hirdetés

Kőbányai János: Saul fia-napló – Kertész-napló

2016. március 19.

A Saul fia-napló, a Kertész-naplóhoz hasonlóan egy rövid cikk igényéből fakadt föl. Buzgását nem volt könnyű leállítani, különösen azért sem, mert a film médiuma a könyvével szemben összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást képes elérni – a befogadó lélekben, s a világban egyaránt. − Kőbányai János Saul fia-napló − Kertész-napló című könyvét ajánljuk.

hirdetés

2015. szeptember 22., jom kippur előtt

 * Be is fejeztem délután öt körülre a Pietà-kép és -gondolat kibontását – az értelmezés, mint a napló befejezése, már a film második megnézése (a negyedházas Urániában) után kialakult bennem, amikor Heller Ágnes társaságában alaposan megvitattuk a látottakat a Mikszáth Kálmán tér egyik teraszán a vele szokásos egy deci fehér bor mellett, amihez ezúttal rendeltünk egy ráadást is –, s vele a szinte egész nyáron írt naplót, amikor az izraeli feleség felszólított az asztal megterítésére (én is csináljak valamit, miután egész nap lógtam a computerem előtt, miközben ő a konyhában dolgozott), hogy a böjt kezdetéig magunkba tömjük, amit lehet, noha a televízióban egy orvos elmagyarázta, hogy hiábavaló előre enni és inni – különösen inni –, mert ez nem segít, mert három óra alatt kiüríti a szervezet, inkább a mozgással s a napon tartózkodással takarékoskodjunk – különösen most, mint nem egyszer, a jom kippur hamszinos napra esett, feltehetőleg azért, hogy a Fentlévő edzésben s folyamatos próbatételben tartsa a népét. S csak a vacsora elköltése után dőltem kardom helyett egy hosszú tompa álomba, bizonyos elégedettséggel, hogy az eredetileg kb. 10–12 flekkesre tervezett írás végére értem csak-csak, noha így is nem kevés, a tudatalattiból felrajzó emléket kellett visszagyömöszölni egy később felhasználandó elkülönített emlékezetrekeszbe. Mielőtt elheveredtem volna, a Gihon- (magyarul Gyehenna-) völgyre néző hallban, felkapcsoltam az ablak melletti fotel fölé boruló állólámpát, hogy majd ha felébredek éjszaka, itt olvashassak, mert az izraeli feleség egyedül a jom kippur betartásában kérlelhetetlen, s a WC lehúzását engedélyezi csupán – kézmosást már nem –, az elektromos eszközök be- és kikapcsolása fel sem merülhet, mert ünnepszegés. A lámpa mellé kikészítettem a nyár másik „projektje”,A magyar-zsidó költészet két évszázada versgyűjtemény második kötete befejezéséhez tartozó fontos forrást, a Magyar Zsidók Lapját (1939–1944. november), a „zsidótörvények” utáni egyetlen engedélyezett zsidó sajtóterméket, ami nemcsak a zsidókra vonatkozó rendeletekkel teli, hanem jó költők javarészt máig ismeretlen verseinek tárháza is egyben (Szép Ernő, Turóczi József, Fenyő László, Zelk Zoltán, Vészi Endre s még egy ismeretlen Pap Károly-novellát is találtam benne). Soha szomorúbb újságot, leginkább az alázatos, még mindig törleszkedő hangja és sértődöttsége, s harag-hiányossága okán – miközben a munkaszolgálattal, majd a deportálással éppen kiirtják a magyar zsidóságot, s e folyamatnak ez az utolsó magyar zsidó sajtótermék úgy vált a tanújává, hogy közben tradicionális kompenzáló attitűdjében elfelejtett tanúvá válni –, noha igazságtalanság, ha nem is kívülről, de több emberöltőnyi távolról ítélkezni. (Azonban az egészen más anyagú és színvonalú versek hangja és üzenete eltölthet büszkeséggel és azonosságtudattal.) Az anyagot már régebben kigyűjtöttem a csak kesztyűvel forgatható poros és töredezett lapokról – egy gyűrött cukroszsákból, ahová, szerintem, 1945 első hónapjaiban dobálhatták be, s amely a Dohány utcai zsinagóga galambtanya-tornyában vészelte át az elmúlt hetven évet, én rendszereztem őket, s egy barátom pedig a lehetőségek szerint megtisztította és kivasalta őket, s mivel duplum volt, kihoztam magammal Jeruzsálembe az illetékes rábólintásával, de mielőtt átadom a Sifriat Leuminak (a Nemzeti Könyvtárnak), hogy ez a meghatározó dokumentum a „kiszántás” folyamatáról itt megőriztessék, elhatároztam, hogy még egyszer átlapozom, hogy ami még kellhet belőle nekem, kifotózzam, mert aztán nekem is, ha szükségem lesz rá valamikor, csak a szemgyilkos mikrofilmen fogják kiadni. 

Az elsárgult lapokból felparázslott a most befejezett-végigélt Saul fia magyar háttere, vagy inkább a filmben nem érzékeltetett előjátéka, amikor az Auschwitzba került emberanyag azt hihette, hogy elkerülheti a szinte vasúti menetrend pontossággal beteljesülő sorsát, amikor – nem tudtam, melyik filmben vagyok – egy kis elegáns koccanást hallottam az ablak alatt, fel sem pillantottam a lapozgatásból, de kisvártatva az ablakpárkányon végigfutott egy lángcsík, majd apró tűzcseppek pislákoltak fel és el a nyomában. Félredobván az ölemből az újsághalmot felugrottam, hogy a jelenség nyomába eredjek, s már ösztönösen húztam is volna félre a nagy, egybefüggő tolóablakot, hogy azon kihajolva jobban áttekinthessem a helyzetet (melyik filmben vagyok?), de az izraeli feleség, aki addig a szófán hevert és koplalt, hisztérikusan felsikoltott, hogy ne merjek az ablakhoz nyúlni, mert az ablak beroppanhat a tűz alatt, és egyenesen rám eshet, azonnal tűzzek el onnan, arról nem beszélve, hogy jöhet még újabb ajándék ebből az irányból, s csak célpontot nyújtok az okvetetlenkedésemmel, de „mi lesz a ritka tanúságokkal az ablak mellett, amelyek átvészelték a holokauszt lángjait, most itt, Jeruzsálemben hamvadjanak el?, és egyáltalán a lakással, ha átcsap a tűz, minden eléghet”. Mégiscsak kihajoltam az ablakon. Az alattunk lévő erkély szegélye masszívan lángokban állt, s ami ennél sokkal ijesztőbbnek mutatkozott, a ház kertjét, az előttünk elvezető sétánytól elválasztó magasra nőtt, kerítést helyettesítő – és a szokatlan forróságú nyárban csontszárazra kiszikkadt – növényzet sűrű szikraesőt hányva lobogott több emeletnyi magasságig a szintén sűrű sötétségű éjszakában. Ha ezek a lángok belekapnak a házba, minden elpusztul itt, ezért az izraeli feleségre és a jom kippuri eszközhasználat-mentességre fittyet hányva a szalonnal egybenyíló konyha mosogatójához szaladtam, és megeresztettem a csapot, s a szemétből kihúzott kólás palackkal megkezdtem rohangálásomat az ablak irányába, minden sikoltozáson átgázolva. A közvetlen közelünkben hamar sikerült kioltani a lángocskákat, lehet, maguk is kiégtek volna, mert, mint utólag rekonstruáltam, a valószínűleg az állólámpát megcélzó palackot – Heineken sörösüvegbe töltötték a benzint a fiúk (mint szól ehhez Mohamed?) –, amit később a szomszéd erkélyen megszemlélhettem, s amiből egy-két szilánk hozzánk is becsapódott, a két emelet között csattant el, és a belőle kifröcskölő benzincseppecskék nem sokáig táplálhatták mikrokozmoszukat, így hát az alattunk lévő erkélyre locsoltam ki a muníciómat. Közben a kert száraz növényzetének lángnyelvei a harmadik emeletig csaptak fel, s miközben az ott lakó család lezúdult onnan, a családfő, aki házbizalmi is egy személyben, kiadta az ukázt, hogy mindenki hagyja el az épületet, mert ha a szélirány szerencsétlenül fordul, akkor, lehet, késő lesz menekülni, s még nem beszéltünk a kert túlsó végében húzódó gáztartályokról. „Minden(em) odaéghet!” Először a lépcsőházban meztéláb jajveszékelő feleségemnek kerestem egy lábbelit – kell neki mindent gondosan elrakni –, aztán visszaszaladtam – legalább ezt mentsem – a laptopomért (az iPadre nem terjedt ki a figyelmem), gyorsan begyömöszöltem egy hátizsákba, amit a vállamra kaptam, s irány a lépcsőház, de én is mezitláb vagyok, megint kiráncigálni a jom kippurra kínosan rendberakott fiókokból a szandálomat, s végre ki a lakásból, amelyet vérszínűre derengtek át a dühösen ágaskodó lángok. Az első emeleten megállított a rám váró feleségem – mindjárt kapok a fejemre, hogy mit vesztegetem az időt az amúgy is utált, Budapesttel wi-fin, Skype-on, online újságokon, írdogáláson forró drótokat tartó eszközre –, hogy menjek be segíteni a szomszédnak az egyik gyereket kimenteni. A férjnek volt ugyanis a legnagyobb lélekjelenléte – szerintem miatta úszhattuk meg ép bőrrel a támadást –, mert eszébe jutott a kert locsolására használt slag, felszerelte a külső csapra, és fegyverét a terjeszkedő tűzre irányította. Felesége a kisebbik gyereküket tartotta az ölében, s mutogatta, hol találom az idősebbiket, aki a járókában összegömbölyödve egy szál bugyiban nyugodtan szundikált, „Mit csináljak?”, gyorsan betekertem a kis meztelen testet egy széken fekvő könnyű pokrócba, nem ellenkezett, mert ő sem tudhatta, melyik álomban leledzik, s kiszaladtam vele az utcára. Előbb a riasztott rendőrök – maguk is koplalnak, de a munkaeszközeiket használják – a rohamkocsi poroltójával, majd a kiérkező tűzoltók fékezték meg a lángokat, amelynek az elszenesedett, oly „kollektív emlékezetű” és színvilágú hamu-mocska rondított bele az amúgy bibliai romantikájú tájképbe („csata után”), amikor a lábadozó napfénynél lenéztem az ablakból, ahová visszatelepedtem az 1940-es évek zsidó krónikáját olvasni az újabb flashbackkel kizökkentett, de mégiscsak befejezett, vagy legalábbis úgy-ahogy elvarrott elbeszélésemből.

Ahogy nem egyszerű egycsapásra világhíres személlyé válni, úgy az illető egykori környezetének sem az. Ezt a árnyék-folyamatot világítja meg a Kertész-napló sietve papírra asszociált időutazása a Nobel-díj robbanása után 2003-ból. Majd a folytatása 2011-ből - amikor maga az író is közreadta státusváltása, és a termékeny marginalitása megtartásáért ragaszkodó meg- és fölrázó dokumentumait (Mentés másképp). A számvető kaland színtere az szent, és a mai világpolitika gyújtópontja város: Jeruzsálem, ahonnan élesebben bontakoznak ki az apokalipszisba fejlődött, s az emlékével birkozó magyar elbeszélés kontúrjai.

A Saul fia-napló, a Kertész-naplóhoz hasonlóan egy rövid cikk igényéből fakadt föl. Buzgását nem volt könnyű leállítani, különösen azért sem, mert a film médiuma a könyvével szemben összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást képes elérni – a befogadó lélekben, s a világban egyaránt. Vajon hová sodorja e napló főhősét és nemzedékét (a holokauszt utáni harmadikat) ez a fantasztikus, noha a film témájától oly idegen felhajtó figyelem? Lehet, mindez újabb elkerülhetetlen napló témája lesz, ha jelensége és jelentősége megvizsgálható távlatba-emlékbe kerül.

A két napló témáját és szituációját – térben és időben – a hirtelen világhírbe robbanás meghökkentő fejleménye köti össze. A „fecsegő felszínen”. Innen ereszkedik le a naplóíró is, le a siker alvilágába. Ő nem fogadja el a Jób-történetet sem csodának, sem természetesnek – ahogy az ún. magyar be(el)fogadás teszi. Igaz, nincs más választása alapon vág hozzá jóképet, gondtalan örömet alakoskodva, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. De valóban nincs más választás? Egy olyan változat kizárt, amely az el- és/vagy befogadás folyamatában önmagát is megvizsgálja? Lehet sok fájdalommal, azonban gyógyító hatással?

Hiszen az effajta világsiker egyúttal magyar elbeszélés is. Akár a magyar (és nem csak a pontosító jelző nélküli) holokauszt, amelyhez mindkét mesebeli királyfi, Kertész Imre és Röhrig Géza útja és jelensége oly elválaszthatatlanul hozzátartozik. Ugyanis a világra szóló siker egyben anti-sikertörténet is, hiszen a magyar társadalom nem díjazza azokat, akiket csak az tüntet ki, aki magát Jóbot is.

A naplóíró magyar alvilágban való bolyongása során arra a következtetésre jutott, hogy a szinte felfoghatatlan siker igazi oka és „ajándéka” – a bibliai Jóbé is az volt – a magyar világon keresztül magának a világnak az apokaliptikus természetével történő kérelhetetlen, már-már kegyetlen, szinte öngyilkos szembenézés. S a szembenézés során szerezhető felfedezés egzisztenciális és művészi sorssá formálása – még akkor is, ha ez az irány, evilágon, de legalábbis e magyar vilában – csak „sorstalanság”-ot ígér.

Kőbányai János: Saul fia-napló – Kertész-napló. Múlt és Jövő Alapítvány, 2016, 202 oldal.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Alexander_Kovats Alexander_Kovats 2016-03-21 09:15

a harmadik mondat elírásaiért bocsi. a lényeg kijön belőle.

Alexander_Kovats Alexander_Kovats 2016-03-21 09:12

a filmes látványtechnika, operatőri bravúrok, effektek, megcsinálják a nézőt, mint jancsi juliskát.
amikor olvasol valamit, egyszerre vagy jancsi és juliska. a film, mint információs érzékszerveinket célozza, be és követ el mindent a rajtuk keresztül erért hatás maximalizálása érdekében, hisz ebben való sikere élteti magát a filmgyártást.
amikir olvasol valamit, minden képi elemet, hangot, effektust te építesz fel magadban. a sikere a hatásnak, író és olvasó közös munkája. ez nyilvánvaló.
ami miatt mégis igazat kell adjak az idézett gondolatnak, egyrészt mert nem hiszem, h magyarázatainkkal tényszerűségével bárki ne lenne tisztávan, másrészt mert a film mint műfaj csúszik mint a tejfölös nokedli. könnyen csinál magának a témára fogékonyságot, hiszen az érdektelenség bugyrát is elég rövid idő alatt tölti meg annyi információval, amivel mint néző, kénytelen vagy valamit kezdeni. tehát az agyak átmosásának leghatékonyabb technikája a film. legfejlettebb, legkifinomultabb érzékszervünk a szemünk. a filmtechnika megtaníthatja látni a szemünket, de ezzel kiélezheti is arra, h mit kell észre vegyen, és mit a legkevésbé.

R.30 R.30 2016-03-20 22:39

DTRP, pontosan erről van szó.
Ép elméjű ember nem gondolhatja komolyan, hogy bármelyik filmalkotás a Ji Kingével, a Bibliáéval, a Koránéval akárcsak összemérhető hatást váltott volna ki a világban. De ok, ez nem azonos sportág. De azonos sportágban Shakespeare, Dosztojevszkij, Nietzsche stb. sokkal nagyobb hatást váltott ki. Hosszú távon, persze,
A legnagyobbak, Keaton, Bunuel, Dreyer, Ozu, Tarkovszkij, Antonioni (és a sort mindenki folytathatja a kedvenceivel) némely, de korántsem mindegyik filmje 100 év múlva is nézhető lesz, de szvsz csak néhány filmtörténész és ínyenc fogja nézni őket. Sokkal porosabbak lesznek, mint az azonos időben keletkezett irodalmi csúcsteljesítmények. Az biztos, hogy nem lesz olyan hatásuk, mint ma Dosztojevszkijnek, vagy Nietzschének; az ő műveik ma is velejéig hatóak, már annak, aki veszi a bátorságot, hogy komolyan vegye őket.
(Rám amúgy Tarr Sátántagó és Atom Egoyan A kárbecslő c. műve óta nem volt hatással film. Max. elismerem, hogy rendben van, ahogy a Sault is átgondolt és jól megcsinált
filmek tartom. Bár érdemes lenne beszélni az előzményeiről is, pl. Elem Klimov Jöjj, és lásd! c. kiváló filmjéről.)

dtrp dtrp 2016-03-20 17:12

"a film médiuma a könyvével szemben összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást képes elérni – a befogadó lélekben, s a világban..."

Ősmarhaság, a filmek _művészi_ eszköztára - nem a hatásossága - sokkal szűkebb, gyengébb az írott művekénél, csak legalább annyira érzelmi kérdés, mint a zene, így aztán képtelenség józanul beszélni róla. Régen voltak, akik kísérleteztek a filmmel, próbálták valami újra használni ezt a nagyszerű lehetőséget, a nagy rendezők ráadásul maguk is tudatában voltak a problémáinak, alkalomadtán elmondták a fenntartásaikat amellett, hogy szerették, amit csináltak, de ez elmúlt, a kép azóta is csak egy eszköz, ami keresztülvonszolja a nézőt a történeten (dialógusokon, prózán), törik, ami törik, újat csak különleges esetben mutat. Meg amúgy is rengeteg van a film rovásán, az átlagnál legalábbis sokkal-sokkal több.

R.30 R.30 2016-03-20 10:57

" a film médiuma a könyvével szemben összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást képes elérni – a befogadó lélekben, s a világban egyaránt"

Hülyeség. Efemer, tiszavirág-életű hatások ezek.