hirdetés

Kísértetek

Utószó Ibsen Kísértetek című drámájához

2006. július 27.
Tore Rem írása az Ibsen-emlékév kapcsán készült tizenkét írás egyike. Az elkövetkező hónapokban a sorozat valamennyi darabját közöljük. Az írások nyomtatásban a Magyar Lettre Internationale ezévi számaiban jelennek meg. A korábban közölt írásokat a kapcsolódó anyagok között olvashatják.
hirdetés

          A Kísértetek megírásáért nem jár Nobel-díj. Ibsen korában legalábbis nem járt. Ebben a darabjában a már világszerte ismert drámaíró messzebb ment, mint valaha: kora társadalmának legszentebb értékeit vette célba. Ha az olvasó végigköveti a szereplőket a sötét, ködös, esős darabon át, tanúja lehet annak, hogyan szembesülnek a kíméletlen nappal a „fénytől rettegők”. Borzalmas, romboló hatású darabot sikerült írnia Ibsennek. Ám a klasszikussá vált darab olvasásakor nem nehéz megfeledkezni arról, hogy a Kísértetek a norvég irodalomban tulajdonképpen a sátáni versek közé sorolható.
          Az irodalomban a Nobel-díj indítja be leghatékonyabban a kanonizációs gépezetet, Ibsen esetében azonban ez az eljárás nem volt alkalmazható. Alfred Nobel végrendeletében az áll ugyanis, hogy az irodalmi díjat „a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotásért” ítélik oda, és a Svéd Tudományos Akadémia az első évtizedekben igen nagy figyelmet szentelt Nobel végakaratának, továbbá a végakarat konzervatív értelmezésének. Ibsen leghírhedtebb darabja pedig aligha mondható eszményinek. Amikor 1902-ben felmerült Ibsen neve, a Svéd Tudományos Akadémia indoklásában „negatív jellegét és rejtélyességét” emelte ki. Ibsen egész egyszerűen lázadt azok a normák ellen, melyeket a Nobel-bizottság magáénak vallott.
          Ibsen azonban már 1881-ben, a darab megjelenésekor tisztában volt azzal, hogy a jövő új darabja és az ő oldalán van. „A kisebbségnek mindig igaza van”, írta Georg Brandes dán kritikusnak, és ez a mondat felbukkan majd következő, a Nép ellensége című darabjában is. „Könyvemben önmagáért van a jövő. Közük nincs életük jelenidejéhez ezeknek a figuráknak, akik akkora lármával követelik maguknak.”, írta dán kiadójának, Frederik V. Hegelnek, a Gyldendal szerkesztőjének, és arról biztosította, hogy „az irodalomtörténet megsemmisítő ítéletet mond majd” kritikusaira.
          Ibsen jó barátságban állt a jövővel, magát „szellemi előőrsnek” tekintette. Már régen hozzászoktunk mi is ahhoz, hogy hasonlókat gondoljunk szerzőről és műveiről. Talán pont ezért célszerű itt egy kicsit megállni, és néhány kérdést megvizsgálni. Mint például azt, hogy milyen jövőre is gondolt tulajdonképpen Ibsen, és azt, hogy mi történik azzal, akinek ennyire fontos az, hogy élen járjon, és elekerülje saját korát akkor, amikor a frontvonal már jó ideje előrébb nyomult, és a hajdani előőrs kissé lemarad. Érdemes talán azzal kezdeni, hogy megpróbáljuk Ibsent és a művet saját korában elhelyezni, mintsem minden további nélkül elfogadni Ibsen vallomását.
 
          Ibsen leginkább a Kísértetek című darabjában haladta meg korát, és különösen igaz ez, ha arra gondolunk, hogyan értelmezte maga az előőrs szerepét. A negatív fogadtatás után kiadójánál, Hegelnél érdeklődött az aggódó szerző, hogy nincs-e rossz hatással a könyveladásra ez a felbojdulás. Egy svéd tudósítónak pedig azt nyilatkozta, hogy ennél messzebb már nem merészkedik: „Egy szerző soha sem távolodhat el annyira az ő népétől, hogy ne számíthasson a megértésre.” Másként fogalmazva: a jövő idő mellett igenis szükéges a kortárs idő minimális jelenléte.
          Bár Amalie Skram a Kísérteteket ismertető írásában egy másik bolygóra helyezte Ibsent, azt ő is elismerte, hogy saját korukról szól a darab: „Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen tudjuk, hogy saját korunkban gyökerezik.” Részvétel és a távolságtartás szándéka olvasható ki Ibsen darabjában azáltal, hogy nyiltan tematizál és felvállal olyan kérdéseket, mint a szifilisz, örökletesség, élettársi viszony, incesztus, szabad gondolkodás, a züllött nők és züllött férfiak azonos megítélése, a család, a szülői tekintély és a vallás megkérdőjelezése.
          Formai tekintetben is talán ez a legradikálisabban szerkesztett Ibsen-darab. A Kísértetekben szakít a szerző a XIX. századra jellemző színpadiassággal, feszültséggel és cselekményességgel. Kevés történés, és annál több duma. Rendkívüli következetességgel lassan és kíméletlenül leplezi le a múltat, egyebek mellett azzal a szándékkal, hogy a szereplők fejlődését tanulmányozza és értelmezze, és hogy a cselekedeteiket és kijelentéseiket magyarázza. Olyannyira szokatlan a társadalomkritika retrospektív technikája, hogy egészen az antik drámáig, Szofoklész Ödipusz királyáig kell visszanyúlni, hogy hasonlót találjunk, és ez az egybevetés valamelyest minőséget szavatolt Ibsen dramaturgiájának, ugyanakkor nagyon meggyőzően a klasszikus szerzők sorába helyezte a radikális szerzőt, aki sorsdrámát alkotott egy új korban, melyben a biológia és pszichológia váltotta fel az isteneket.
 
          Néhány kivételtől eltekintve – mindenek előtt Georg Brandest, Björnstjerne Björnsont és az „ie” álnéven publikáló Amalie Skramot kell említenünk – a skandináv kritikatörténetben páratlan elutasítás fogadta a Kísérteteket, és mindhárom vezető skandináv színház elzárkózott a darab bemutatásától. A Krisztiániai Színház számára készült lektori jelentésben azt kifogásolta Henrik Jager kritikus, hogy az egészséges drámai hatást „egy patológiás ingerlés” váltotta fel, és megjegyezte, hogy akár a Központi Kórházat is kibérelhetnék. Mikor egy évvel később Ibsen költői járadékának emeléséért folyamodott az országgyűléshez, az egyik képviselő abbéli elégedettségének adott hangot, hogy a Kísértetekhez hasonló könyvek Dániában és nem Norvégiában jelentek meg: „Örvendetes, hogy egy idegen országból származnak ezek a könyvek, és ezt meg kell jegyeznünk, mert az ilyen könyveket kiveti magából a haza.”
          Dániában sem volt könnyebb a helyzet. A Skandináviában Ibsen színházának mondható koppenhágai Királyi Színház cenzora azzal az indokkal utasította el a darabot, hogy „a cselekmény fő motívumát egy undort keltő, patologikus jelenség” és a „féktelen rombolásra való hajlam képezi”. A jelentésnek az lett az eredménye, hogy a darab 1903 előtt nem kerülhetett a Királyi Színház repertoárjára. Ha eltekintünk attól, hogy a darabot 1882-ben Chicagóban bemutatták egy helyi skandináv közönség előtt majd még néhány Közép-nyugati városban is előadták, nyugton állíthatjuk, hogy a Kísértetek a svéd August Lindbergnek köszönheti a szíházi karrier lehetőségét egy olyan előadással, mely 1883-ban eljutott valamennyi skandináv fővárosba. A darabot még a 80-as években bemutatták a németországi Meiningeni Hercegi Színházban és a berlini Freie Bühnén, majd a páriszi Théâtre Libre következett.
 
          A Kísértetek hamarosan nemzetközi, pontosabban európai jelenséggé vált: sokat vitatták, és bizony nem ritkán cenzúrázták. Ekkoriban szigorú szabályok uralkodtak a színházakban, és egy-egy előadás engedélyezése vagy betiltása a helyi vagy állami cenzor hatáskörébe tartozott. Jól illusztrálja a heves reakciókat, melyeket a darab váltott ki kora közönségéből a nagybritanniai fogadtatás, ahol tíz évvel a koppenhágai megjelenés után mutatták be a Kísérteteket.
          A holland-angol származású J.M. Grein új kísérleti darabok bemutatására alkalmas alternatív színjátszó hely létrehozását tervezte Londonban. 1891-ben készült el az Independent Theatre, és Grein úgy vélte, a Kísérteteknél alkalmasabb darabot keresve sem találhatott volna a debütáláshoz. Ám a színház cenzorának nem hivatalos üzente ez volt: „Ne is próbálkozzon Ibsennel”. Kiskaput kellett hát keresni a cenzúratörvényben, amit abban véltek megtalálni, hogy a színház valójában, magán klubként működik, és 1891. március 13-án debütált a független társulat a Ghosts című bemutatóval. A fogadtatás minden bizonnyal meghaladta a direktor legmerészebb álmait is.
          Clement Scott, a kor vezető konzervatív kritikusa azt írja az előadásról a Daily Telegraph hasábjain, hogy az „maga a fertő, egy borzalmas tátongó seb, nyilvánosan véghezvitt mocskos cselekedet, lepratelep szélesre tárt ajtókkal és ablakokkal”, és egy felhívással zárja ismertetőjét, melyben felszólítja a közvéleményt, hogy akár a törvény erejével, de tartrsa távol a becsületes és egészséges polgárokat a hasonló eseményektők. Egy csapat kritikus valósággal versengett az ócsárlásban, és egy időre Ibsen lett a legvitatottabb szerző a szigetországban. Csak 1891-ben, Ibsen kimagasló angliai éveinek egyikében több száz cikk és feljegyzés látott róla napvilágot a brit sajtóban. A Ghosts politikai üggyé vált, melyben a színházi cenzor és a belügyminisztérium szorosan együttműködött, és azzal fenyegetőzött, hogy az előadás ügyét az Alsóház elé viszi. Olyan erős ellenállásba ütközött ez a skandináv import, hogy a színházi cenzor csak 1914-ben, 33 évvel a Kísértetek megjelenése után járult hozzá, hogy a darabot brit közszínházban előadják.
          „Az elfojtott könyvek szelleme jobban kísért, mint az élő eleven alkotások; a szerző, akit ma elhallgattatnak, holnap híres lesz, amiért elhallgattatták.”, írja a délafrikai J.M. Coetzee, akinek szintén sok tapasztalata volt a cenzúrával. Szellemről beszél ő is, akárcsak Ibsen darabjának angol címe: Ghosts. Mikor végre hozzájárultak a szigetországban a darab bemutatásához, Coetzee érvelésének megfelelően a cenzor egyik tanácsadója azt mondta, hogy rég el lenne minden felejtve, ha engedélyezték volna a darab bemutatását húsz évvel azelőtt. Ha a Kísértetek cenzúratörténete nem is magyarázza a darab utólag betöltött szerepét, azt azért mindenképp érzékelteti, hogy milyen provokatív volt egykor.
 
          Irodalmi értekezésekben és ünnepi beszédekben gyakran hangzik el, hogy a kimagasló irodalmi alkotásokat bizonyos idegenség jellemzi, egy igen nehezen vagy alig megragadható sajátosság, melyet az esztétikunhoz kapcsolunk előszeretettel. Nem árt azért ezt az állítást olykor a feje tetejére állítani. Nem annak vagyunk-e éppen tanúi, hogyan veszítenek idegenségükből az általunk jelentősnek nevezett irodalmi alkotások, melyeknek esztétikai kvalitásait hangsúlyozzuk, és előkelő helyre sorolunk a nyugati kánonban. Mi történik tulajdonképpen a klasszikusnak kikiáltott szöveggekkel, melyeket aztán tovább olvasunk?
          A klasszikusoknak per definitionem sajátja, hogy kísértenek, olyan szövegek ugyanis, melyek újabb korokat és kontextusokat képesek átjárni. Ugyanakkor az is igaz, hogy állandó jelenlétükkel már nem jelentenek semmiféle kihívást, és értékrendünket sem fenyegetik. Sőt, mintha éppen azt erősítenék meg, ami oly kedves számunkra, amire büszkék vagyunk és amivel azonosulni tudunk. Így szelidíti meg ezeket a szövegeket a kultúra. Nincs még egy norvég szerző, aki annyira ki lenne téve ennek a jelenségnek, mint Ibsen.
          Egyes szövegek kanonizálása tehát bizonyos adaptációs funkciót lát el, aminek következtében igen eltérő szövegek – akár indokolatlanul is –  hasonló elbírálás alá eshetnek. Kiemeljük a szövegek által képviselt egyetemes értékeket, és kijelöljük az „ideális irányt”, ami által színházainkban, iskoláinkban és egyetemeinken, de még a nemzeti mitológiánkban is építő szerepet tölthetnek be. Ami a Kísérteteket illeti kijelenthetjük talán, hogy a darab egy történelmi szempontból progresszív mozgalmat dokumentál, és egy olyan íróról vall, aki megmutatta az önmagunk felé vezető utat. Ha így folytatjuk a Kísértetek ár ellen való olvasását, a történelem győzteseiként ünnepelhetjük magunkat.
          Miben rejlenek hát a darab azon dimenziói, melyek valóban kihívást jelenthetnek a mai olvasók számára, melyek megkérdőjelezik mindazt, amit természetesnek tartunk: saját álláspontunkkal szemben érzett fene nagy elégedettségünket.
          „Ibsen minden korban egyformán aktulális.” – hangzik a norvég irodalom egyik kedvelt kinyilatkoztatása. Meglehetősen csekély lehet azonban annak a valószínűsége, hogy Ibsen ma pontosan „ugyanúgy aktuális” mint 1881-ben volt. Ha „aktuális” is,  valószínűleg másként az. Mit jelent egyébként aktuálisnak lennni, és hogyan választható szét az aktualitás, és a „klasszikusoknak” kijáró státusz?
          Talán van annak értelme, hogy úgy közelítsünk Ibsenhez, mint egy korunkhoz nem tartozóhoz. Mert igenis lehetséges az, ha már kísértetekről van szó, hogy közünk van olyasmihez, ami nem tartozik a korunkhoz. Talán Ibsen is aktuálisabb lehetne, ha kifejtenénk a magától értetődés szoros öleléséből. És talán még azt a kérdést is felvethetnénk, mi is kellene ahhoz, hogy a Kísérteteketújból nemkívánatossá nyilvánítsák.
          Elképzelhető vajon a Kísértetek kánonon kívül helyezése azért, hogy visszakapjunk valamit abból az idegenségből és azokból a radikális sajátosságokból, melyek a darabot a cenzúra és elhallgattatás áldozatává tették, és melyek olyan ártalmasnak tűntek egykor. Hans Robert Jauss német irodalomtudós szerint ez akár meg is történhet, és figyelmeztet arra, hogy nem tekinthetünk el saját magunk vagy a szöveg történelmi beágyazottságától. A múlt és jelen elváráshorizontjának metszéspontján a legtermékenyebb olvasatokban lehet részünk, ha megkíséreljük elkerülni a naiv aktualizálás és a merev historizálás csapdáit. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, találkozási pontokat kell keresnünk a szöveg idegen, akárcsak az ismerősnek tűnő vonásaival is.
          Úgy tűnhet, hogy a Kísértetek cselekménye, témája és formája egyes elemeiben hordozza az aktualizálás lehetőségét. Hogy mit és hogyan, az már a közel 125 éves szöveg olvasójának a feladata. Lehet azonban, hogy a Kísértetek legmaradandóbb dimenziója mégis a múlt jelenvalósága. Éppen azért lenne fontos életben tartani Alving kapitány emlékét, hogy továbbléphessünk.
 
Fordította Petke Emese
 
(A közlés lehetőségének biztosításáért köszönetet mondunk a Magyar Lettre Internationale-nak)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.