hirdetés

Kiss Judit Ágnes: A riksa

2009. december 19.
A decemberi Palócföldből Kiss Judit Ágnes prózáját és Tandori Dezső versét ajánljuk.
hirdetés

Kiss Judit Ágnes


A riksa

Az első találkozásra emlékszem a legélesebben. Nem a történetekre, amiket Jonathan mesélt, nem a vicceire, sokkal inkább a szakadásokra a vonatfülke zöld műbőr ülésén, a megfakult fekete-fehér képre a falon, a narancssárga csíkos lenvászon nadrágomra – és persze Jonathanra. A tekintetére, ahogy néha felém pillant, az ujjaira, ahogy beletúr hullámos, szőkésbarna hajába, a nevetésére, ahogy a fogai kivillannak, mikor beszél, mintha csak az öccsét szórakoztatná, pedig az előadás nekünk szól: a nővéremnek és nekem. Reméltem, hogy inkább nekem. Próbáltam másra figyelni, de nem tudtam nem mosolyogni, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Azt hiszem, azóta se láttam szebb arcot az övénél. Combközéptől hiányzott mindkét lába.

Mire beértünk az állomásra, tudtam, hogy szerelmes vagyok. Bámultam Jonathant, bár akkor még egy szót sem váltottunk, a nevét sem tudtam, de azon gondolkoztam, zavarna-e szeretkezés közben, hogy nincs lába, rám tudna-e feküdni úgy, hogy csak a karjával tartja magát.

A vonat lassított, én rettegtem, hogy Jonathan anélkül száll le, hogy megszólítana, hogy sosem találkozunk többet. Egy összecsukható tolószékben emelték le a szűk lépcsőn, pattogó vezényszavakkal utasítgatta az öccsét és a türelmetlen, izzadó kalauzt. Egész kis közönség gyűlt köré, ő nagy hangon dirigált, láthatólag élvezte, hogy magára vonja a figyelmet, de úgy éreztem, a szeme sarkából engem néz, ott vagyok-e még. Szorongva vártam, valami ürügyet kerestem, hogy megszólítsam, amikor határozottan felém fordult, és azt kérdezte: látjuk még egymást?

Jonathan szeme felcsillant, mikor legközelebb meglátott, gyönyörű barna szeme volt, rám mosolygott, és abban a pillanatban tudtam, hogy ő is akar engem. Egy percre sem maradhattunk kettesben, az öccse végig velünk volt, de Jonathant ez, úgy tűnt, nem zavarta. Olyan véd- és dacszövetség volt köztük, mintha össze lettek volna nőve, mintha Jonathan lába Jónás csípőjéből nőtt volna ki. Az öccse istenítette, Jonathan meg úgy kezelte, mintha egyszerre volna testvére, meghosszabbított testrésze és megbízható szolgája.

Egész délután beszélgettünk. Nem mertem rákérdezni, mi történt a lábával, hogy betegség vagy baleset, talán nem is akartam, nem volt fontos. Jonathan tényként kezelte, mintha így született volna, minden másról beszélt, meg nem is nagyon hagyott szóhoz jutni. Mindenféle történeteket mesélt, főleg arról, hogyan szoktak meglógni otthonról úszni, kirándulni, vagy biciklizni, hogyan menekülnek a szülők vagy az őket kereső rendőrök elől. Nagyon sokat nevettünk, és Jonathan néha megfogta a kezem. Este megint azzal búcsúzott el: látjuk még egymást?

Jonathan nem hordott műlábat, azt mondta, megszokta az ülést, még szédülne ott a magasban, ritka a levegő. A kerekesszéket makacsul tolószéknek hívta, néha riksának, vagy megveregette, mint egy lovat, azt mondta, sosem akar másikat. Az orvos ráhagyta azzal, hogy úgyis növésben van, majd a végső magasságához kap protézist.

Mikor először találkoztunk kettesben, már vége volt a nyári szünetnek. Korábban néhányszor beszéltünk telefonon, én sokkal felszabadultabb voltam, mint amikor Jónás is velünk volt. Jonathan egyedül jött, és olyan magas volt, mint én. Műlábakon járt, csúf, idomtalan műlábakon, amik egyáltalán nem is hasonlítottak lábra, de Jonathan hosszúnadrágot hordott, messziről nem is lehetett annyira észrevenni, csak azt, hogy kicsit bizonytalanul mozog. Ahogy melléértem, szájon csókolt, és most már tudtam, hogy összetartozunk, nem kellett megbeszélni semmit, csak sétáltunk egymás mellett kézen fogva. Néha mondtam, hogy álljunk meg, vagy üljünk le valahova, de Jonathan határozottan azt felelte, hogy még szeretne sétálni.

Csak utólag jöttem rá, mennyire kínlódott, mennyire fáradt volt, de nem akarta, hogy esendőnek lássam. Akkor ebből semmit nem vettem észre, szédült voltam az örömtől, hogy velem van. Már nem emlékszem, miről beszélgettünk, csak a boldogságra, hogy Jonathan szeret. És arra, hogy végül csókolózni ültünk le egy padra. Jonathan remegett, biztos voltam benne, hogy a vágytól, pedig lehet, hogy egyszerűen csak elfáradt a gyaloglásban.

Este anya félrevont vacsora után, és azt mondta, döntsem el, mennyire akarom komolyan venni ezt a fiút. Jonathan nem olyan, mint a többiek, bárki mással megtehetem, hogy elhagyom, de Jonathannal nem, ő nem heverné ki olyan könnyen. Gondoljam meg, hogy vele tudok-e maradni akár egy életen át, hogy vállalom-e őt, mert ha nem, akkor tisztességesebb most elhagyni. Elgondolkoztam, de csak azt éreztem, mennyire szerelmes vagyok, csak az arcát láttam magam előtt, és igent mondtam anyának. Jonathannak is igent mondtam volna, az oltár előtt is igent mondtam volna, és nem volt kétségem, hogy Jonathan ugyanazt érzi, amit én. Tizenhat évesek voltunk.

Egész együttlétünk alatt igazából nagyon kevés időt töltöttünk kettesben. Olyankor, amikor elmentünk sétálni, Jonathan felcsatolta a műlábakat, bár nagyon kényelmetlen volt neki, és tényleg zavarta, hogy magas, magasabb, mint egészséges korában volt. Ha tehette, visszaült a tolószékbe, a riksába, és hangos parancsszavakkal utasítgatta az öccsét, hogy merre tolja. Nekem sosem engedte meg, hogy segítsek.

A legtöbbször hármasban voltunk, tulajdonképpen nem történt más, mint hogy részese lettem az ő kalandjaiknak. Jonathan volt az értelmi szerző, Jónás pedig gondolkodás nélkül követte. Én is. Eszembe sem jutott, hogy féltenem kéne, hogy volna mitől féltenem, Jonathan minden ilyesminek fölötte állt. Úgy látszott, a veszély mindennél jobban vonzza, azért nem akar egyedül maradni velem. Most már tudom, hogy félt. Nem a bányató átúszásától, nem a motorozástól, az idegen gyümölcsösök kifosztásától – az én elvárásaimtól szorongott. Hogy férfiként kell helytállnia előttem. Akkor ebből semmit nem vettem észre, nem is erőltettem. Vágyakoztam, boldoggá tett a jelenléte, és elfogadtam a játékszabályokat.

Jonathan mindent megtett, hogy bizonyítsa: ér annyit, mint az egészségesek. Jónás sosem beszélt erről, de mindenkinél jobban értette, jobban, mint az aggódva sopánkodó vagy hisztérikusan fenyegető szülei. Meg sem próbálta lebeszélni, bármilyen veszélyes dolgot ötlött ki a bátyja, a legőrültebb vállalkozásról sem, de az egész élete arról szólt, hogy őt biztosítsa. Bárhová mentünk, nekem csak mögöttük volt helyem.

Egy patakon keltünk át. A híd nem a víz fölött ívelt, rajta sodródott néhány szál lánccal összekötött deszka. Jonathan egyszerűen kiugrott a székből, a riksából, amit Jónás a hóna alá csapva vitt át a patakon, hasra feküdt, és a két karjával húzta át magát a túlpartra. Közben folyamatosan beszélt, tréfálkozott, engem próbált megnevettetni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Én mentem utoljára, mindig engem hagytak sereghajtónak, mintha mindegy volna nekik, ott vagyok-e, vagy sem, mintha nem számítana, én meg tudom-e csinálni, amit ők. Eszembe sem jutott haragudni érte, természetesnek vettem, egynek a játékszabályok közül, hogy ilyenkor nem törődnek velem. Most először, ezen a hídon rettentem meg: keskeny volt és ingatag. Nem mertem rálépni, de tudtam, hogy nem kezdhetek el nyafogni Jonathan és Jónás előtt, segítséget sem kérhetek tőlük. Hasra feküdtem, ahogy az előbb Jonathan, és a két karommal próbáltam áthúzni magam a túlpartra. Persze sokkal nehezebben ment, nekem nem voltak olyan erős karizmaim.

Mikor átküzdöttem magam, felnéztem. Jonathan már a riksában ült, összeszűkült szemmel, kutatóan nézett rám. Azon gondolkozott, miért így jöttem át a patakon, nem belőle űzök-e gúnyt. Nem szólt semmit. De attól kezdve még inkább vigyázott rá, hogy semmilyen gyengeségét, még az egészséges emberek esendőségét se láthassam rajta.

Én is óvtam a büszkeségét. Egyszer rettentő hasmenés tört rá, telezabáltuk magunkat cseresznyével, felmásztunk a fára egy ismeretlen telken, onnan loptuk, az öccse rohanva tolta egy benzinkút felé. Mire a kasszából előkerült a kelletlen pénztárosnő, és kinyitotta a mozgássérültek vécéjét, már késő volt, az arcukon láttam, mikor kifelé jöttek. Azt mondtam, várjanak meg kint, az én hasam is csikar, aztán bementem utánuk a vécébe. Bűz volt és mocsok. Összelopkodtam a takarítószereket, és kitisztítottam utánuk mindent. Nem akartam, hogy bárki lenézze, vagy sajnálja Jonathant. Mire végeztem, már nem voltak ott. Sosem kérdeztem meg, miért.

Utoljára barlangászni mentünk. Tudtam, hogy megint megszöktek otthonról, hogy Jonathant valami intézettel fenyegetik, ahol folyamatos felügyelet alatt lenne, és tudtam, hogy ebbe sosem törődne bele. Akkor már két napja csöveztek a piacon. Nyár vége felé jártunk. A barlang agyagos volt, csúszott, Jonathan az ölében vitte a lámpát meg a kötelet. A riksával lehetetlen volt az első pár méternél tovább jutni, otthagytuk a barlang szájánál. Jonathan a két karjával húzta fel magát a köteleken, Jónás biztosította, szokás szerint én mentem legutoljára.
Sokan jöttek érte, nemcsak a szülei. Idegenek is, meg rendőrök kutyákkal, akárcsak valami hajtóvadászaton. A nevét kiabálták, a kutyák ugattak, hallottuk a csörtetésüket, mint a vaddisznókét. Aztán megjelentek a fények a mi kis fejlámpáink mellett. Olyan világos lett, mint odakint. Az egyik rendőr kezében, mint bűnjel, ott volt a riksa, Jonathan tolószéke.
Jonathan a barlang tetejénél járt, mikor rajtunk ütöttek, a két karjával tartotta magát a kötélen, az öccse lentről irányította. Rám nézett először, aztán az ordítozókra, az üldözőire, és elengedte a kötelet. Lezuhant az alatta lévő párkányra, és gurulni kezdett a barlang göröngyös falán. Én egy kiálló peremen ültem, Jonathan teste rám gurult, aztán onnan is lezuhant tovább, még lejjebb.

Azt mondták, nem volt elég erős a keze, véletlenül csúszott ki belőle a kötél. De én láttam, hogy ő engedte el, mert nem akarta, hogy előttem megalázzák. Sosem tudtam meg, milyen lett volna szeretkezni vele, zavart volna-e, hogy combközéptől hiányzik mindkét lába. Akkor egyszer feküdt rajtam egy pillanatra, mikor a barlangban rám gurult. Azt hiszem, akkor már halott volt.

 

Tandori Dezső


Változatok


Itt: a híd alatt
Itt: a híd alatt.
Ott: dombvonulat.
Vonatok jönnek-mennek.
Beleborzongok.
De boldog vagyok.
Itt a hídnál lehetek.

Vonattal haza.
A dombok sora.
Köd, szűrt fény ne fogadjon.
Kértem annyiszor.
Jönni-menni sor,
Szer végre békén hagyjon.

Most ennekszerén.
Egybe. Vagyok én.
Sehovai utazó.
Egybeírhatnám.
Mintegy úrhatnám.
Hogy nekem már ennyi jó.

Mindig ugyanaz.
Tél, ősz, nyár, tavasz.
Semmi az életen túl.
Életen innen.
Végre elhiggyem.
Lélekfogytom szét nem fúl.

Nem érkezem meg.
Helyt itt lehessek.
Erre tanuságomul.

   

Itt: a híd alatt

A decemberi Palócföld két tematikus rovatot tartalmaz: a Radnóti/száz blokkban Csapody Tamás Papp Lajos bori munkaszolgálatossal készített interjújának befejező része olvasható, A karhatalom partitúrái cím alatt pedig ’56-hoz kapcsolódó írásokat talál az olvasó. Koós István Darvasi László prózájáról közöl tanulmányt a lapban, Révész Anna pedig Németh László Gyász című regényéről értekezik. Az Ami marad rovatban többek között Vlagyimir Szorokin és Esze Dóra kötetéről szerepel kritika. Továbbá Tandori Dezső, k.kabai lóránt, Nyilas Atilla, Filip Tamás, Szunyogh Pál versei, Szávai Attila, Darvasi László és Kiss Judit Ágnes prózája olvasható a lapban.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.