hirdetés

Kiszállni a valóságból

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Magvető, 2006, ford. V. Gilbert Edit

2006. október 28.
Ulickaja az utolsó pillanatig bizonytalanságban tart. A levegőben lóg a dráma, a történet logikájából legalábbis egy nagyjelenet, egy öngyilkosság vagy egy gyilkosság következik; a valóság felismerése és egy valós cselekedet, amely helyrebillenti egy illúzióban leélt élet mérlegét. Egy cselekedet következne, de nem az következik.
hirdetés

Úgy tűnik, mintha az elmúlt húsz évben az orosz írók elkezdtek volna takarékoskodni a szavakkal. Mintha a nagyregények irodalma – meg Csehové, őt azért ne felejtsük el – lassan felülírná önmagát; és Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev vagy akár Solohov után a rendszerváltott káosz szerzői minél rövidebben és gyorsabban, csupán a lényegre szorítkozva mondanák el a szükségszerűen a szovjet rendszerben játszódó vagy legalábbis abban gyökeredző történeteket.

Dovlatov, Zalotuha vagy Ljudmila Ulickaja egyszer és mindenkorra szakított az orosz prózaírói hagyománnyal: Ulickaja magyarul most megjelent kötetében, a Szonyecskában kevesebb mint száz oldalon meséli el egy nő életét – és ami azt illeti, ez a szóbeli szikárság nála inkább fokozza, mint gyengíti a történet erejét.

Európai kontextusban leginkább Bariccóval, a távolságtartó, csak a legszükségesebb szavakkal operáló prózaíróval rokoníthatnánk a Szonyecska íróját; csak míg Bariccónál néha puszta formalitásba és öncélú játékba csap át a szavakkal és mondatokkal, sőt fejezetekkel való spórolás, zavarossá téve magát a regényt – lásd: Vértelenül –, addig Ulickaja kényesen tartja az egyensúlyt, és hagyja érvényesülni a szöveg természetes ritmusát.

A történet maga „csak” egy élet. Szonyecska, a csúnya, „körteorrú” könyvtároslány, aki már tizenévesen úgy döntött, hogy inkább lemond a valóságról és az emberi kapcsolatokról, a könyvekben él: a lassú orosz nagyregényekbe menekül, azok hőseivel és hősnőivel azonosul, míg zajlik körülötte a második világháború, és Sztálin éppen építi a lehető világok legjobbikát.

Reggeltől estig olvas, és olyan nyugodtan tesz-vesz a szverdlovszki könyvtár dohos raktárában, mintha bolond vagy taoista, vagy még annál is bölcsebb lenne. Ő maga élete végéig megelégedne ezzel a másodlagos jelenléttel – Szonyecska az, aki gyakorlatilag úgy létezik, hogy nincs –; persze a sors vagy az Isten vagy a történetíró nem hagyja ennyiben, és egy szép, 40-es évekbeli orosz alkonyon betereli a Férfit a könyvtárba. A párizsi művésznegyedből haza- (pontosabban lágerbe) került Robert Viktorovics, egykori festő, a kényszermunkatábor volt lakója először a könyvtár francia állományába, majd rejtélyes okból a suta könyvtároslányba szeret bele, a francia köteteket ki-, Szonyecska kezét pedig megkéri.

Itt a finom irónia mestere, Ulickaja csavar egyet a mese fonalán: amit eddig kívülről láttunk, és inkább humorosnak tűnt, azt elkezdjük belülről, a könyveket immár elhanyagoló Szonyecska szemével nézni, akinek a lehetetlen korszakban és a pokoli birodalomban ismét sikerül kiszállnia a valóságból. Hiába kell az Isten háta mögé, Baskíriába költözniük mint száműzötteknek, a hamarosan megszülető gyerek, a valahogy minden estére kiokoskodott lóhúsleves-vacsora, a petróleumlámpa fénye és a vályogházban lévő egyetlen szék éppen elégnek tűnik. Amit az olvasó groteszk idillnek lát, azt Szonya boldogságként éli meg, egész pontosan „majdnem elájul a kibírhatatlan boldogság kettős terhétől”.

Az orosz történelem közben játssza velük a szokásos játékait, a család fokozatosan közelebb és közelebb költözhet Moszkvához, és a továbbra is ájulásig boldog Szonyecskát lassan őrölni kezdi az élet. Ő ezt sem veszi tudomásul – inkább harmadszor is kisétál a valóságból; ezúttal a vágyott célba, a moszkvai lakásba kapaszkodik.
„Szenvedélyesen vágyott egy normális, emberi otthonra, vízcsappal a konyhában […], fasírttal, kompóttal, keményített, fehér lepedővel, amit nem három különböző darabból varrt össze. Ennek a szent célnak a nevében két munkahelye volt, éjszaka varrt a varrógépen, és titokban gyűjtötte a pénzt. […] A városkörnyéki buszokon és imbolygó héveken zötykölődve Szonya gyorsan és csúnyán öregedett. […] De az öregedés keserűsége egyáltalán nem mérgezte Szonyecska életét. […] És minden reggele a meg nem szolgált női boldogság fényében úszott, olyan ragyogásban, amit nem lehetett megszokni.”

Mire meglesz az áhított moszkvai házrész, Szonya már csak egy csúnya, szovjet öregasszony, aki továbbra is rajong egyre elismertebb férjéért és iskolakerülő, semmittevő – leginkább határozatlan területen művészkedő – lányáért. Úgy tűnik, egész maradék életét a két emberről való gondoskodás és a különféle savanyúlevesek készítése fogja kitölteni. Az európai próza – és pszichológia – logikája szerint lassan rá kellene döbbennie, hogy valamit elrontott, fel kellene ismernie a valóságot; de nem, Szonyecska még mindig nagyon boldog. Amikor feltűnik a színen lánya iskolatársa, a lengyel menekültek orosz árvaházakban és különféle férfikezekben szocializálódott lánya, Jászja, befogadja a „szláv szépséget”, akinek nem kerül nagy munkájába elcsábítani Szonyecska öregedő férjét. És ő még mindig boldog, hogy ilyen szépen együtt lehetnek, hogy férjét, a híres művészt megható, életvégi szerelemmel ajándékozta meg a sors, örül a szerelemből születő képsorozatnak, életében akkor nem örül először valaminek, amikor kijön az illetékes hatóság határozata, hogy azonnal hagyják el bontásra ítélt régi házukat, és költözzenek egy külvárosi lakótelepre.

És csak akkor borul minden. Ulickaja az utolsó pillanatig bizonytalanságban tart. A levegőben lóg a dráma, a történet logikájából legalábbis egy nagyjelenet, egy öngyilkosság vagy egy gyilkosság következik; a valóság felismerése és egy valós cselekedet, amely helyrebillenti egy illúzióban leélt élet mérlegét.
Egy cselekedet következne, de nem az következik.

Szonyecska a pakolás közben megtalálja valamelyik régi regényét, és örökre visszatér az irodalomba. Először férje hal meg, aztán mindkét lány külföldre távozik, a végén pedig ottmarad ő, az új orosz hősnő, aki remegő, öreg kezében még a buszon is könyvet tart; és milyen furcsa: ennek Parkinson-kóros csúnya öregasszonynak, aki azért nem ismerte fel a valóságot soha, mert pontosan tudta, hogy nem érdemes, ugyanolyan méltósága van, mint mondjuk Anna Kareninának vagy Ibsen Nórájának.

Ulickaja történetének ereje – és sikere, hiszen ma ő a legnépszerűbb orosz szerző, és a Szonyecskát már közel húsz nyelvre lefordították, mire Magyarországra ért – épp a tökéletesen drámaiatlan befejezésben rejlik. Szonyecskát lélektani logikátlansága emeli különös, bölcs (vagy nagyon buta: a kettő a nemcselekvés szempontjából ugyanaz) hőssé.
A Szonyecska mindeközben pedig messze túllép a félmúltbeli kelet-európai női sors problematikáján: Ulickaja ezen a kilencvenkét oldalon egy hagyományos irodalmi nőalakot szed szét és épít újjá, hősének története pedig egyszerre paródiája és alternatívája a nagyregényeknek.
 

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Magvető Kiadó, 2006, Budapest. Ára: 1690 Ft. 92 oldal. Fordította: V. Gilbert Edit

Péntek Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.