hirdetés

Kiss Tibor Noé: Ehhez bátorságra van szükség

2010. augusztus 9.
Kiss Tibor Noé, ha tehetné, mindig női ruhában járna, de mégsem vállalkozna nemátalakító műtétre. Ha olyan napja van, női ruhát vesz fel, de focizni borostásan megy a barátaival. Inkognitó című könyve egy helyét, nemiségét és önmagát kereső transznemű férfiról szól. Nem tartja magát írónak, de minden valószínűség szerint nem az Inkognitó lesz az utolsó könyve. - Kiss Tibor Noéval Szekeres Dóra beszélgetett.
hirdetés

Nagyon fontos mérföldkő ez a kötet abból a szempontból, hogy olyasmiket fogalmazol meg a nem megszokott szexuális viselkedésekről, amire eddig idehaza kevesen vállalkoztak. Sokan úgy olvassák ezt a könyvet, hogy végre itt egy kötet, amiből megtudhatják, milyen is egy transznemű, transzszexuális ember. Mennyire figyeltél arra, hogy a szövegnek oktató funkciója is legyen?

Eleinte volt bennem ilyen szándék, de aztán szakítottam ezzel. Nem akartam elmagyarázni az olvasóknak, hogy mit jelent a transzszexualitás vagy a transzvesztitizmus fogalma, erre ott vannak a lexikonok. Akik emiatt vették meg a könyvet, csalódni fognak. Az Inkognitó azt ábrázolja, hogy min megy keresztül az, aki ráébred saját transzneműségére. De nemcsak a transzneműek találkozhatnak ismerős érzésekkel a szövegben. Több olyan olvasóval is beszélgettem, aki hasonlóságot érzett a saját élete és az én történetem között, még akkor is, ha egészen más jellegű identitásproblémákkal küzdött. Számomra ez okozta a legnagyobb örömöt.
fotók: Valuska Gábor
A könyv elolvasása után azon gondolkodtam, hogy milyen műfajba sorolható ez a kötet, mert nem nevezhető regénynek, néhány szempontból a szépirodalmi mivoltát is meg lehetne kérdőjelezni, ugyanakkor nem pusztán naplót olvasunk. Mégis talán az önvallomáshoz hasonlítható legjobban a könyv, és egyben ez mondható az egyik legnagyobb erényének is, hogy mer személyes lenni. Tervezel írni további könyveket, és ha igen, milyen műfajban gondolkodsz?

Mindenképpen szeretnék még írni. Legalább három olyan téma van az Inkognitóban, ami nincs eléggé kibontva: a szexualitás, a családon belüli erőszak és a futball témája. Szívesen írnék ezekről, és elképzelhető, hogy egyikből sem lenne tipikus regény. Mindig úgy fogtam neki az írásnak, hogy valami olyat vessek papírra, ami hiteles. Az Inkognitó is nevezhető inkább önvallomásnak, mint regénynek. De úgy gondolom, hogy ha álnéven jelentettem volna meg az írást, akkor ugyanez a szöveg sokkal nagyobb irodalmi hangsúlyt kapna, sokkal inkább regényként tekintetének az Inkognitóra.

Miért vállaltad a könyvet ennyire nyíltan?

Mindvégig teljesen egyértelmű volt, hogy csak a saját nevem alatt jelentethetem meg a könyvet. Számomra így van ereje a történetnek. Így élek, az identitásomat a mindennapokban is vállalom, furcsa lett volna álnév mögé bújni.

Mennyire kell magyarázkodnod amiatt, hogy egyszer férfinak, másszor pedig nőnek öltözöl?  Mennyi időbe telt míg elfogadta ezt a környezeted?

Erre rákényszerülök, az emberek természetes reakciója az értetlenség. Ha kérdeznek, igyekszem válaszolni, de ennél többet nem tehetek, úgyis mindenki azt lát bennem, azt gondol rólam, amit akar. Van, akivel akkor sem tudom megértetni magam, ha több órán keresztül beszélgetünk, másokkal elég egy mondatot váltanom, és minden tiszta. Ez így megy. Ezeken a beszélgetéseken a barátaimmal is túl vagyok. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy mindig elfogadtak olyannak, amilyen vagyok.

Hogyan lehet kikerülni azt a kirakatszerepet, ami ezzel az üggyel jár? Nagyon könnyen a bulvár közepében találhatja magát az ember, hiszen óhatatlanul felmerülhet, hogy a könyv megírásával te egyfajta zászlóvivő szerepet is magadra vállaltál.

Távol áll tőlem ez a szerep, nem vagyok egy zászlóvivő, agitátor típus. Nem tudom, és nem is akarom a transzneműek érdekeit képviselni. Azzal is bőven megelégednék, ha az Inkognitó révén a laikus olvasókban némi empátia ébredne a transzneműek iránt. Ami pedig a bulvárt illeti: nagyon kevés ilyen jellegű megkeresésem volt, ezeket el is utasítottam. A könyv rengeteg mindenről szól, de a bulvárgépezet csak kivenne belőle egy hangzatos részletet, és ezzel az egész értelmét vesztené.
 
Pécsett végezted el az egyetemet, aztán néhány budapesti év után újra visszaköltöztél a városba. Van annak védelmi funkciója, hogy nem nagyvárosban élsz?

Igen, éppen ezért költöztem vissza Pécsre, ahol egy szubkultúrán belül mindenki ismer mindenkit, és az emberek nagyjából el is fogadják egymást olyannak, amilyenek. A hibáikkal és a hülyeségeikkel együtt. Abban is reménykedtem, hogy a zárt közösség is adhat némi védelmet: nem kell újra és újra ugyanazokat a meccseket lejátszanom, amelyekre egy kétmilliós nagyvárosban rákényszerültem. De van egy rövidebb válaszom is: szeretem Pécset. Az emberek kevésbé stresszesek, lassabbak, nincs meg az a vibrálás, ami Pesten egy idő után már zsongássá, őrjítő zsongássá változott számomra.

Mennyi időbe telt, amíg nem zavart, ha megnéztek az utcán, mert női ruhában voltál? Mikor fordult át ez a dolog?

Nem fordult át, és szerintem soha nem is fog. Vannak, akikről lepereg, hogy mit gondolnak róluk, nem foglalkoznak mások véleményével. Én nem ilyen vagyok. Akarva-akaratlanul észreveszem, ha valaki figyel. Persze, ha még ennél is gyakrabban járnék-kelnék nőként az utcán, akkor mindez egyre kevésbé érdekelne.

A legtöbb ember azt gondolná, hogy a transznemű férfiak mindegyike nagyon nőiesen viselkedik, magas a hangjuk, parókát viselnek, mindenben a nőiességüket hangsúlyozzák. Te nem így teszel, nagyon férfias, mély hangod van, és parókát se hordasz. A könyvbemutatódon az egész megjelenésed mégis rendkívül természetesnek és önazonosnak tűnt, annak ellenére, hogy  szoknyában, blúzban és körömcipőben voltál.

Köszönöm, ezt bóknak veszem. De tényleg az önazonosság a lényeg, ha rendben vagy magaddal, akkor semmi sem tűnhet természetellenesnek. Korábban persze próbálkoztam mindenfélével, próbáltam minél nőiesebbnek látszani, de ez nem így működik. A természetesség a legfontosabb. Nem hordok parókát, de nem is akarom átoperáltatni magam – egyiknek sem érzem szükségét.

Szerinted mennyire változik az ember nemiséghez való viszonya az élete során?

Egy transzszexuális számára a boldogsághoz vezető egyetlen út az, ha átalakíttatja a testét. Én semmit sem akarok kezdeni a testemmel. Nekem már a tetoválás is túl sok. Azt viszont nem tudom, hogy ez meddig marad így. A transzszexuálisok elég nagy százaléka ötven-, hatvan-, hetvenévesen szánja rá magát az operációra, csak erről keveset hallunk. Megható mondatot olvastam egy hetvenhét éves transzszexuálistól, aki a nemátalakító műtétjére készült: „Így legalább abban a testben fogok meghalni, amiben mindig is élni akartam”. Egyelőre azonban a testem megváltoztatására tabuként tekintek.

Milyen érzés együtt élni az emberek intoleranciájával?

Teljesen érthető számomra, hogy sokan előítéletesen fordulnak az olyanok felé, mint én, hiszen az átlagemberek nagyon keveset tudnak a transzneműségről. Az sem véletlen, hogy a szexuális devianciák váltják ki a legnagyobb ellenszenvet, mert a legalapvetőbb identitásmeghatározó tényezőt, a nemiséget, illetve annak hagyományos felfogását kérdőjelezik meg. A homoszexuálisok és transzneműek számára a legnehezebb önmaguk elfogadása és felvállalása, amihez komoly bátorságra van szükség. A melegek különben sem arra büszkék, hogy melegek, hanem arra, hogy volt erejük elfogadni azt a tényt, hogy melegek. Ez nagy különbség. Engem is vádolhatnak azzal, hogy a transzneműséget propagálom, de ilyet csak az állíthat, aki nem olvasta az Inkognitót. Elég lehangoló könyv ahhoz, hogy reklámnak lehessen nevezni. A mindennapokban egyébként sokkal jobb a helyzet. Rengeteg pozitív visszajelzést kapok a külvilágtól, ami óriási erőt ad. Az emberek egy része értékeli az őszinteséget, s emiatt könnyebben meg is nyílik.

Hogyan fogadta el a családod?

Édesanyám már lassan tizenöt éve tud mindenről, és szerintem a mai napig magát hibáztatja. Megértő, mindenben segít, tipikus női és anyai reakciót ad. Apámnak a könyv megjelenése előtt mondtam el mindent. Elmentem hozzá vidékre, beszélgettünk egyet két tanya közt sétálva. Aznap éjjel elolvasta a kéziratot, és bár továbbra sem ért meg, nem tagadott ki. Annak mondjuk nem örült, amikor megtudta, hogy a könyvbemutatóra női ruhában megyek el. Azt mondta, ne várjam, hogy odaáll mellém és gratulál. Aztán mégis gratulált.

Ezek hatalmas meccsek lehetnek. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy a szüleid és a környezeted is elfogadott.

Nem mindenki ilyen szerencsés. El sem tudom képzelni, milyen kilátástalan lehet ugyanezekkel a problémákkal küzdeni egy kis faluban, ahol az ilyesmit nincs kivel megosztani. Találkoztam olyan emberekkel, akik emiatt kénytelenek voltak kialakítani maguknak egy párhuzamos valóságot. Elképesztő, mennyi mindenről kell lemondaniuk, hogy a saját életüket élhessék. De a szerencséért meg is kellett dolgozni. Ha az ember felvállalja önmagát és természetes marad, akkor soha nem lehet baj abból, amit csinál.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.