hirdetés

Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol (részlet)

2017. június 20.

Amikor táncolok, gyerekkorom óta azt érzem, hogy a lélek végtelen, a test pedig részese ennek a végtelennek, és ha létezik, ilyen lesz a testnek feltámadása. - Kiss Judit Ágnes A Halál milongát táncol című regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Kiss Judit Ágnes: A halál milongát táncol

(Részlet)

 

Tulajdonképpen nem igaz, hogy csak a Fesztivál színvonala miatt akartam meghívni Laura Marínt. Ciki lett volna bevallani, hiszen Laura Marín mostanában egy az egyben cikinek számított, de látni akartam, beszélni vele, megkérdezni, mi igaz abból, amit mondanak róla meg a repülésről. Megkérdezni, egyáltalán mi igaz a közelgő világvégéről terjedő híresztelésekből a feltámadó halottakról, a mozgó hegyekről. Hivatalosan ezek persze mind nem léteztek. A tévé, a rádió csak a fellendülő gazdaságról, a tudományos áttörésekről és az egészséges életmódról beszélt, a hírek azonban terjedtek. Lehetett volna vállat vonni, mindig is voltak jóslatok, rémtörténetek meg csodáknak nevezett események, ki támaszkodna kétes hitelességű internetes honlapokra, közösségi oldalakon terjedő, ismeretlen forrásból származó történetekre. Csak épp az utóbbi években minden más lett. Mintha a világ apró darabkái közé valaki olajat töltött volna, és lassan, feltartóztathatatlanul csúszni kezdett széjjel az egész.

Tomás legyintett az aggodalmaimra, a családi paranoiára kente, máskor megértően bólogatott: ne csodálkozz, Milena, az utóbbi időben az egész világ üldözési mániássá vált. De mintha ő maga is ezen az olajon csúszva távolodott volna tőlem, és vele együtt a biztonság az életemből. Lassan beszívta a megfoghatatlan, rosszindulatú és sportszerűtlen ellenséggel vívott harc, amelyben csak néhány fájdalmakkal teli vagy bódult hetet tudott szerezni a betegeinek, értelmetlen és keserves megnyújtását az életnek, ami után a megsemmisülés következik. Tomás nem hitt semmilyen csodában. Talán azért, mert bármennyire szeretett volna, nem tudott kézrátétellel gyógyítani.

Laura Marín volt az egyetlen, akit személyesen ismertem azok közül, akikről a csodák szóltak. Se a kimondhatatlan nevű afrikai írót, aki meg sem érezte a kígyómarást, se a halottat feltámasztó olasz basszistát. Az az asszony viszont, akiről azt suttogják, hogy tud repülni, gyerekkoromtól közel állt hozzám.

Kamaszlányként rajongtam Laura Marínért. Ő tanított meg nőnek lenni, többet mutatott meg a nőiességről az alatt a pár év alatt, amíg tőle tanultam tangózni, mint az anyám egész életemben. Nemcsak öltözködésről meg sminkről, vagy a női viselkedésről, hanem az élet nagy igazságairól beszélt a táncon keresztül: szerelmekről, szakításokról, lázadásról és engedelmességről, szabadságról és kötődésről – mindenről, ami tizenhat évesen húsba vágóan fontos. Bíztam benne. Amikor elhagyta a várost, sírtunk, sokan abbahagyták a tangót. Évekig vártam, hogy hazatérjen, és még évekig táncoltam és éltem úgy, mintha magamon érezném figyelő tekintetét.

És most annyira kínos volt visszaemlékezni a saját rajongásomra, hogy legszívesebben elfutottam volna, miközben vágytam arra, hogy szembesítsem mindazzal, amit tanított nekünk, és mindazzal, amit most tanít – szembesítsem az egész világgal, amivé azóta vált, amióta Laura Marín járja.

Ki mástól kérdezhettem volna meg? A két legfontosabb ember az életemben Ana, a nővérem, és Tomás. Ana vallási fanatizmusának páncélján semmi nem üthet rést, vele semmit nem beszélhetek meg, ami kétely, Tomásszal semmit, ami hit. Most pedig nem olyan időket élünk, hogy akár hit, akár kételkedés nélkül meg lehetne maradni.

A világvége, ahogy suttogtak róla, önmagában nem is lett volna annyira ijesztő. Talán meg tetszene is a lehetőség, hogy nem kell megvárni a halált, vagy végignézni másokét. Hogy nem kell arra gondolnom, vajon ki hal meg előbb kettőnk közül, Tomás vagy én, kinek kell elgyászolnia a másikat. Ha választhattam volna, melyik szeretnék lenni, nem tudtam volna választani. Így jobb is lenne. Egyszerre csak történik valami, és mindannyian megszűnünk. De mi lesz addig? Háborúk, földrengések, özönvizek és meteorbecsapódások? Dögvész és atomkatasztrófa? Mérges gázok vagy kozmikus sugárzás?

És mi lesz utána, ha mindennek vége? Tomás mindig azt mondja: olyan lesz, mint születésem előtt. Vagy épp fogantatásom előtt. Szóval semmilyen. Nincs, ami ennél jobban megrémítene. Ez rosszabb lenne a kénkővel égő, büdös pokolnál is, amivel a templomban fenyegetőznek. Ha van örökkévaló Isten, akkor van öröklét, és akkor én azt akarom, nem a megsemmisülést. Akkor kell, hogy legyen valami a halál után!

Laura Marínnak tudnia kell. Évtizedek óta dolgozik haldoklók között, látnia kell, hogy egy másik világba vagy a nemlétbe távoznak-e. És ha tényleg igaz, hogy repül – ha valakiből, belőle kinézem, hogy igaz – akkor van valami, túl a fizika törvényein, a biológia törvényein, túl azon, hogy meghalunk és elrohadunk, a tudatunk pedig megszűnik, hogy a testünk csak egy csomó szénatom, a lelkünk pedig néhány elektromos impulzus.

Amikor táncolok, gyerekkorom óta azt érzem, hogy a lélek végtelen, a test pedig részese ennek a végtelennek, és ha létezik, ilyen lesz a testnek feltámadása. Amiben jó katolikusként hinnem kéne a bűnök bocsánatával és az örök élettel együtt, ámen.

Megírtam a felkérést Laura Marínnak, hivatalosan, ahogy kell, postán küldtem, a programról, a szállásról és honoráriumról, csak az utóiratban említettem meg, hogy annak idején ő volt a mesterem. A pletykákról nem tettem említést.

A válasz meglepően gyorsan érkezett, kézírással, töltőtollal, Laura Marín jobbra dőlő, határozott betűivel: „Arany Csillagom” – kezdődött a levél – „hogyne emlékeznék rád!” A folytatásban udvariasan elfogadta a meghívást és a felajánlott honoráriumot, kiválasztotta, mikor és hol szeretne órákat adni, szállásra, köszöni, nincs szüksége, még megvan a régi lakása Belgranóban. És úgy írta alá, ahogy annak idején, kislánykorunkban szólítottuk: „Laura mama”.

Jólesett, hogy tudja, ki vagyok, mégis annyira kínosan érintett, ahogy egy kamaszfiút, ha az anyukája elkíséri iskolai kirándulásra. És persze szégyelltem magam, hogy szégyellem őt és a saját kamaszrajongásomat.

Este elalvás előtt arra gondoltam, Laura Marín eljön, és választ ad a kérdéseimre. És talán azt mondja majd, amit hallani szeretnék, hogy jön valami a halál vagy a világ vége után, valami jó, amit a templomban üdvösségnek hívtunk. Elbőgtem magam. Tomás álmában felém fordult, és amit már hónapok óta nem tett, átölelt, és megnyugtatóan a fülembe horkolt.

Tangófesztivál készülődik Buenos Airesben. Az idei minden eddiginél nagyobb szabású lesz. Jön a világhíres mesternő, aki repülni tud; a 132 éves Lucía, aki úgy dönt, hogy nem hajlandó meghalni; a selyemfiúként is foglalkoztatott taxitáncos; Grace, a gazdag tangóturista, aki egy igazi macsót akar magának; idegenvezetője, az Európából menekült, körözés alatt álló, többrendbeli csalással vádolt, megszállott fotós, Gregorio és a többiek. Hogy azután megkezdődjék a fesztivál, és különös dolgok történjenek: egy kisfiú csodákat tesz a metrón, elered az eső, és megnyílik egy sír; itt a világ vége...

Kiss Judit Ágnes, a népszerű költőnő ezúttal regénnyel jelentkezik. A versek valóságot és képzeletet társító, tüneményes szerepjátékai után nagyszerűen kiérlelt, polifón prózával. A részleteket illetően a végletekig hiteles, mégis álomszerű világában sok szálon futó történetek párhuzamosai egyre fokozódó feszültség közepette futnak valamiféle találkozás és megoldás: a félelmes, de talán reményt is keltő végkifejlet felé.

Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol, Európa Könyvkiadó, 2017, 3490 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.