hirdetés

Kjersti Annesdatter Skomsvold: Minél gyorsabban megyek, annál kisebb vagyok (részletek)

2012. április 14.

Kjersti Annesdatter Skomsvold (1979) norvég írónő Oslóban él. Minél gyorsabban megyek, annál kisebb vagyok c. első regényével, amely az Oktover kiadónál jelent meg, elnyerte a legjobb pályakezdő írónak járó Tarjei Vesaas díjat. A norvég nemzeti színház készül színre vinni a művet, amelyet máris tíz másik nyelvre fordítanak. Az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának norvég vendége.

hirdetés

„ANNAK A VALÓSZÍNŰSÉGE, hogy kétszer ugyanott csapjon beléd a villám, bizonyosan kisebb, mint ε, amennyiben ε egy mikroszkopikusan csekély mennyiség” – ez volt az első dolog, amit Epszilon mondott nekem. – „Ez egészen hihetetlen.” Pedig nem is tudta, mennyire hihetetlen valójában, hiszen engem azelőtt egyszer sem talált el semmi, a palacknyak sem mutatott felém soha, sohasem találtak meg, amikor a környékbeli gyerekekkel bújócskázni verődtünk össze, és a karácsony előtti nagy pudingevésben sem én kaptam a mandulát. Sőt egy idő után feltűnőnek éreztem, hogy évről évre anyának vagy apának jut, felváltva.
Felhőtlen nap volt, az iskolaudvar egyik sarkában álltam, egymagam, és igyekeztem úgy tenni, mintha lefoglalna, hogy megszámoljam az udvaron a köveket. Önámítás azt gondolni, hogy az ember ne lehetne magányos attól, hogy el van foglalva, de a legfontosabb, hogy senki más ne higgye, hogy egyedül érzed magad. Míg ott álldogáltam, beborult az ég, megnyílt a mennybolt, és már le is csapott a villám – az arcom közepén talált el, kétszer egymás után. A földre estem, minden elsötétedett és a távolba veszett, de hallottam a mentőautót, és tudtam, értem jönnek. „Míg itt vársz – szólt hozzám egy arcnélküli ember – szeretném, ha rajzolnál az életedről egy ábrát, nézd, itt ez a vörös tus.” Elvettem a tust, és egy vonalat festettem az egyik fülemtől a másikig, keresztbe az arcomon, majd az orromra böktem, és így szóltam: „Itt vagyok most én.” Kiáltás hasított a fülembe, és kinyitottam a szemem, s láttam, hogy az egész iskola körülöttem tolong, égett szagot éreztem, és az igazgató is ott volt: „Azt hiszem, az orra sérült meg, az orrára mutat” – mondta. Két fehér köpenyes embert pillantottam meg, hordágyra fektettek, és óvatosan fölemeltek, mintha szerelmesek lennének belém, aztán be a mentőbe. Így hagytuk el az iskolát, miközben üvöltött a sziréna, és az sem lehetett volna gyönyörűbb, ha magát a sorsszimfóniát játssza valaki.
A kórházban mindenki figyelmes volt és kedves, az ápolók együttérzőn néztek rám, és azt mondogatták, biztosan nem fog sok időbe telni, hogy újra kinőjön a szemöldököm. A többi beteg is barátságos volt, szinte az volt az ember érzése, hogy tiszteletet érdemel az olyan, akibe villám csapott, pont mintha Isten kiválasztottja volna, vagy valami. Majdnem mint Mózes. „Roppant nagy szerencséd volt” – mondta az orvos, és szerencsésnek is éreztem magam, csak akkor csordult ki a könnyem, amikor megláttam magam a tükörben, meg amikor haza kellett mennem.
A kórházi tartózkodásom egész ideje alatt azt gyakoroltam, hogy mit mondjak a többi diáknak, amikor majd visszatérek, ők meg körém sereglenek. „Sohasem volt még ilyen fájdalmas élményem” – fogom mondani. – „Az orvosok szerint kész csoda, hogy élve megúsztam.” Mindenki szörnyülködve kapkod majd levegőért, és hálát ad az Úrnak, amiért életben vagyok. A tükör előtt gyakoroltam, a kezemmel hogyan fogom természetes mozdulattal elrejteni a leégett szemöldököm, vagy a mutatóujjamat odaemelve, afféle kézjel gyanánt, gondolom, a bika jele lehet valami ilyesmi, vagy mintha a napot akarnám eltakarni. „Olyan népszerű lettem, hogy az már egész fárasztó” – mondom majd anyának és apának, akik nem is lehetnének büszkébbek rám.
De amikor visszajöttem az iskolába, semmivé lett a jófajta Mózes-érzés, mert mindenki csak arról beszélt, hogy a koronaherceg hazatért Londonból. Az első órán a tanár kifelejtett a névsorból, mint mindig, de ezúttal ahelyett hogy magamban mormoljam, „Mathea – jelen”, ahogy szoktam, felemeltem a kezem. „Elnézést, tanár úr!” – mondtam, – „de én is itt vagyok megint.” Bizonyára a villám töltött fel egy adag pozitív önbizalommal. A tanár felpillantott a névsorból, ami előtte feküdt a katedrán, a többi diák a leghátsó sor felé fordult, ahol ültem, és rám meredt, én pedig a kezemmel eltakartam a leégett szemöldökömet, és úgy tettem, mintha el akarnék hárítani minden feltűnést. A tanár hosszasan elgondolkozott, de aztán hirtelen eszébe jutottam: „Ó, hiszen azt hittük…” Azután már nem is mondott egyebet, mindenki előrefordult a tábla felé, és a szünetben újfent egymagamban álltam, és a köveket számolgattam.
Százhetvenhétnél tartottam éppen, amikor két elálló fülre lettem figyelmes, amelyek az udvar átellenes sarka felől közeledtek hozzám, tulajdonosukat csak vándorserlegnek csúfolták. A párhuzamos osztályba járt, és tudtam, csakis engem kereshet, hiszen húszméteres körzetben nem állt más rajtam kívül, sosem állt más a húszméteres, vagy néha még szélesebb körzetemben. A soványka fiú határozott léptekkel közeledett felém, mintha attól félne, még meggondolja magát. Ideges lettem, és szélsebesen folytattam a kőszámlálást, próbáltam meglepettnek tettetni magam, amikor egyszerre csak ott állt mellettem, és a torkát köszörülte, mint aki éppen beszédet akar tartani. „Annak a valószínűsége, hogy kétszer ugyanott csapjon beléd a villám, bizonyosan kisebb, mint ε, amennyiben ε egy mikroszkopikusan csekély mennyiség” – mondta komoly képpel. Nem is tudtam, mit feleljek erre, így hát elsőre nem is mondtam semmit, de aztán észbe kaptam, és iparkodtam mihamarabb a bikajel mögé rejteni a szemöldökömet. Aztán még el is bődültem magam, hogy természetesebbnek hasson. A fiú szemében ártatlanság csillant, és egyszeriben tudtam, hogy teljességgel képtelen lenne kitépni egy kaszáspók lábait, vagy középen kettévágni egy gilisztát, hogy megduplázza a kukacállományát. „Kíváncsi voltam, hogy vagy, és nagyon megkönnyebbültem, hogy látom, talpra álltál” – mondta. – „Meg szerintem jól áll neked, hogy nincs szemöldököd, olyan nyílt tőle a tekinteted, tudod?” Erre zavarba jöttem, de aztán be kellett látnom, hogy ő volt életemben az első, aki hazudott azért, hogy jobban érezzem magam. „Köszönöm” – feleltem, és leengedtem a kezem. – „Szerintem meg hozzád is illenek az elálló füleid.” „Hát igen” – mondta erre, – „nem vészes, csak azt sajnálom, hogy olyan hamar lefagynak.” „Az bizony kár” – válaszoltam. – „Mindenesetre” – folytatta, – „ha nincs ellene kifogásod, és nem traumatikus a számodra, szívesen hallanék többet is arról, hogy milyen, ha az embert villámcsapás éri, és mutathatok neked néhány valószínűség-számítást, amit elvégeztem, mert ez tényleg hihetetlen.” „Rendben” – feleltem mosolyogva. Erre ő is elmosolyodott, sarkon fordult, megtett két lépést, majd megtorpant, és visszanézett rám. „Tudod, Mathea” – mondta, – „háromszáznegyvenöt kő van itt, ha a kicsiket és a nagyokat is beleveszed. Tegnap megszámoltam.”
Miután kijártuk az iskolát, Epszilon azonnal állást kapott, majd összeházasodtunk, s akkortól már csak mi ketten voltunk egymásnak, Epszilon és én.

Fejérvári Boldizsár fordítása

Skomsvold

Kjersti Annesdatter Skomsvold (1979) norvég írónő Oslóban él. Minél gyorsabban megyek, annál kisebb vagyok c. első regényével, amely az Oktover kiadónál jelent meg, elnyerte a legjobb pályakezdő írónak járó Tarjei Vesaas díjat. A norvég nemzeti színház készül színre vinni a művet, amelyet máris tíz másik nyelvre fordítanak.

Kjersti Annesdatter Skomsvold

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.