Emlékszik még, melyik volt az első magyar regény, amit olvasott?

Nehéz most egyet kiemelni, lavinaként, egyszerre zúdultak rám a könyvek a kilencvenes évek végén. Azelőtt a nyolcvanas évek közepén csak Kristóf Ágotától olvastam A nagy füzetet, amely ugyan nem része a magyar irodalomnak, nem is „magyar szerzőként„ könyveltem el magamban az íróját. Gyermekkorom, serdülőkorom olvasmányai közé tartoztak a számomra akkor egzotikus nevű író, Zilahy Lajos regényei, aki a szüleim generációja körében rendkívül népszerű volt Spanyolországban, de talán éppen ezért én őt is a „szüleim írói”-kategóriába soroltam - a Franco-rendszer sokszor igazságtalanul deformált, gyanús ízlésűnek titulált olvasóközönségének kedvencei közé.  Saját magam számára akkor fedeztem föl a „magyarokat”, amikor Kertész Imre nevét megismertem. Franciaországban megvettem a Sorstalanságot, majd rövidesen a Valaki más: A változás krónikáját,: mindkettő az általam igen kedvelt Actes-Sud-nél jelent meg. Nagyon nagy hatással volt rám mindkettő.

Hadd tegyek itt egy közbeszúrt megjegyzést, Kertész Imrét már a Nobel-díj előtt ismerték Spanyolországban...

Igen, ez igaz, egy előadássorozatot is szerveztem az európai irodalomról a Residencia de Estudiantesben (a mítosz-számba menő madridi egyetemi kollégiumban, melyhez a polgárháborús nagy nemzedék tagjai kötődnek: García Lorca, Buñuel, Dalí és a többiek), Kertész is eljött a beszélgetésre, ez egy évvel a Nobel-díj előtt történt.
1999-ben, Toscanában jártam, és egy sienai könyvesboltban véletlenül akadtam rá egy magyar író könyvére, akiről az égvilágon semmit sem tudtam. Le braci volt a könyv címe - A gyertyák csonkig égnek olasz fordításban, szerzője Márai Sándor. Kertésszel ellentétben író és mű nem lett elsőrangú a szememben, de nagy érdeklődéssel fordultam a Habsburg Birodalom újfajta, melankolikus színezetű világa felé (rögtön az én kedves Joseph Rothomhoz hasonlítgattam, bár számomra Roth toronymagasan fölötte áll), aztán otthon is intézkedni kezdtem, hogy hamar fordíttassák le, mivel akkoriban az Akal kiadónál szerkesztettem egy prózai sorozatot. Azt a választ kaptam a kiadónál, hogy már elkelt, a Salamandra ravasz, előrelátó német igazgatója, Sigrid Kraus már lecsapott rá. Ekkoriban olvastam először Esterházyt, A szív segédigéit (Los verbos auxiliares del corazón), nagyon tetszett. A többiek – Kosztolányi, a másik nagy kedvencem, aztán Krasznahorkai, Nádas vagy Bodor –  rögtön utána következtek, szerintem egyhuzamban olvastam mindet… Mondanom sem kell, ki előbb, ki utóbb, de mind kiváló alapanyagul szolgált kritikusi munkámhoz. Írtam róluk napilapok irodalmi mellékleteiben –  nálunk ezek nagyon jók, kulturális hetilappal felérő színvonalúak –, beszéltem róluk előadásaimon.

Hogy alakult, hogy Európa közép-keleti felének irodalmához kötik az Ön nevét Spanyolországban?

Érdekes ez a kérdés, amikor Spanyolországban teszik fel, attól függően, hogy milyen állapotomban talál, bevallom, kicsit dühöngök is miatta. Mindig szerettem volna kiszabadítani az „egzotikus” skatulyából a közép- és kelet-európai irodalmat, mert a földrajzilag távol eső országokban, amilyen a mienk, nem okvetlenül csak afrikai vagy ázsiai, hanem gyakran európai irodalmakat is oda sorolnak. Az összes tekintélyes spanyol lapnál, amelynél dolgoztam, közzé tettem a jó hírt – Barcelonában ez a  La Vanguardia, Madridban az El País és az ABC –, és sikerült elérnem, hogy sorozatban közöljék a kincseket, amelyek nem Franciaországban, Olaszországban vagy Nagy-Britanniában születtek. Mindez egybeesett a nálunk addig igen népszerű szerzők hanyatlásával, mint Banville, Calvino, Bassani, Pasolini Olaszországáéval, vagy, mondjuk, a Tel Quel francia mintájára született kísérletek zsákutcába kerülésével, mindazzal, ami addig bűvöletben tartotta korunk modernjeit. Mindenképpen másfelé kellett fordítani a figyelmünket, és én akkor már jó ideje az osztrák-magyarok, a bécsi zsidóság, a Gombrowicz-formátumú lengyel óriások révén egy másik világgal ismerkedhettem, és tudtam, hogy mi minden történt arrafelé, a szomorú diktatúrák idején és történik még most is. Az irodalom és a művészet arrafelé nem ismer kifogást, nem hivatkozhat lépten-nyomon a piacra, hanem mindent egy lapra tesz fel, életre-halálra megy a játék, a puszta igényesség vagy a látnokian kreatív őrület vezérelheti csupán.

Lát-e valami különbséget, mennyiben más a magyar irodalom, mint a környező szláv népek irodalma?

Az a helyzet, hogy mivel egyik szláv nyelvet sem beszélem, meg persze a magyar, ez csodálatos nyelvi sziget is szinte teljesen ismeretlen számomra, soha nem tettem különbséget közöttük. Inkább úgy mondanám, hogy a maga nemzeti géniuszával együtt soroltam őket abba a híres zónába, amelyről Kundera beszél, de csak azért, mert arrafelé más a klíma, semmint más egyéb miatt. Természetesen a sajnálatos módon oly hasonló politikai körülményeket is figyelembe kellett vennem. Éppen ezért mindig úgy olvastam őket – korábbi és későbbi történelmi körülményeik figyelembe vételével –,  mint amelyek egy a spanyol ember számára különös zónához tartoztak, aki egyik világháborúban sem vett részt, akinek „csak” egy polgárháború meg egy ellenkező előjelű, jobboldaliak fasiszta diktatúrája jutott.

Láttuk, hogy hosszú csend után 1999-ben felébredt az érdeklődés a magyar irodalom iránt, aztán Kertész Nobel-díja igazi áttörést hozott a kiadói világban. Hogyan látja a mostani helyzetet, töretlen még a lelkesedés a magyar szerzők iránt?

Stabil az érdeklődés a magyar irodalom iránt. Az a legfontosabb, hogy végre vitathatatlanul ott van az őt megillető helyen, a nagy és nagyra becsült irodalmak között, amiért a megboldogult Xantus Judit barátnőm is annyit harcolt.

Xantus Juditról mindenképpen szerettem volna beszélni, erről a nagyszerű fordító kollégáról, barátról, aki oly sok éven át járta a kiadókat, sikertelenül, 1999 előtt, amikor még senkit sem érdekelt a magyar irodalom Spanyolországban. Hogyan szövődött a barátságuk?

A kultúrában mindig nagyon nagy szerepet tulajdonítottam a “független ügynököknek”, e forrongó, magányos harcosoknak, akik sosem pihennek, mert megszállottan űzi-hajtja őket a gondolat vagy misszió, hogy tovább kell adniuk valamit, amit égetően fontosnak és szükségesnek tartanak. Ez a megfizethetetlen valami ebben a pusztán anyagias szemléletű világában, amelyben élünk, érthetetlen is talán; hogy képesek hosszú órákat áldozni egy ügyért – a kultúráért vagy a nemzeti-patrióta ügyért, amint az ő esetében láttuk –, és nem kímélnek sem erőfeszítést, sem energiát, nem érdekli őket, hogy az ilyen vállalkozások vége úgyis egy tisztességes vagy diszkrétebb lefolyású infarktus lesz. Ahogy van szerelem első látásra, a mi esetünkben barátság lett az első telefoncsengésre. Judit maga volt a vegytiszta szenvedély. Az irodalomért, az irdodalom által és az irodalomban, az irodalmon keresztül létezett, soha semmire nem lehetett nemet mondani neki; hogy olvass el egy új könyvet, vagy mutasd be, hogy utazz le Balatonfüredre, és ott is meséld el, hogy Spanyolországban egyre nagyobb az érdeklődés az ő kedves irodalma iránt... Az ilyen emberek, a külföldön nem hivatalos formában tevékenykedő ügynökök mindig meghatározó szerepet játszottak a történelem folyamán, bármely ország történetében. Esetenként pótolhatatlanok, megérdemelnének minden elismerést, méltatást, és csak sajnálhatjuk, hogy életükben sosem kapják meg.

Minden szerkesztőnek vannak nagy találkozásai, önnek melyik volt ez?

Néhány évvel ezelőtt az Extremadura tartományban székelő Ortega Muñoz Alapítvány a MEIAC (Kortárs Spanyol és Ibér-Amerikai Művészetek Extremadurai Múzeuma) igazgatója, Antonio Franco útján megkeresett egy roppant érdekes kezdeményezéssel. Tudni kell, hogy Extremadura, ez a gyönyörű vidék nem tartozik az európai vagy világméretű turizmus célpontjai közé. Az volt a kérdésük, hogy vállalnám-e egy sorozat szerkesztését, melynek a Territorios Escritos (Írott vidékek) címet adták, s amelyben kortárs, főleg európai szerzők művei jelennének meg, akik eltöltenek egy bizonyos időt a Portugáliával határos, lenyűgöző szépségű tartományban, aztán írnak is róla. Meghívtam Krasznahorkai Lászlót, akit az Acantilado kiadó jóvoltából már ismerhettünk – egyébként ez az a kiadó, ahol pillanatnyilag a legtöbb magyar és közép-európai szerző jelenik meg nálunk. László később egy gyönyörű szöveggel gazdagította a sorozatot, El último lobo (Az utolsó farkas) címmel jelent meg, amely az utolsó – természetesen extremadurai – farkas története. Akkor tapasztalhattam meg igazán, hogy létrejöhet a kultúrák közötti nagy “találkozás”, amikor a kiváló fordító és esszéista Kovacsics Ádám sugárzó arccal közölte, hogy László megtanulta tökéletes spanyolsággal kiejteni, hogy “cuchillo jamonero“ (sonkaszelő kés).