Ha hetedszer is megöregszem, és ágyamban heverve folyton egy fel-felizzó képcsőre bámulok, akkor vágjátok apró cafatokra tévékábelem, puha párnáimat tömjétek ki szögesdrót-gumókkal, ágyamat rengesse közeledő buldózer zaja.

Ha hetedszer is megöregszem, és pásztorbőrbe bújt farkasként vigyorgok rátok villódzó képcsövekből, míg számból édes bölcsesség csöpög, akkor némítsátok el kezemben a mikrofont, némítsátok el ajkaim pár szépen felém ívelt záptojással, zakómon virítson rothadt zöldség nyoma.

Ha hetedszer is megöregszem, és egy átlagos délutánon a megszokott pultra dőlve, papucsban üldögélek félórás imádsággal kiharcolt féldecim előtt, míg bárszékem lábánál már alszik a reggelihez vásárolt tejadag, akkor borítsátok fel a poharat, tejemet zúdítsátok tarkómra és izzadságtól megsárgult ingem alá, majd menesszetek el valakit otthon dühöngő asszonyomért, de előbb még fékezze testem repülését a presszóba vezető járda köve.

Ha hetedszer is megöregszem, és az örökifjú lázadó pózába meredve szórom igéim hirdetők neveivel zsúfolt színpadon, akkor fejemen reccsenjen néhány felbecsülhetetlen értékű villanygitár, hangomat nyomja el szüntelen fütty szava.

Ha hetedszer is megöregszem, és egy száguldó limuzinban remegve gyújt szivart májfoltos kezem, míg ölemben ülő titkárnőm pezsgővel locsolja szemben feszítő gorilláimat, akkor raboljatok el nyomtalan, renyhe lábaimat öntsétek törhetetlen betonba, majd landoljak savval mérgezett folyó fenekén, béleljenek védett halfajok, vagy fejemet kövesse imbolygó célkereszt.

Ha hetedszer is megöregszem, és a hozzátok intézett könyörgés hasztalan, akkor a vegyesboltban találkozunk, a pénztárnál majd kéjesen fületekbe szuszogok, miközben zaklatottan vágok elétek a sorban, vagy horkantva csavarom ki markotokból a kapaszkodót, ha mellém álltok a villamoson, de kanyarodó buszon szintén szívesen taposom majd lábaitokat, míg hátsó zsebet, nyitott táskát szeretettel fogdosok, ám amikor sunyi tettemet háborogva felfedezitek, a nekem szánt rossz szavaktól, heves lökésektől sem rettenek el, mert a hátatokon botom vége csattan, ha kell, s a bot végéből könnyen kipattan egy rejtett penge is, vagy véletlenül nyakatokra tekeredik szatyromban tárolt sodronykötelem, míg ordítva zokogom, hogy „Nyikhaj! Tolvaj! Rendőrt! Nekem rossz a szívem!”, fületeket egyszerre sérti majd körmöm és szavam.

A hetedik halál előtt, úgy segéljen, így teszek, hogy belétek ivódjon a kölcsön és a tisztelet.

Egy nő lakik a fejedben, barátom. Így mondják. Ott él benne, és neked fogalmad sem lehet róla, hogy ki ő. Legfeljebb álmaidban láthatod, s ott is csak mint valami titokzatos képet, melynek részletei azonnal elmosódnak, amint nem a szemed sarkából figyeled.

Kíváncsi vagy rá, ugye? Szeretnéd megismerni?

A nőt,

aki nem az anyja lánya és az apád lehetne;

akinek a szeme oly színben káprázik, melynek létéről máig nem adhat számot semmiféle elmélet, te pedig egyetlen pillantásától kétségek közé akarsz zuhanni, s nem akarod látni a fényt az alagút végén;

aki vasököllel uralja házad, kiforgatja a ruháid és a táskád, felbontja a leveleidet, az elviselhetetlenségig kínoz sirámaival, te meg a vécére szorulsz újságot olvasni, míg rád nem töri az ajtót;

akinek szája íze térben és időben épp egybeolvad a tiéddel;

aki tenyérbemászó módon összevihog egy másikkal a hátad mögött;

aki jó pénzért bármijét odaadja, de ha nem kéred, körbetáncol, bársonyosan megsimogat, s közben észrevétlenül felmetszi zsebeid;

akinek keze a kanállal megkavarja a rotyogó levest, ám a kéz oly bütykös és kérges, hogy elszégyelled magad;

aki elvárja, hogy rácsapj a seggére, de nem érhetsz a hajához;

a pókhálóarcút, akinek mindig akad olcsó bora, álló nap a levegőt szidja az utcán, majd csendesen maga alá vizel a villamoson;

aki csak megszólal, és máris üveggyöngyök zuhannak üveggyöngyökre;

akit első pillantásra minden alkalommal férfinak hiszel;

akinek kizárólag a legrejtettebb ráncaira emlékszel;

aki minden szenvedélyes és lehengerlő érved ellenére sem képes felfogni a nyilvánvaló tényt, hogy épp eszeveszettül szerelmes beléd, és remélhet;

akit négy gyermek ugrál körbe, ő meg ringó keblekkel és gömbölyű hassal kavicsot kacsáztat a tavon;

aki az ágy másik végébe vonul, zokog, majd elcsukló hangon azt feleli: semmi, baszd meg!;

akinek van fogalma arról, hogy mit bámulsz;

és a többit;

és a többit;

és a többit.

Így mondják, barátom. Nem tudhatsz róla, de nők laknak a fejedben. Csak annyit érzékelsz: bizonyos külső történés okán az egyensúly közöttük időnként felborul. Valamelyik lenyúl a torkodon át a mellkasodba, hogy szétfeszítse vagy összeszorítsa a szíved.

mint kizárni a szavakat, kirekeszteni őket az egészből, hogy magába táruljon a világ, akármilyen utalás vagy magyarázat nélkül, az előzmény és a következmény fogalmait vesztve, jel és jelentés hiányában, egyszerűen hagyni, hogy minden magától történjen, és azután nem lesznek többé pózok, megszűnik a részletek erőltetett rendezettsége, csupán az egyetlen létező test önmagukkal azonos összetevői maradnak, melyek már nem bonthatók tovább, csak újabb önmagukkal azonos, összefüggéseik alól feloldott összetevőkre, újabb megnevezhetetlen részletekre, mert azután többé nem állhat össze az egész, mint valami romjaiból feltámadó, élő szobor, hiszen saját maga válik annak bizonyítékává, hogy soha semmi sem törött darabokra, s így nem is kell semmit újjáépíteni, hogy szükségtelen feltétel nélkül helyrehozni a jóvátehetetlent, és hogy az egyetlen út a test tájékain kívülre befelé vezet, vissza, a körforgásba magába, a lüktető szívbe, melyben az indulatok és az érzelmek pusztán irányuktól megszabadult erők, ott hevernek, arra a belső vidékre hajítva, ahol napfényben űznek gőzt az örvények, melyek viharból szelídültek szellővé, s kéretlen adományaik, félelem és gyengédség és fájdalom és harag öncélú kacatokként hevernek szanaszét, mintha elérkezett volna az örökkön tartó tavaszi lomtalanítás ideje: beszakadt ajtajú szekrények, foszló szövetű függönyök, törött lábú székek sorjáznak a megsárgult fűcsomók közt, egész odáig, ahol az ég a földdel találkozik, a gőzben pedig a sosem volt télből felengedő kutyaszar és a pállott avar összeérlelődött szaga, amely a légzés ütemére vegyül ízzé az orr járataiban, amíg a táj lüktetését egy hosszan kitartott akkord rezegteti a fülben, a homlokra ugyanis tücskök települtek, és veszettül tépik a húrokat, zenéjükre pedig méhek zümmögnek az élő hegedűkre feszülő élő vonók körül, méz csöppen róluk a száj alsó ajkára, elkeveredik az izzadsággal, átitatja az állra tapadt morzsákat, ráolvad a nyelvre, az képtelen bármit kifejezni, hiszen a fogak határkövek, a törzs és a két láb köré szőlőindák sarjadnak, az egyik kézben megszegett kenyér, morzsái a nadrágra potyogva, csomóvá gyűlt hangyák rohamozzák őket szakadatlanul, körbezsongják a szövetre tapadt bogáncsokat, a másik kézben tartott pohár borból az eleredő eső hígít fröccsöt, a vörös lé meg a ruhára loccsan, mialatt minden izom, kislábujjtól és orrcimpától a nemi szervig nedvedző növényi rosttá serken, s belőlük pattanó rügyek repesztik az öltözék varratait, a fénybe meredt bor- és esőcseppektől övezve pedig napraforgófej hasad a gallér mélyéről, épp akkor, amikor az agy szolgálaton kívüli szakaszába lép, adatai susogó levegő, felszökkenő madárcsicsergés, áttetsző szárnyak és ízelt lábak nesze, rögök csendje, mindez teljes névtelenségben, mert a féltekék sejtjei rádöbbentek, hogy azt sem kell többé megalkotniuk, ami az idők kezdetétől készen állt, épp akkor, az észrevétlen üzletkötés pillanatában, amikor az elme saját értelmét az életére cseréli, előnytelen alkut köt, szigorúan érzelmi alapon, felfoghatatlan árengedménnyel, amikor kihullik belőle az odakintről szerzett tudás, mivel úgyis végleg csődöt mondott minden nyilvánosság, és minden megfeszített figyelem elterelte magát mulandóságáról, miként a barázdákon tárolt ismeretek is feledték pusztulásuk lehetőségét, s ahogy az idegrendszer önmaga zavarairól tárolt emlékei is törlődtek, eltűntek nyomtalanul, úgy az elme sem készül a halálra, csupán mozdulatlanná ernyed, de nem azért engedi magát szabadon, mert a nehézkedés iránti ellenállás görcse rosszul állna neki, hanem mert nincs póz, nincs menekvés, mert nincs más hátra, csak az utolsó pillantás előre, csak benyitni a szemet, tükörré csupaszítva, tétovázás nélkül, már nem a lomok között, már nem háton fekve, és némán felébredni.