Amikor a most látható kiállítás előmunkálatait e sorok írója kedvenc barátaival karöltve egy héttel ezelőtt megtekintette, majd visszatért az őt vendégül látó Szent István-telepi bázisra, és a bukolikus családi ebéd keretei között három, a serdülőkor peremén vakmerően egyensúlyozó ifjúval ült egy asztalnál, a kulturális ismeretterjesztés missziójának ellenállni nem tudó édesapa felhívta gyermekei figyelmét erre a mostani eseményre, mintegy azzal a szándékkal, hogy a művelt világ szépségei iránt fogékony fiait és lányát a verniszázson való részvételre csábítsa. Bevezető szavaira az egyik utód ekképp reagált: szóval Szentendre múltja? Így hangzott a némi frivol fricska akcentusát sem nélkülöző kérdő mondat. Mi tagadás, mi, vérszerinti és baráti felmenők, ki lettünk nevetve kicsit. A felemelő alkalom megformálásával megtisztelt személy, aki vagyunk, elgondolkodott. Nem mintha népnevelői ambíciók feszítenék amúgy hazafiúi büszkeségnek híján nem lévő kebelét, mégis átfutott rajta; mivel is tudná a huszonöt évvel hamvasabb generáció érdeklődését csigázni, amikor ehhez az installációhoz kedvüket megszólítani kívánja? Szentendre múltja. Hm.

Perneczky Géza, a kiváló művészettörténész a nyolcvanas évek elején A korszak mint műalkotás címmel írt esszét, amelyben a modern művészetet az azt megelőző korszakoktól, amúgy nem minden előzmény nélkül – gondoljunk csak Rimbaud-ra, az ő híres, programadó impertívuszára: Modernnek kell lenni mindenestül! – a korszakot az új, a mindennel való szakítás jegyében karakterizálja. Ha ma itt, a Szabó családdal töltjük a délutánt Szentendrén, látni fogjuk, hogy a szocialista modern mire volt képes. Természetesen nyomban ellentmondások emelkednek előttünk, afféle paradoxonok, amelyek a maguk történeti mivoltukban vezetnek bennünket saját jelen időnkhöz. Mert míg a városépítkezés, a tárgyi kultúra egy bizonyos, többé-kevésbé ismert ideológia jegyében állt, az esztétikai figyelem alul marad, vagy inkább: tárgyat téveszt, ha fókuszába magát a történelmet, ráadásul az emberi idő cselekvés-összefüggéseinek az utolsók között célt, tehát jelentést adó, önmagát egyszerre világképként és a történeti időt mintegy történelemmé formáló erőként tételező eszmét – elmélet és praxis drámai egymásra utaltságát emeli.  A történelem önmag által nem ugyanis ábrázolható. A történelem mint műalkotás kap foglalatot a tárlat falai között, történetet írnak tehát a kiállított tárgyak, képek, dokumentumok, egy olyan korszak, a kádári történetét, amely a hétköznapok kultúrájának módosulásai nyomán jeleníthető meg láttató erővel igazán. Olyan időszakról beszélnek a kiállítás lépései, olyan nyomokban járunk, amelyekben egyszerre mutatkozik meg, Perneczky írását tovább parafrazeálva, a város mint műalkotás. A Szabó család, a magyar Onedin, tengerek és hajók nélkül és kisszerű, noha fordulatos hányattatásokkal, mint saga.

Nem kétséges az sem, hogy A Szabóék Szentendrén az Új osztály tér- tehát időszemléletét ragadja meg a legkülönbözőbb részletekben; festmények, sátorozó dolgozók, politikusok a szereplői ennek a szcenáriónak, amelyek, akik műalkotásokká moduláltak, akárha Andy Warhol minden művészet, a nem-művészet művészet állítása nyerné itt el, mi mást, mint blaszfemikus alakzatait. De megközelíthetjük egy másik perspektívából is az előttünk feltárulót; Otto Pöggeler német filozófus jegyezte meg örökbecsűen egyhelyütt: a kor és a rendszer sosem azonos.

Teret és tereket nyitunk, jóllehet és következésképp időket; egymásra rakódott, préselődött rétegeket feszegetünk, időkapuk kilincseire támaszkodunk. Voltaképpen a szabadidő mint tér a tárgyunk. A szabadidő, amelynek eltöltésére különböző vizuális és verbális formákat alkotott a bámulatos képzelet. Kis- és nagyemberek virtuális, bár nem lehet vitás, illuzórikus közösségét, olyan átjárható életvilágokat, amelyekben visszatérő motívumok sora képviseli a fölé és alárendeltségek egymásra utalt hálóját.

1981, moziműsor: Halálos tavasz Karádyval és Hajókkal a bástyák ellen szovjet film. Déry és Aczél nyit kiállítást, forgatják kezükben a műtárgyakat. A Görög kancsó még bisztró. Egészségnevelési napok, így egy másik plakát. A Pismányi vízhasznosító Társulás alakuló ülése kiszorít egy eseményt, ez utóbbi letakarva, előbbi felülírja azt, nyilván a fontossági sorrend végett. Majd Schütz Ila és Balázs Péter közös estje: Mit Sczütz kis Balázs blikkfanggal megspékelve. Megannyi madártejfelhő az aranygaluskában.
A munkásosztály a paradicsomba megy, mialatt ott tartózkodik, a Vajda Lajos Stúdió addig is új-avantgárdot provokál.

E sorok jegyzője, annak a bizonyos napnak, amellyel a dolgozat kezdődött, az estéjén az A38-on a Tudósok zenekar huszonötödik jubileumi évét ünneplő koncertjén a Szentendrében, mondjuk így: érdekelt, Fe Lugossy Lacát hallgatta. Vannak benne kockás részek, vannak benne csíkos részek, énekelt a szintén innen induló Bizottság zenekar feledhetetlen képzőművész dalnoka. Nyíljon akkor – maradva a fiatalság gyanakvó mondatánál – Szentendre múltja, na és de jó: inkább: Szentendre története mint műalkotás, ezekkel a szavakkal: Vannak benne kockás részek, vannak benne csíkos részek.

Helyszín: Ferenczy Múzeum, Szentendre, Fő tér 2-5
Nyitva tartás: 2011. április 28-július 17.
És: Kossuth Múzeum, Cegléd, Múzeum u. 5. szeptember 1.-október 30.

A kiállítás kurátorai: Kende Tamás, Ferenczy Múzeum, Szentendre

Száva Borbála, Ferenczy Múzeum, Szentendre