hirdetés

Kiss Tibor Noé: Inkább Verebes József vagyok, mint Louis van Gaal

2018. június 27.

Lehet, hogy tévedek, de a közép-kelet európai válogatottak stílusában mindig éreztem valami hasonlóságot. A futballjuk olyan, mint amilyen a mi életünk ebben az átkozott ütközőzónában. Szeszélyes, szertelen, kiszámíthatatlan, ugyanakkor éppen ettől eredeti és izgalmas. – Kiss Tibor Noé írása A meccs embere című sorozatunkban.

hirdetés

Nem mondhatni, hogy különösebben vártam volna ezt a világbajnokságot. Számomra ez a vébé kicsit már tavaly novemberben véget ért, az olasz–svéd pótselejtezőről a pszichológusommal sem akarok beszélni. Már az első meccs ötödik percében látszott, hogy semmi remény. Száznyolcvan percnyi tömény gyötrelem, enbéegyes szintű labdarugdalás. Kifordult a világ a helyéből: alattomos (!) svédek és amatőr (!) olaszok csatároztak a pályán. A  végén aztán az azúrkék mezesek leroskadtak a földre, Buffon zokogott, csaó Rosszija.

A magyarok pedig… Nyomokban emlékszem az 1982-es vébére, jellemző módon Czerniatinsky lapos, gyöngécske lövése és Mészáros hiperlassúnak tűnő, hiábavaló vetődése az a kép, ami megmaradt bennem, kiestünk. Aztán jött 1986. Irapuato után a fél ország kezelésre szorult volna. Csak néhány reménytelen, szürke évtizedet kellett kibírnunk és hipp-hopp, elérkeztünk a 2016-os Európa-bajnokságig. Két évvel ezelőtt végre felnőtt fejjel is megtapasztalhattam, milyen érzés egy világversenyen Magyarországnak drukkolni. (Klassz.) S miközben a magyar válogatott első lett a csoportkörben, a legtöbben tudtuk, ez csak egy álom, egyedi és megismételhetetlen pillanat. Igazunk volt. Hamar jött a Feröer elleni nulla–nulla, a vereség Andorrától, ismerős érzések, megaláztatások sora.

Aztán ez folytatódott a világbajnokságon is. Ritka rossz érzékkel választottam magamnak néhány régi-új kedvencet. Mit kezdjek például Uruguayjal? Nézem az uruk labdajáratását, ezt a lelassított pampatikitakát, és rájövök, hogy én már képtelen vagyok drukkolni egy olyan csapatnak, amelyikben Luis Suárez focizik. Enzo Francescoli nyomába sem érhet. Peru! Micsoda keresztcsíkos mez, micsoda lúzerség. Marokkó dettó. Gyönyörűen szövegetik az akciókat, szépen passzolgatnak, tombol bennük a tesztoszteron. Aztán eljutnak a kapuig és vége, a férfiasságból csak valami ideges kapálózás marad. Ernyedt lövések, kétségbeesett sóhajok. Vagy Izland. Oké, a társadalmi berendezkedésük és a világhoz való hozzáállásuk imponáló, a racionalitásuk, a természetszeretetük és a szó legnemesebb értelmében vett egyszerűségük ámulatba ejt – de ez itt, könyörgöm, a futball-világbajnokság. Nagybedobás, mint taktikai elem, na, jó. Egyiptom a legnagyobb csalódás. Egyiptom = Salah és más semmi, és mivel szegény Salah ezúttal semmi volt, így az egész maga a nagy semmi volt. Köszi szépen, dzsúdó-ramoszka!

Aztán egyszer csak a Horvátország–Argentína meccs 80. percében Marcelo Brozovic mediterrán könnyedséggel ellopja a labdát az argentinoktól a félpályánál. Erre vártam. Ebben a pillanatban érzem, hogy végre történt valami ezen a sorozatgyártott tucatfutballisták által uralt világbajnokságon. A folytatás gyerekjáték, néhány elegáns szökdelés, összjáték Kramaric-csal, átadás Modricnak, táncikálás, bomba a bal alsóba, egy csipetnyi futballtörténelem. Kovacic gólpassza a végén csak a bónusz. Megdobban bennem egy újabb szív, a kelet-közép európai futball rajongójának a szíve.

Nem értek a futballtörténelemhez és a játékszisztémákhoz, nem különösebben nyűgöznek le a taktikai rajzok, a műholdakból kinyert statisztikai adatok, lőlapok és hőtérképek. Azt hiszem, sokkal inkább vagyok Verebes József, mint Louis van Gaal, ez van. Az érzéseket és az ösztönösséget, nem pedig a tudományt szeretem a futballban. Szóval simán lehet, hogy tévedek, de a közép-kelet európai válogatottak stílusában mindig éreztem valami hasonlóságot. A futballjuk olyan, mint amilyen a mi életünk ebben az átkozott ütközőzónában. Szeszélyes, szertelen, kiszámíthatatlan, ugyanakkor éppen ettől eredeti és izgalmas. Az életünk egy állandó kreativitásfejlesztő tréning. Ha megoldunk egy problémát, máris jön a következő, a megoldásaink pedig a legtöbbször cseppet sem hagyományosak. Itt mindenki MacGyver.

Ez a régió hatalmas esélyeket rejt magában, de legtöbbször elpocsékolja ezeket a lehetőségeit, elpazarolja az értékeit. Néhány csatát megnyerünk, de a háborút elveszítjük. Románia–Argentína 3:2 (1994), Bulgária–Németország 2:0 (1994), Horvátország–Németország 3:0 (1998), Oroszország–Hollandia 2:1 (2008), Horvátország–Spanyolország 2:1 (2016), Horvátország–Argentína 3:0 (2018), így találomra néhány emlékezetes győzelem, amelyet tornagyőzelem (egyelőre) sohasem követett. És akkor még a kétezres évek cseh válogatottját nem is említettük, amely a hollandoktól a németekig mindenkit végigvert – csak a görögöket nem tudta… Ha pedig az elmúlt harminc év nagy játékosait kezdenénk el felsorolni ebből a régióból, soha nem érnénk a végére. És most nemcsak az olyan szuperklasszisokra gondolok, mint Sztoicskov, Hagi, Prosinecki vagy Nedved – hanem a „másodvonalbeliekre”, micsoda játékos volt Lecskov, Petrescu, Jugovics vagy Smicer.

Ezek a csapatok és játékosok éppen azokkal az erényekkel arattak futballsikereket, ami az argentinokat Nyizsnyij Novgorodban kifiléző horvátokat is jellemzi: a jó értelemben vett vagányság, kreativitás, érzékenység, leleményesség. S mintha mindnyájan valamiféle skizofrén állapotban szenvednénk, magunkban hordozzuk ezeknek a jó tulajdonságoknak az ellentétét, a vagányság pökhendiségbe fordul, az érzékenység nárcizmusba. Sztoicskov, Hagi, Prosinecki, kezdhetem elölről a felsorolást… De hát mit tegyek, hozzám ez a (futball)kultúra áll közel – közelebb, mint a hollandok terepasztalon megálmodott focija, az angolok erőfocija, a spanyolok tiki-takája, a németek most éppen nem is tudom milyen focija. A brazil szamba mindig hidegen hagyott.

Úgyhogy most nagyon drukkolok a horvátoknak. A közép-kelet európai rafinéria mellett egyelőre nem a balkáni klopfolással, hanem inkább nyugatos profizmussal haladnak előre. Azt hiszem, ez az igazi sikerrecept, az önfeladás nélküli nyugatosodás a helyes út a moszkvai döntőig.

Kiss Tibor Noé

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.