Kezdetnek a kivetítőn egy hirtelen felvillanással Lagzi Lajcsi jelent meg, aki sztárvendégeivel karöltve jobbra és balra ringatózott a Dáridó zenéjére. Amíg a segédpincérek feltálalták a vacsorát, a „főpincér”, Elek Ferenc az asztalok között sétált, néha megállt, szemét végigfuttatta a vendégeken, mintha azt lesné, minden flottul megy-e. A menü választható volt, már, ami az ételt illeti, a prózai kínálatból ugyanis ezen az estén mindenkinek ugyanazt tálalták: társadalomkritikával erősen fűszerezett, nyomokban groteszk részeket tartalmazó pikáns novellagyűjteményt. Fél adag pedig nincs.


Elek Ferenc széles palettáról válogathatott, a magyar irodalom ugyanis csordultig tele van az evésről, ételekről, főzésről szóló alkotásokkal, s bár már az első novellával kísérletet tett arra, hogy felmentve önmagát és színész-pincér társait az esti mosogatás alól, gyorsan még vacsora előtt elvegye minden jelenlévő étvágyát, a letépem a fejeteket és beleszarok a nyakatokba, s ehhez hasonló sorokkal. Jelentjük nem járt sikerrel, így nem maradhatott más hátra, mint hogy szembesített minket azzal a kegyetlen ténnyel, hogy Kolbásznak márpedig születni kell, úgyhogy ha bármelyikünk is ilyen álmokkal kacérkodott volna, az gyorsan tegyen le róla. Elsőként Cserna Szabó András novellája hangzott fel, egy őszinte zugról ebben a velejéig romlott világban, a Manna Restaurantról, ahol a pincérek nyers őszinteséggel és kuncsaftveréssel kísérve tálalták a napi menüt. De hallhattuk Dudás Attila Vacsora a Varacskos Disznóban című művét is, amely arra tanít, hogy az étel nem csak gondolatokat ébreszt, hanem álmokat is, hogy legkiválóbb álomrakéta a hagyma és a bab, és, hogy az az igaz örömpörkölt, amit a szakácsné szeméremszőrzete fűszerez. Igen, szóval volt, hogy a falat megakadt a torkomon. Groteszk a gasztronómiában.


A tömény szövegrészletek videómontázsokkal váltakoztak. A bejátszásokról néha ugyanolyan nehéz volt eldönteni, hogy azzal teszünk-e jobbat emésztő szervünknek, ha kiüresedett tányérunkat kapargatva újra és újra tudatosítjuk magunkban az elfogyasztott étel mennyiséget, vagy ha erőt véve magunkon végig nézzük, hogy milyen embertelen módon hizlalják a levágásra ítélt malacokat, és közben folytatódott a felolvasás is, hallhattunk többek között egy kitekert Micimackó-történetet, ahol a kis főhősök sorra fogyasztották el egymást (kezdve természetesen a kicsi, béna, komplexusos Malackával), arról, hogy az a disznó, akit a gazdája becéz és vakargat, ízletesebb lesz, mint a csupán disznószámba vett társai, sőt arról is, hogy a paprika kétszer csíp. Az este folyamán életre keltek a magyar evőpróza legszínesebbjei: Jónás Tamás, Grecsó Krisztián, Fehér Béla, Parti Nagy Lajos, Dudás Attila, Ficsku Pál történetei, amelyek bravúrosan árnyalták az oly jellegzetes magyar virtus képét. Jó példa volt erre a búcsúdarabként felcsendült Esterházy-értekezés is a boksz-kesztyűre emlékeztető jó magyar gyomorról, amely diszkréten elnyel mindent, ami az útjába kerül. De a közönség nem kérte ki a kritikát, mindenki keserédesen mosolyogva bólintott, hát igen.


Elek Ferenc közvetlensége, humora és a zenei aláfestés könnyítette a nehéz malacsült emésztését. Együtt nevettünk, olykor meg is rökönyödtünk, hol sajnálkoztunk és beláttunk, hol hallgattunk és befogadtunk. Közben csak egymásra figyeltünk, úgy, mint az ókori rómaiak, akik fekve étkeztek, és olyankor órákra kizárták a külvilágot, mi is, a színész és a közönség, az irodalom és a befogadók, a pincér és a vendégek. Az egyik elindított rezdülésre a másik vibrálása felelt. Így a disznótoros azon az estén nem étel volt többé, hanem műfaj.