azért eligazít -
 
 
            Egyszer aztán enyém lett Solti, talán csak három évet kellett várnom rá, és hamarosan meglett a sir Colin Davies-változat, amelyiken a mi Kertesi Ingridünk Barbarina, és meglett a Levine, ah, mintegy a hősi kezdetek kezdetén kimaradtakra rezonálva: igazi koncertzongorán futnak a recsik, erejük lesodor a székről, és minden egy kissé túl hangos, és bátor, és zavarbaejtő, és felkavaró, és ezen bezzeg Figarot énekli Furlanetto:
 
 
míg a másikon a grófot… Nem is tudom, hol kéne keresnem a maradék hármat, annyira mindent tud rólam ez a négy. (Na jó, egye szösz. A Bryn Terfel-félével együtt aludnék egy hétig.)
            Ráadásul július kilencedikét ír a naptár. Senki nem tudja, ki az a Spencer Elden, mindenki tudja, ki az a Spencer Elden, Spencer Elden ma tizenhét éves. Egyszer valami nagyon hasonló gondolatmenetet olvastam Pauline Viardot-García kapcsán, de az persze dicsekvés volt, már-már meghatóan sóvár-irígy nagyszájúskodás Cecilia Bartoli ürügyén.
 
 
Na szóval Spencer Elden, mint már említettem, a blogsóhajok szerint hot kis roddá serdült, ám nem volt ez mindig így. (Ez meg itt állítólag a rocktörténet legtökéletesebb darabja:
 
 
) Spencer Elden kezdte bébiként, aztán a szülei egyik barátja képet készített róla. Mert így csak kétszáz dollárba került a projekt, és az akkoriban nem volt mindegy a megrendelőknek. Akik az eredményt megpillantván – a horog és a pénz később került képbe – megígérték (a szülőknek? A fotósnak? A bébinek?), hogy ha felnő, elviszik vacsorázni. Szegény nagyra nőtt kis Spencer Elden, írják az együttérző fórumozók, most feszülhet Clove mellett egy estén át a fehér asztalnál… vagy nem, mert az özvegy már a leves előtt annyira beáll, hogy segge sincs, ki ül ott és miért. Reméljük, lesz annyi esze, hogy magával viszi Frances Beant.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.