hirdetés

Kiss Noémi: Az áldozatok nem beszélnek

2015. június 22.

Gyakran azt gondoljuk, a szegénység, a munkanélküliség, az alkoholizmus szüli az erőszakot, de ez nem igaz. Az értelmiségi családokban, vagy éppen az elit versenysportban ez éppúgy jelen van. Az erőszakos beszéd, az elnyomó, megfélemlítő magatartás a mindennapok természetes része. Senki nem teszi szóvá – mert a félelem a kísérője. – Kiss Noémit könyvhétre megjelent, Sovány angyalok című regényéről kérdeztük.

hirdetés

Ismerve téged, eddigi írásaidat, a könyveidet, 2013-as, Ikeranya című novelláskötetedet, nem meglepő, hogy egy olyan könyvvel álltál most elő, amely a család és a nők problémáiról szól, közelebbről egy bántalmazó kapcsolatról s benne egy gyermektelen házaspárról. Hogyan, mikor született meg benned a döntés, hogy ezt akarod megírni, és voltak-e nehézségei a kezdésnek?

Hat évvel ezelőtt kezdtem el, amikor Gödöllőn jártam. Írtam valamit a városról és gyerekkori emlékeimről. Karádi Évával volt a Lettre folyóiratban egy közös projektünk. Az volt a feladatunk, hogy írjunk és készítsünk képeket a gyerekkorunkról. Khoór Lilla fotógráfussal jártam húsz év után először abban az iskolában, ahol a nagymamám negyven évig tanított. Később rövid ideig anyukám is dolgozott itt, sőt, óvodás koromban, ha nem tudtak rám vigyázni, gyakran elvittek engem is. Ez a gödöllői Hajós Alfréd általános iskola. A regényem valódi iskolája, egy panel, amit két angol munkás húzott fel „ideiglenesen” 1974-ben. 

Megérintettek a régi, sárga macskaköves, konzerválódott helyek - elkezdtem kutatni a nagymamám életét. Szomszédaink, családi barátaink és az ő kollégáinak, tanítványainak a sorsa érdekelt. Az iskola, ahol tanított, a Kádár-rendszer „fénykorában épült”. Amikor ebbe a kisvárosba beköltözött a panel, egy csapásra minden megváltozott, az utcák, az emberek, a privát életek. Szerettem volna regényt írni, egy tanárnőt a fókuszba állítani, az ő személyes sorsán keresztül elbeszélni ezt az időszakot. Olyasvalakit képzeltem elbeszélőnek, aki gyerekek között éli le az életét, de neki magának nem lehet gyereke. Meddő – ez volt a hívó szó, a többi majd rárakódik. Tanáraim, anyukám és nagymamám sorsa érdekelt, a szocialista iskola és ennek az eszménynek a végórái, amiben én magam is felnőttem. Részben belőlük gyúrtam össze a hősnőmet, Líviát.

Tudjuk, de te is nyilatkozod egy interjúdban: ez nem a te történeted. Milyen anyaggyűjtő munka előzte meg az írást, miből merítettél, készítettél-e mélyinterjút hozzá?

Megkapó, megrendítő sorsokat láttam magam körül. Már gyerekkoromban is vonzódtam ehhez a világhoz, például szerettem elmenni családlátogatásra a nagymamámmal. De csak felnőtt fejjel értettem meg, amit akkor tátott szájjal, kíváncsian figyeltem. Akkoriban nekem ez a világ természetes volt, jó emlékeim vannak. Földszintes, polgári, majd szűk falusi utcák – gyakran száll a por, aztán trágya vagy esőszag van. Kocák, birka, kecske, minden udvarban, rút pulyka, lúd, kacsa. Kerestem a formát, a hangot. Azt is tudtam, hogy egy naplót fogok összerakni, közvetlen, szabad beszédet képzeltem el. Memoárt, ahol a tabukról nyíltan lehet beszélni. Arról szerettem volna írni, ami az udvarokon sosem látszik, vagy nem annak látszik. Szépen, lassan kiraktam évek alatt a fejezeteket.
Így készült a Sovány angyalok. Először az utolsó részeket írtam meg. Aztán megszülettek a gyerekeink, pár hónapig szünetet tartottam. Több fejezetet kidobtam. Ez a regény éveken át ért bennem, szavakat, képeket, helyszíneket kerestem fel újra és újra.

A könyved váza, hogy egy negyvenéves nő férje megölése után a kórházban meséli el az életét, és fejti fel, hogyan jutott az életük a tragédiáig. Idáig egy hollywoodi (?) film (?), egy krimi (?) forgatókönyve is lehetne. Miért tartottad szükségesnek ebbe a keretbe vonni a történetet? És miért volt fontos a gyilkosság?

Ez nem keret és nem is váz, ez egy olyan meghatározott cselekedete Líviának, ami cezúra az életében. Sorsának, szenvedéseinek következménye, ugyanakkor egy feldolgozhatatlan élmény és megkönnyebbülés számára. Leszámolás a bántalmazó kapcsolattal, felszabadulás és önfelszabadítás. Ezért a cselekedetéért emelhető fel, ez különbözteti meg őt a tehetetlen szenvedőktől. Azoktól a nőktől és házaspároktól, akik nap, mint nap megélik ezt, és nem cselekednek. A néma nők birodalmában él ő is, de nem bírja tovább a teste. Számomra az volt a tét, hogyan lehet erről beszélni egyáltalán. Milyen szavakkal lehet elmondani és leírni ezt az érzést.

Az elbeszélő hangjának megtalálása nem lehetett egyszerű. Lívia egyes szám első személyben beszél, de olyan sok nyelvi regiszteren mozog, hogy nehéz egy konkrét, valódi emberként elképzelni. Mintha többen laknának benne. Hogy volt ez, hogyan született meg a fejedben és formálódott a hősöd karaktere? És hogyan élted meg ezt az egyes szám első személyt?

Ha valaki skizofréniát érez olvasás közben, teljesen jogos – egy személyben sokan laknak, éppen erről szerettem volna szólni, kitolni a határt. Lívia kizökken. Ennek komoly tétje van, vagy legalábbis én így éreztem írás közben. A beszéd és az elbeszélhetőség amúgy is a legfontosabb problémám, amit, mint mondtam, nem nehézségnek, inkább felszabadulásnak, sőt, néha kiabáló örömnek éltem meg írás közben. Máskor meg levert voltam, nem ment, nem sikerült úgy, és ez újra feszített, vajon miért nem megy? Közben ez is természetes lett, mert éppen erről szól a könyvem.

Ilyenkor újra elindultam, bejártam a helyszíneket, klinikát, kórházat, üres sportpályát, a mátyásföldi repülőteret, az Isaszegi utat, a Bazilikát és a temetés helyszínét, a kriptát. Újra és újra visszatértem – hogy megint elővegyem ezeket a tereket a regényben is. A séták inspiráltak, a visszatérés, a helyek emlékezete.

Mintha feltörne épp valami az emberekből, lassan elárasztanak bennünket a traumákról, azok feldolgozásáról szóló szövegek. Végre, de nem érezted annak veszélyét, hogy olyan dologról beszélsz, amiről egyre többen? Hogyan lehet a sok erős, végsőkig menő, a végsőkről beszélő szöveg közegében elmondani valami olyat, aminek kimondása számodra is reveláció?

Amikor hat éve elkezdtem a regényt, a meddőség és a bántalmazás is komoly tabunak számított. Feneketlen kút, kellemetlen a jelenléte, mindenki kerüli. Vagy inkább hazudik róla valamit. Szerintem ezekről társadalmi léptékben ma sem beszélünk sokkal többen vagy nyíltabban, a nőszervezetek szava áldozatos munkájuk ellenére még mindig viszonylag kevesekhez ér el, és akkor is gyakran ellenszenvvel találkozik. Sok indulat, tagadás és meg nem értés veszi körül a bántalmazást, a megerőszakolt feleségek történetét. Ahogy az iskolai erőszakot, a tanári bántalmazást. Ha a nőket éri az erőszak, ők tehetnek róla – ez egy teljesen általános, átlagos komment. Jól emlékszem, amikor már ott tartottam, szerettem volna magyar nyelven is mélyinterjúkat olvasni bántalmazott nőkkel, férj- és feleséggyilkosságok szereplőivel, de nem tudtam. Magyar nyelven nem találtam elegendő és könnyen hozzáférhető anyagot erről. Az áldozatok nem beszélnek. Végül holland, német és angol nyelvű könyveket néztem át. Pedig engem éppen a magyar nyelven elbeszélt történetek, az erről való beszéd mikéntje foglalkoztatott.

A regényed egy tanárnő története. A te családodban a nagymamád és anyukád is ezt a hivatást választotta, sőt, te is tanítottál, nem keveset. Miért fontos az számodra, hogy egy tanárnő, vagyis egy értelmiségi válik a könyvedben bántalmazottá?

Mert gyakran azt gondoljuk, a szegénység, a munkanélküliség, az alkoholizmus szüli az erőszakot, de ez nem igaz. Az értelmiségi családokban, vagy éppen az elit versenysportban ez éppúgy jelen van. Az erőszakos beszéd, az elnyomó, megfélemlítő magatartás a mindennapok természetes része. Senki nem teszi szóvá – mert a félelem a kísérője. Sok házasságban, párkapcsolatban jelen van. Munkahelyeken. Polgári családokban, szép, nagy házakban és a virágos udvarokon túl. Emlékszem, mikor gyerekkoromban szólt a Szokol rádióban délben a Jó ebédhez szól a nóta – és közben valaki éppen aljasnak nevezte a másikat, vagy ráköpött.

A nyolcvanas években, a Kádár-kor utolsó évtizedének közepén, amikor főhősöd házasságának első jó pár évét éli, te épp az általános iskola padjait koptattad. Neked mégis fontos volt, hogy erről a korszakról beszélj, nyilván nem véletlenül. A regényed ugyanis nem pusztán egy kínzó kapcsolatról szól, hanem egy nemzedékről, egy korról is, ahol meddő, elhidegült és alig láthatóan bántalmazott nem csak a nő volt. Jól látom? Mit gondolsz a rendszerváltást megelőző évekről kapcsolatok, házasság, elvárások és azok máig hatása tekintetében?

Folytonosságot látok, ma is túl könnyen meg lehet magyarázni a dolgokat a Kádár-rendszerrel, kitörölhetetlen beidegződések, előítéletek, érdemtelen karrierek. Az országnak hasonlóan csapnivaló a mentális állapota. Ez a gondolat vezetett, amikor nekifogtam a kéziratnak. Egy egész, teljes életet próbáltam elképzelni. Lívia nem tud gyereket szülni, és ettől olyan sebzett lesz, hogy meghal a házassága. Öcsi, a férje hiába nyeri sorra az olimpiai versenyeket, nem érzi szabadnak magát. A nyugatra vágyás, a külföldi jólét utáni vágy, a demokrácia ideái, a boldogulás – máshol jobban menne, itt képtelenség boldogulni. Aztán külföldre is eljutnak mind a ketten külön-külön, de csalódnak. Ígéretek, érzelmi politizálás, megvezetés és sok-sok élethazugság. Hallgatás, félsz. Női kiszolgáltatottság, az a fajta irányított szuperfeminizmus, ami a Kádár-rendszert jellemezte, és a nőknek valójában nem engedett igazi mozgásteret, hanem a háztartásban tartotta őket, ma éppúgy jelen van a társadalomban. Alig van különbség, a különbség az, hogy az én generációmban a nők 40%-nak már nincs gyereke, és a válás mindennapi történet, a párkapcsolatok fellazulása, a magány itt is, ott is jelen van, csak más formákat ölt.

Személyes háttere a regénynek, amit azért merek felhozni, mert többször nyilatkoztál róla, hogy te magad is átélted a gyermektelenség fájdalmát, amikor közölték veletek a harmadik év próbálkozás után, hogy nem születhet gyereketek. Aztán hálaisten szerencsésen alakultak a dolgok, és ikreitek lettek. De gondolom, az érzés megmaradt, megvan a tapasztalat, hogy milyen, amikor nincs. Meggyötört mint írót a nem teljesült sorsnak az átélése, hogy eljátszottál azzal, mi van, ha másképp alakul? Mennyire vannak benne ezek az érzések a regényben?

Fontos tapasztalat volt. Amikor elkezdtem a kéziratot éppen mélyen benne voltunk, először csak az járt a fejemben, hogy szeretnék a gyermektelenségről írni. Igen, így kezdődött. Aztán mégis lettek gyerekeim. Érdekes, hogy később pont ők inspiráltak, hogy folytassam, amit elkezdtem a születésük előtt. Diszciplinált életet éltünk, szoptatás háromóránként, séták. Ebbe nekem nagyon jól belefért az írói munka. Ha gyereked van, az minden testrészedet érinti, közben meg újra és újra a saját gyerekkoroddal szembesülsz, ez néha fájdalmas, néha meg borzasztóan jó alapanyag. Egészen érzéki tud lenni. A kismamáknak állítólag amúgy is nagyon jó a munkabírása.

A családodban több (mondjuk így) felvilágosult nő van. Sok mindent tudsz a drámai, gyötrelmekkel teli helyzetekről, konfliktusos kapcsolatokról, a nőkről, a jogokról nem csak Magyarországon, hanem a világban. A regény megírásakor mi volt az erősebb sorvezető: ennek a tudásnak az átadása íróként vagy valaminek a megértése, felfedezése?

A nyelvre figyeltem, szavakra, mondatokra. Kevésbé tudással, inkább érzékeimmel próbáltam írni. Mivel épp anya lettem a regényírás idején, ezért be is voltam zárkózva a lakásunkba, konyhánkba, kanapénkra. A mosógép mellé szögeztek. A közeli parkokba mentünk el mindennap sétálni – közben pedig ott volt a regény, egy másik zárt világ. Lívia őrülete, kizökkent személyisége, a házunk, az Isaszegi út, emlékeim. Alig vártam, hogy egyedül legyek, és újra írhassam a történetét. Nem sok tudásom volt a külvilágról ezek alatt az évek alatt. Emlékszem, milyen furcsa volt, amikor először felültem a hetes buszra az Amerikai úton, és emberek közé mentem. Mintha a Holdról jöttem volna – hirtelen olyan idegen volt, újra kellett tanulnom, hol van a jegylukasztó. És mikor kell majd leszállnom...

Ha már sokat kérdeztem a bántalmazásról, meg kell kérdeznem azt is: hogy látod, hol van a határ? Visszatekintve sokszor esett az életünkben olyasmi, ami akkor szenvedély volt, düh, emberi gesztus, amit a maga bonyolultságában és természetességében kell érteni, de mintha ma – épp a valódi traumák feldolgozatlansága miatt – átestünk volna a ló túlsó oldalára, amikor kimutatjuk, hogy egy jól irányzott anyai pofon is bántalmazás. És ebben a mezőnyben már alig van jelentőségük a tényleges tragédiáknak. Mit gondolsz erről?

Anyai szigor és bántalmazás igencsak messze élnek egymástól, én a határt nem látom olyan keskenynek. A bántalmazás fenyegető, oktalan, lealacsonyító, újra és újra visszatérő uralom a másik ember felett, titkos és sunyi. Folyamatos megaláztatás. Szóval is lehet verni, így kezdődik, egy apró megszégyenítéssel, és mindig a gyenge pontot éri. Az áldozat lélekrajza az önbizalomhiány és a szorongás. Aztán egyre gyakoribbak a bántások, köznapivá válik, fizikai lesz. Egyértelmű nyomot hagy. Természetessé nő, mindennapivá. Az áldozat pedig rendszerint hárít, néma – miközben mindennaposak lesznek a félelmei is, újra visszatérő szituációkban tör fel. A családon belüli erőszak lélekrajza világos motívumokat ír le, felismerhető, és rendszerint eltávolítással, kimenekítéssel kezelhető, ha az áldozat akarja, elszánt és segítséget kér. De én nem vagyok a téma szakértője, én író vagyok, aki egy sorsot ábrázolt, és ezerféle ilyen sors van. Magyarországon nagyon magasak a számok, minden ötödik párkapcsolatot érinti. A kibeszélés nem oldja meg a helyzetet, csak segít a felvilágosításban, én szerintem ma sem beszélünk eleget erről, még többet lehetne, hiszen éppen egy olyan országban élünk, ahol maga a politika elnyomó és kirekesztő, elnyomó és bántalmazó – ahol a nőknek egyelőre nincs is helye.

 

Fotó: Csata Judit

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
administrator administrator 2015-08-07 01:04

Tisztelt Fórumozók! A további bejegyzéseket is töröltük. Kérjük, a fórumozással kapcsolatos észrevételeiket, panaszaikat és ötleteiket írják meg a litera@litera .hu emailcímre. Köszönjük!

administrator administrator 2015-08-06 20:36

Tisztelt Fórumozók! A cikk alatti teljes kommentáradatot töröltük, tekintettel a témaromboló, off, trágár, méltatlan és egyéb, nem ideillő hozzászólások elszaporodására. Reméljük, a valódi, konstruktív megjegyzéseket közzétevőknek nem veszi kedvét az eset. Felhívjuk a figyelmét minden hozzászólónak, hogy hasonlóan járunk el a jövőben is, ha ilyet tapasztalunk. Figyelmeztetjük Alexander K. (azaz a hozzászólástól a korábbiakban eltiltott Alaxander Kovats) és Gmarci nevű felhasználóinkat, ha nem tartják be az Alapelvekben (http://www.litera.hu/cikk/alapelvek) olvasható fórumszabályokat, az azonnal a hozzászólás jogának megvonásával jár! Köszönjük!