[Péntek este]
Azon az estén a szokásosnál valamivel később értem haza, mert a Bosnyák téri piac trógereivel és hontalanjaival és alkoholistáival beszélgettem, illetve jószerével csak hallgattam őket, és valahogy megfeledkeztem az időről; de nem, nem elfeledkeztem az idő múlásáról, hanem velük együtt kiszakadtam az időből, mondom Rozettinek, underground zenész barátunknak. „Hallottam már ilyesmiről”, szól kevéske gúnnyal hangjában, ábrándos mosollyal tekerve egy újabb spanglit, az első slukkot hosszan benntartva. Nem is ez az érdekes, folytatom; a megfoghatatlanul izgalmas az, hogy ennek az időtlenségnek az állapota hazafelé való utamon is kitartott, és radikális, az irrealitás határán pörgő monológra bírt. Azt mondom hát magamban, nem hallgatok meg semmiféle ígéretet, semmiféle egyezményre nem leszek hajlandó, és így tovább, abszolút oppozícióba kergetve szellemem, és ugyanúgy lelkemet, mintha egy olyan találkozóra készülnék, ahol ígéretekre és ajánlatokra lehetne számítani. Valami egyre hajszolja az elmém, azt mondom, az úgynevezett testi örömökről is lemondok, „na ne izélj már!”, így Rozetti vigyorgó hitetlenkedéssel. Magam is így voltam vele, erre komoly magyarázat kell, folytatom, végül beérem annyival – a túlzott népszerűsége okán. Amikor hazaérek, szemből, abból az alagsori helyiségből, ahol a kazán van, és ahol a legtöbbet szoktam volt tartózkodni, éktelen zuhogásra, nyögésre, visszafojtott ordításra leszek figyelmes. Az ajtó résnyire nyitva; lábbal belököd. Apád szívlapáttal veri, csapja szét a kiskutyák fejét, majd a lángok közé hajítja a dögöket. „Ez tiltott!”, így underground zenész barátunk. Tiltott, ellenben halottak; nem él apám, nem élnek azok a kiskutyák se. Leguggolok, nézem a tüzet. Nem teszek fel kérdéseket, és majd akkor sem teszek föl kérdéseket, mikor egyszerre csak a legkülönfélébb fiatal férfiak vesznek körbe, köztük az a gyermekkori barát is, akivel vérszerződést kötöttem, most jött a sittről, kigyúrt, kopasz állat, meztelen felsőteste tele jobbnál jobb tetoválással. Arra kérnek, menjek velük, hát hogyne, elvégre gyönyörű szeptember eleji este van. Valami miatt azonban nevethetnékem támad – és mindhiába. Nem tudok nevetni, így Rozettinek, akinek arca folyamatos változásban, most Munch festményét, a Sikolyt imitálja, csak éppen belőle félelmetes, iszonyú hahota tör fel.

[Péntek éj]
Megint a remény, meglehet horrorforma remény a szívemben, ahogy kiszállunk az autóból a Városi Színháznál kísérőimmel, majd azonnal tudatja velem a gyerekkori barát, nem kell megköszönni semmit; éppen időben, mert szerettem volna hálámat valahogy nekik kimutatni. Milyen szépek a józsefvárosi homlokzatok!, mondom magamban, ahogy elindulunk a (valószínűleg lánykereskedéssel foglalkozó) haverral egy lepusztult ház sötét kapualja, lépcsőháza felé. A legfölső emelet egyik lakása előtt mellemre teszi a tenyerét, az ajtó kinyílik. A nő vékony vállpántú, hosszú fehér ruhában, teával a kezében; amint meglát már meg is fordul, könnyű léptekkel halad előttem, a tetovált, kigyúrt srác, nézek vissza, közben lelépett. Nem válik akkor még egyértelművé számomra annak tényszerűsége, amint újfent kényszerű monológomba fogok, de az igazsága sejtésszerűen megjelenik, hogy nem, nem kell megköszönni semmit, nem kell majd felemlegetni soha, hogy mi mindent ad majd ez a nő, hiába most látod először, illik, egyszerűen már most illik ennyire ismerni, mondogatom magamban. Valahogy úgy, mint mikor még minden elképzelhető, teával kínál, aztán azt mondja, vetkőzzek le. Nézünk egymásra, hallgatunk. „Vetkőzz…!”
Elmeélen táncolunk. A következmények… beláthatatlanok. Szólal meg halk hangon, maga is szinte csak magában beszélve Rozetti, underground zenész barátunk.
Úgy van, válaszolom, kétségtelenül úgy van, valószerűtlen, egzaltált és mozdulatlan, szép éjszaka, aztán néhány hét, ugyanígy, egyszerűen szólva tébolyodott éjszakák és nappalok, majd váratlan azzal az ajánlattal áll elő, mindkettőnknek jobb, ha eltűnök – „hidd el, jobb lesz így”, és elzavar, „ámen”, mondja.


[Szombat este]
Őrültség, színtiszta őrültség, mondom Rozettinek. Egy évvel később, szeptemberben, szintén a hó hűvösebb levegőjű első napjainak egyikén, amikor el kellett volna utazni nekem valahová, a pályaudvar boltívei alatt hirtelen meggondoltam magam, és nem szálltam föl a vonatra, hanem nekiindultam, legbensőmben azzal a sejtelemmel, hogy valami megbízást teljesítek, és önkéntelenül a Városi Színház felé vettem az irányt. Még mielőtt odaértem volna, a gyöngyöző ködben feltűnt egy nő, aki mintha finom billegéssel, de azért gőggel, vagy azt rejteni hivatott gyöngéd, kárörvendő mosollyal járna, mintha nem is itt, a nem várt beteljesülés izgató közelségében, a józsefvárosi kietlenül ócska őszelőben lennénk, de egy északi tengerparti öbölben. Mikor már egy lépésnyire vagyunk egymástól, hátat fordít, és így nyújt át valamit; mi lehet? Aztán látom, egy finn kés, a „Finn Wolf”, a Cold Steel gyártja – használj Finn Wolf kést napi rendszerességgel és hidd el, a legmerészebb várakozásaidat is felülmúlja! Aha! Akkor most erről föl illene ismernem, hogy ki ő, és hogy ki a gyilkosa…! Nevethetnékem támad – és mindhiába, így én Rozettinek, aki rendkívül hatásos mélabúval néz rám, valamit mondani akarna, de hagyja; hanem hogy magam is hallgatok, kis szünet után azt mondja – kísértet. Az, válaszolom neki; a legnagyobb meglepetéssel veszem tudomásul ezt a különös, álomszerű helyzetet, miközben, ahogy a múltkor (mikor teljesen meztelenül állok előtte), fáradtnak és közömbösnek és hidegnek érzem magam. Arra viszont azon nyomban ráébredek, a melléfogás kalandjának lázforróságával, ha most a karját a karomba ölti, akkor egy halott nővel járok (mióta már), mi az elkövetkezendők, hogy úgy mondjam, „reneszánsz illata”.