hirdetés

Kiss Tibor Noé: Ezzel a mélyvilággal alig foglalkozik valaki

2014. július 7.

Kiss Tibor Noé második kötete az idei Könyvhétre jelent meg Aludnod kellene címmel a Magvető Kiadó gondozásában. A szerző már előző kötetével, az Inkognitóval is bizonyította, hogy érdemes figyelni rá: különlegesen őszinte önéletrajzi prózájával betekintést nyújtott a transzneműek világába; új kötetével pedig még messzebb megy: a kilátástalan mélyszegénységről ad pontos látleletet. - Szekeres Dóra interjúja.

hirdetés

Első köteted, az Inkognitó inkább volt tekinthető naplószerű, személyes önvallomásnak, mint regénynek. Ezzel szemben az Aludnod kellene már teljesen önálló, fikciós szöveg. Már az első könyvnél biztos voltál benne, hogy ezen az úton indulsz el, de akkor még a foci és a transzszexualitás volt a két téma, amit említettél, hogy írnál róluk – aztán most itt van ez a könyv, teljesen más témával. Hogy találtál rá? Hogy jött a történet?

Az Inkognitó megjelenése után legalább egy évig nem írtam semmit, aztán született egy novella a kötetbe végül Pék Laciként bekerülő szereplőről. Ez később tovább bővült, először ötszereplős novellafüzérré, amelyet 2012 tavaszán a Jelenkor közölt. Erre figyelt fel Szegő János, a Magvető szerkesztője, de Csordás Gábor ösztönzése is hozzájárult ahhoz, hogy a szövegből regény szülessen.
A könyvben megformált telepet valós színhelyről mintáztam. A helyszínek (a házsor, az intézet, a kastély és a többi) máig megvannak, nagyjából a könyvben leírt állapotukban, a szereplők és a cselekmény azonban majdhogynem teljes egészében kitalált. Gyermekkoromban, a nyolcvanas években sok nyarat töltöttem a nagyszüleimnél, majd a rendszerváltás után, amikor apám is visszaköltözött a telepre, távolabbról követtem nyomon az állami gazdaság lezüllését, az ott élők elsüllyedését. Ez az elkeserítő élmény azóta is csak fokozódott, bármerre jártam, akár az Ormánságban, akár a Pécs környéki bányatelepeken. Úgy éreztem, hogy erről a „lezüllésről", kilátástalanságról írni, beszélni kell. Lényegében ezért írtam a regényt.

Ha az Inkognitó önvallomás, amely regényes formát ölt, akkor az Aludnod kellenét milyen műfajba sorolnád? Novellafüzér? Regényes novellafüzér? Elbeszéléskötet?

Szerintem regény. Vagy thriller. De számomra ez nem fontos. Egyetlen dolgot tartok fontosnak: olyan szöveget létrehozni, amelynek súlya, tétje van. Máskülönben nem látom értelmét az írásnak.

Nagyon realista és egyben nagyon elemelt a történet: hihetetlen pontosan mutatod be a telepet, ezt a világtól elzárt, kilátástalan, lezüllött mikrotársadalmat, amely leképezi az egész országot, vagy legalábbis a vidéki, leszakadó térségek problémáit, világát is. Jól gondolom?

Remélem, leképezi az országnak ezt a szeletét. Apámnak például, aki még a megjelenés előtt elolvasta a könyvet, éppen az volt a baja, hogy ez nem annak a telepnek a története, ahol ő felnőtt, mert „ez a regény bárhol játszódhatna az országban". S bár nem élek ebben a „leszakadó mikrotársadalomban", minduntalan szembetalálkozom vele. Mostanában például Pécsbányán, ahol egy éve tartok futballedzéseket helyi kamaszoknak. Furcsa látni a mindennapi nehézségeiket, küzdelmeiket – aztán visszamenni Pécsre, a szofisztikált értelmiségi-bohém miliőbe. A két világ közötti kontraszt talán még természetes, de az már nem, hogy ezzel a „mélyvilággal" néhány alapítványon és szociális munkáson kívül senki sem foglalkozik. A személyes tapasztalatom az, hogy a „polgári életvilág" felől nézve sokan el sem tudják képzelni, hogy a közvetlen közelükben élők személyes problémái mennyire eltérnek az övéiktől. Mintha fel sem fognánk, fel sem akarnánk fogni, hogy lassan több millió ember él körülöttünk, egészen lehetetlen anyagi helyzetben, szellemi nihilben, az előrelépés halvány reménye nélkül. De már az előrelépés szó is hazugság, a helyzet szépítése. Azoknak, akik olyan helyen nőnek fel, mint a regényben ábrázolt telep, az előrelépés szó talán már nem is szerepel a szótárában. Legfeljebb irreális vágyaik vannak.

A Magvető Radnóti színházas könyvheti bemutatóestjén Szilasi László azt mondta a kötetről, hogy nem nagyon vannak előképei, egyedülálló szöveggel van dolgunk. Azért én nagyon erősen felfedeztem benne a Tar Sándor-i hangot/hagyományt, de nem gondolom, hogy másolnád őt, pusztán a téma, a helyszín és egyáltalán a miliő emlékeztet A mi utcánk alapállására, ahol szintén egy kis, zárt közösségbe pillanthat be az olvasó. Kik hatottak rád?

Tar Sándort nem nehéz felfedezni benne, és nyilván hatott is rám, nagyon fontosnak tartom. A kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a párhuzam kikerülhetetlen lesz az Aludnod kellene kapcsán. A miliő tényleg Tart idézi, de szerettem volna saját nyelvet és pozíciót teremteni, ami Tarénál költőibb, empatikusabb. Szilasi egyébként, emlékeim szerint, azt állította, hogy a szövegnek vannak előképei, és éppen a saját nyelve az, ami mégis egyedivé teszi. Visszatérve a hatásokra: mindig lenyűgözött Raymond Carver minimalizmusa, Thomas Bernhard radikalizmusa és Bodor Ádám realizmusa/szürrealizmusa. A kortársaim közül szívesen olvasom Gazdag Józsefet és Szvoren Edinát – nagyon értenek az elidegenítéshez. És hatott rám az a rengeteg dark ambient és drone album, amelyeket az elmúlt tíz évben és a könyv megírása során is hallgattam.

A szöveg időtlensége (mindez ma történik Magyaroszágon, de ugyanúgy történhetett volna a hetvenes vagy a nyolcvanas években, hisz a szegénység mindennapjai évtizedek óta ugyanolyanok) kapcsán azon is elgondolkodtam, hogy milyen érdekes maga a szöveg stílusa: egyrészt mai, kortárs szöveggel van dolgunk, mégis talán a téma, talán a tari hagyomány miatt, mégis volt egy olyan érzésem, mintha két-három évtizeddel korábban is írhatták volna. Tudatos döntés volt ez részedről, vagy csak azért érzem ezt, mert a téma hozza magával ezt a hangot?

Nem tudom. A témához ez a szikár, távolságtartó hang illett, ellenkező esetben könnyen érzelgőssé, giccsessé válhatott volna a regény. Tömör, a végletekig lecsupaszított szöveget szerettem volna írni, amiben minden szó és mondat a helyén van – számomra ez időtlen elvárás egy regénnyel szemben. Persze, szinte lehetetlen ezt létrehozni, de erre törekszem.

A szereplők történetei, a telep története mind férfiak története – nekik van teljes nevük is a kötetben, míg a nők csak keresztnevükön és a történetekben is alárendeltként, elszenvedőként, mellékszereplőkként jelennek meg. Kivéve Szandrát, aki talán az elveszett vagy elvesző szabadságot, idilli függetlenséget testesíti meg a telep férfijai számára, és akinek pont ez lesz a tragédiája is. Ugyanakkor a nők azok ebben a könyvben, akik így vagy úgy, de ki mernek lépni a pokolból, el merik hagyni a telepet és vele a kilátástalan életet.

Az olyan helyek, mint a könyvben felrajzolt telep, férfias közegek, a férfiak értékrendje az átlagosnál is jobban szabályozza a mindennapokat. Itt a nők, a gyengék, az elesettek kerülnek sokszorosan alávetett helyzetbe, nem véletlen, hogy az intézet lakóinak sem ismerjük meg a teljes nevét, csak Féllábúként, Hercegként, Cérnaként kerülnek említésre. Azonban létezhet egy olyan olvasat is, én legalábbis így értelmezném a kötetet, amely szerint a telepen mindenki áldozat, maguk a férfiak is. Ezzel együtt Szandra személye és sorsa tényleg szimbolikus. Megtestesíti a telep teljes illúziótlanságát: nincs szabadság, és nincs menekvés sem.

A könyv a befejezéssel nem hagy az olvasónak egyetlen kis reménysugarat sem: a telepről és a valóság elől nincs menekülés. Valóban ennyire kilátástalan lenne az életünk?

Erre mindenki válaszoljon magának a saját belátása szerint. A sajátom például egészen lehetetlen, a transzneműségem miatt örök tökéletlenségben telik, de kilátástalannak egyáltalán nem mondanám. Sőt, kimondottan szerencsés vagyok: mindennap jut számomra meleg étel, van fedél a fejem fölött, nem vernek, nem molesztálnak nap, mint nap. Nem kell lopnom és megalázkodnom a túlélésért. Ne felejtsük el, hogy ebben az országban milliók élnek szegénységben, és több százezren vannak, akiket a családjukon belül bántalmaznak. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy hiányzik a valódi társadalmi szolidaritás, nem látszanak a társadalmi cselekvések. A közbeszédet szinte teljes egészében elfoglalja az agresszió és a gyűlölködés, illetve a jópofáskodás, a trendiség, a hiperirónia. S ami ezzel jár: nem vagyunk kíváncsiak a másikra, nem ismerjük a másik motivációt, életkörülményeit, lehetőségeit. Rohamosan nő azok száma, akik számára az élet egyre kilátástalanabbnak tűnik – a könyvem ennek a lenyomata.

Egy erős elsőkötetes indulás után mindig nagyon fontos kérdés, hogyan ugorja meg az író az első kötet után támasztott elvárásokat. Azt gondolom, neked ez több szempontból is nagyon jól sikerült: egyrészt sokan azt várhatták volna tőled, hogy továbbra is a melegek, transzszexuálisok életével foglalkozol, ehelyett vettél egy 180 fokos fordulatot, és teljesen más témához fordultál. (Bár a kirekesztettség érzése mindkét csoport esetében közös.) Másrészt teljesen másmilyen, mint a korábbi, így azt is bizonyítottad, hogy nemcsak egyféle hangon tudsz alkotni. Te is így látod? Milyenek a reakciók?

Csak látszólag vettem 180 fokos fordulatot. Valójában a transzneműségemből fakadó tapasztalatoknak köszönhetem azt, hogy a korábbinál érzékenyebbé váltam mások problémáira. Főleg, ha azok olyan jellegű problémák, amelyek bennem is rezonálnak – mint a kirekesztettség, a kiszolgáltatottság érzése. Ez fontos, önismereti szempontból is nagyon fontos felismerés volt számomra. A reakciók eddig egyöntetűek: az Aludnod kellene nyomasztó könyv, és nekem ezzel nincs is semmi bajom. Alapvetően életvidám, optimista ember vagyok, de egy írást (vagy bármilyen más művészeti alkotást) akkor tartok jónak, ha földhöz vág, a bőröm alá kúszik, nem hagy nyugodni.

Min dolgozol most? Vannak már terveid a következő kötettel kapcsolatban?

Ötletcsírák vannak. Az egyikhez komoly szervezés és alighanem egy szponzor is kellene, a másikon pedig még sokat kell gondolkodnom. De nem sietek sehová. Ha eljön az ideje, leülök és megírom. Remélem, sosem leszek az a típus, aki csak azért akar írni egy újabb könyvet, hogy legyen egy újabb könyve.

 

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.