4. rész - Irány a csillagos ég

 

          Szuvorov ujjai enyhén remegtek. Szuvorov nem az igazi neve volt, de a biztonsági szolgálatoknál dolgozóknak megvannak a maguk – íratlan – törvényei, és az egyik ilyen szabály szerint fedőnevet kell választaniuk maguknak, hogy az ellenség soraiban először is bizonytalanságot, aztán zavart, és végül páni félelmet keltsenek. Szuvorov elnevette magát magában a gyáva ellenségen, felemelte a kezeit és mereven rájuk bámult, anélkül, hogy különösebben sokat várt volna ettől a vizsgálódástól. Teljesen normális kéz. És mégis…

          A keze is remegett. Szuvorov jobbra nézett, aztán balra. Meglátta saját vállait. A vállai még egy jó darabon tovább nyújtóztak, de azon a helyen, ahol véget értek, világosan látható volt valami vibrálás. Szuvorov odament a mosdó ajtajához és kinyitotta, bement, becsukta maga mögött az ajtót, felkapcsolta a villanyt, megfordult és rábámult saját tükörképére. A kép homályos volt és remegett. „Remegek”, értette meg végre Szuvorov. Odament a tükörhöz és könnyedén megérintette. Az érintés meglehetősen remegősre sikeredett, mivel a tükör még jobban rázkódott. Együtt remegett a fallal és az egész épülettel. Az Állami Elektrotechnikai Üzem¹ dundagai űrtechnológiai központjában még éjszaka sem volt nyugalom. Ezen az éjszakán az új manőverező motorokat tesztelték. A központ területe nem volt túl nagy (mint ahogy semmi sem az Lettországban), és a kísérletek zavarták a termelést, ezért végezték azokat munkaidőn kívül.

          Szuvorov megmosta a kezét és az elektromos kézszárítóhoz emelte, élvezettel adta át magát a meleg légáramnak, amely hajladozott és örvénylett a tenyerén, időnként gyengéden simogatva, máskor láthatatlan madárszárnyként csapdosva a bőrét. Tudta, hogy egy pillanat múlva férfias kezei újra olajosak és fémszagúak lesznek. Az őrség szabályzata nem engedélyezte, hogy ha egyedül vannak, egyszerre mindkét kezüket levegyék a pisztoly markolatáról. A 72 órás szolgálat alatt Szuvorov csak itt, az őrség helyiségeiben tudott időnként egy kicsit lazítani. Miután még egyszer megnézte magát a tükörben, azt mondta magában: „Na nézd csak, milyen vagy te, Szuvorov...” Igen, ilyen volt ő – egy volt csupán Lettország több száz fia közül, akik Abrenétől Pavilostáig, Elejától Ainažiig őrségben álltak, hogy az ellenség reszkessen a félelemtől, a barátok reszkessenek a csodálattól, és hogy ők maguk is reszkessenek – együtt Lettország hatalmas űrhajójának mennydörgő hangjával.

          Ebben a pillanatban megszólalt a szerző mobiltelefonja. A kijelzőn látszott a szám, amely Franciaország nemzetközi kódjával kezdődött. A szerző óvatosan megnyomta az OK feliratú gombot (a szerzőnek nagyon nem tetszett, hogy a hanyag bánásmód miatt a mobiltelefon gombjairól idő előtt lekopott a szín), füléhez emelte a telefont és köhintett egyet. A szerzőnek akkoriban ez volt a szokása: ahogy felemelte a kagylót, nem szólt semmit, csak beleköhintett. A telefonban Arnolds Zašs hangja hallatszott:

          – Így folytasd, galambocskám!

          Mivel Zašs ezt franciául mondta, a szerző a biztatást nem értette, óvatosan megnyomta a NO feliratú gombot és folytatta az írást.

          A mosdót fafaragások díszítették. Ezeknek érdekes története volt. Abban az időben, amikor a központ építését még nem fejezték be egészen és éppen a belső díszítés munkálatai folytak, a lőtéren egy Nyugat-Európából lopott berendezést próbáltak ki. Senki sem tudta miféle szerkezet az és mit lehet vele kezdeni. Csak annyit tudtak, hogy nagyon titkos, nagyon fontos és nagyon befejezetlen. A lett tudósok megtalálták a szerkezet tápcsatlakozóját és rákapcsolták az áramot. A feszültséget apránként növelve vizsgálták, hogy milyen fizikai hatással van a szerkezet az érzékeny mérőműszerekre. De nem sok vizsgálnivalójuk volt. Az energia nyomtalanul eltűnt. Ugyanebben az időben Ernests Zašs (a barátai az E. Z. kezdőbetűk miatt Easynek nevezték el), egy asztalos, aki fél kilométerrel odébb a fafaragásokat csiszolta az egyik mosdóban, egyre furcsábban kezdte érezni magát (az olvasó bizonyára rájött már, hogy ez ugyanaz a mosdó volt, mint amelyben Szuvorov pihent). Easy nem volt Arnolds Zašs rokona, azonban – valami csoda folytán – az erre vonatkozó kérdést nagyon gyakran volt kénytelen végighallgatni. Kezdetben a sajátos érzést az előző esti ivászat számlájára írta, mikor azonban a csiszolópapír úgy kezdett elmerülni a falban, mintha az víz volna, anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyna, a dolog komolyra fordult. Azonban ez még nem a legkomolyabb dolog volt, amire ez a valami képes. A falapok a szeme láttára változtak át, és amikor a metamorfózis befejeződött, Easy meztelenül állt egy hóborította hegyoldalon és a tenyerével egy cédrus törzsét dörzsölgette. Ugyanabban a pillanatban az égből elégedetlen hang hallatszott. Azon ritka esetek egyike volt ez, amikor az embernek sikerült meghallania magának Istennek a szavait. Lefordítva óhéber nyelvről, a következőket mondta: „Szóval megint kezdődnek a kísérletek! Egyszer elegem lesz ebből és agyonütöm ezeket a hálátlan teremtményeket mint a legyeket!” Miután magához tért meglepetéséből, Easy elindult a völgyben látható falu felé. Kiderült, hogy az Altáj hegységbe került, és, ami még ennél is érdekesebb, 1848 van. Ez azonban már egy külön elbeszélés. Csak annyit említek még, hogy ez a lett mesterember úgy döntött, hogy nem tér vissza Lettországba, ott maradt a faluban, megházasodott és azon a helyen új hagyományt teremtett a fafaragásban. Dundagában pedig a tudósok végül is nem tudták meg, hogyan működik a lopott berendezés, mivel hirtelen eltűnt a szemük elől. Ellensúlyozandó az asztalos tömegének mozgását, maga a szerkezet térben és időben az ellenkező irányba mozgott, és, mivel könnyebb volt, a kozmikus térben öt és fél ezer kilométer távolságba került a Földtől, illetve kétszázharminc évnyire a távoli jövőbe.

          Szuvorov kinyitotta az ajtót, hogy visszamenjen őrhelyére, amely annyira titkos volt, hogy ő maga sem tudta, miféle hely az. Időnként Szuvorovnak úgy tűnt, hogy minden alkalommal máshol áll őrségben, habár a parancsban, amit kapott, csupán egyetlen helyet említettek (amit persze valójában nem neveztek meg, azért, hogy az ellenség, ha véletlenül megkaparintaná a parancsot és megpróbálná desifrírozni, kétségbeesésében az agyát is kiszarva, vagy valami még szörnyűbb módon meghaljon). De ne gondoljuk, hogy Szuvorov hülye volt. Gondolatainak kuszaságát a hipnózis magyarázza, amelynek eredményeként a szupertitkos információra csak abban a pillanatban emlékszik, amikor az tényleg szükséges, valamint megfojtja saját magát, ha valaki megpróbálná kiszedni belőle ezt az információt. „Nem vagyok hülye,” állapította meg Szuvorov. Abban a pillanatban, amikor ez a gondolat átsuhant az agyán és továbbsuhant (a biztonsági szolgálat többi alkalmazottjához, akik szintén nem tartották magukat hülyének), az ajtó még egy centiméternyire kinyílt. Mialatt Szuvorov magában gúnyosan elvigyorodott a nyamvadt ellenségen (továbbá egyszerűen azért, hogy jó kedve legyen), sikerült neki még 5,75 milliméterrel tovább nyitnia az ajtót.

          Ekkor hirtelen...

          Talán szabotázs volt az oka. Talán a műszaki személyzet fáradtsága. Talán ez is, az is.

          A motor modelljében irányíthatatlan reakció kezdődött, amely átterjedt az üzemanyagtartályra. Az az idő, amire önöknek szüksége volt az előző mondat végigolvasásához, mintha a Világmindenség történelme lenne azzal a pillanattal összevetve, amely ahhoz volt szükséges, hogy civilizációnk történelmének legnagyobb katasztrófája megkezdődjön. A grandiózus robbanás eredményeképpen a Kurzemei-félsziget egyik fele (vagyis a Kurzemei-negyedsziget) a Venta–Abava–Lielupe vonal mentén levált Lettország fennmaradó részétől, felemelkedett a Föld atmoszféráján kívülre, megfordult, és, mivel ez alatt az idő alatt bolygónknak saját természetes forgása miatt volt ideje kissé elfordulni, belepottyant a Balti-tengerbe. A kataklizma által kiváltott földrengések és árvizek következtében csaknem minden lett elpusztult, sok civil lakossal egyetemben.

          Ezzel elbeszélésünk véget is érhetne. Egyetlen CSAKHOGY-gyal. Ha ez elbeszélés lenne, a szerző felkelne íróasztalától, két hajtásra meginná a maradék félüvegnyi sört, lefeküdne és elaludna. De abból, hogy Ön folytatja az olvasást, és a könyvben még sok oldal van hátra, majdnem százszázalékos bizonyossággal arra következtethetünk, hogy a szerző, mint egy megszállott, folytatja az írást. Amiből pedig az következik, hogy ez mégiscsak egy regény, nem pedig elbeszélés, például. És, minthogy a regény cselekményének a fent említett robbanás semmiképpen nem válik hasznára, így előtted, nyájas olvasó, két lehetőség nyílik:

          a) feltenni, hogy ez egy álregény volt szomorú befejezéssel, és becsukni a könyvet,