hirdetés

Kollár-Klemencz László: Az erdő is tanít

2018. november 29.

Nemrég jelent meg második kötete a zenészként is ismert Kollár-Klemencz Lászlónak, akivel az írás és a zene kapcsolatáról, az erdőről, az állatokról és a könyvének címét adó műanyag kerti székekről beszélgettünk. – Melhardt Gergő interjúja.

hirdetés

Lehet, hogy provokatív ez a kérdés, de az irodalomban inkább outsider vagy, nem íróként indultál, nem vagy hivatásos író, ha ez jelent egyáltalán valamit – mégis miért és hogyan kezdtél el írni?

Nem provokatív, mert én is így gondolom ezt, tényleg kívülálló vagyok, és valószínűleg az is maradok. De nem jelent ez semmit. Egyébként a szakma, tehát társaságok, szövetség, tagságok szempontjából a zenészekhez se tartozom. Soha nem úgy tekintettem arra, hogy ha valaki valami alkotó tevékenységet csinál, akkor azt egy szakmához kell kötni, nekem ez idegen. Nagyon sok közeli barátom van, akik az irodalomhoz közel állnak, és tudok tőlük tanácsot, véleményt kérni. De ez eddig is így volt, csak azáltal, hogy egy kicsit belekerültem a Magvető-családba, még több ilyen emberrel ismerkedtem meg.

Nem is éreztél ellenállást írók vagy kritikusok részéről, hogy mit akar itt ez a rockzenész?

Nem. A könyvkiadáshoz nem értek, de amikor Morcsányi Géza rábólintott az első könyvemre, akkor nagyon örültem, és nagyon is büszke voltam, hogy kiadják. Egyébként a mai napig nem tartom magam írónak, de ugyanígy nem tartom magam zenésznek sem, ahogy már mondtam. Olyan vagyok, akit sokféle megnyilvánulási forma érdekel, és mindig azt a formát választja éppen, amelyik éppen a legmegfelelőbb ahhoz, amit el akar mondani. Általában aki kreatív, az mindenben kreatív. Azért is van ez, hogy ötven fölött, és nem harmincévesen kezdtem írni, mert már nagyon sok más dologba belemélyedtem, és azokban eljutottam egy pontig. Nekem ez így természetes. Inkább az a gond, hogy ezt nagyon nehéz megvalósítani abban a rendszerben, ahogy ma a nagy tömegekben gondolkodó kultúra hozzááll ahhoz az emberhez, akit nem lehet behatárolni. Nem jól gondolkodik, nem tudja hova tenni. De ez nem az én problémám, hanem ennek a rendszernek a problémája. Ugyanígy ott van mellettem Grecsó Krisztián, aki kurva jó dalokat ír, de erről a társadalmi nyomás miatt pirulkodva kell beszélnie.

Az előbb is említetted, hogy több íróbarátod is van, most szóba hoztad Grecsót. Kik azok, akik segítettek, hatással voltak vagy valamilyen szempontból mintát jelentettek számodra?

Sokszor volt úgy, hogy amikor ezekkel az emberekkel megismerkedtem, ők még sehol nem tartottak, vagy teljesen máshol tartottak, mint most, de mégis mindenféle szinten nagy hatással voltunk egymásra. Például volt egy időszakom gimnazista koromban, amikor festettem, és akkoriban együtt zenéltem Péterfy Gergővel, aki iszonyú jó gitáros volt. Nem tudom, hogy még gitározik-e. Szóval együtt zenéltünk, aztán följött megnézni az én festményeimet. Ugyanígy Röhrig Gézával is nagyon sok időt töltöttünk együtt a húszas éveink elején, még koncerteztünk is együtt, a Huckleberry nevű zenekarába egyszer beszálltam, ha jól emlékszem. Valahogy összesodródnak ezek az emberek rövidebb-hosszabb időkre. Később forgatókönyveket írtam, és akkor Podmaniczky Szilárddal írtunk egyet közösen. Akkor ismerkedtem meg Hazai Attilával is, akivel nagyon jó barátok lettünk, és Háy János meg Grecsó is akkoriban lett barátom. Később, de még a Rájátszás előtt, voltak olyan estjeim a Trafóban, ahol mindenképpen szerettem volna bevonni az irodalmat, és akkor oda meghívtam például Erdős Virágot, Háy Jánost, Darvasi Lacit.

Fotó: Révai Sára

Visszatérve még írói és zenészi szerepeidre, ezek szerint nem érzed, hogy ha irodalmi szöveget írsz, akkor más pozícióból szerepből szólalnál meg, mint hogyha gitárral a kezedben énekelsz a Sziget Fesztiválon vagy a Fonóban? Ha más nem is, közönség biztosan más.

A közönség más, igen, ezt mindig lehet érezni. De hogy miről hogyan lehet kommunikálni, azt nagyon meghatározzák maguk a formák is. A Kistehén dalszövegeiben bizonyos dolgok meg tudnak fogalmazódni, és működnek, bizonyos dolgok meg egyáltalán nem. A Rengeteg című szólóestemen, ami sokkal színházibb, sokkal személyesebb, teljesen másfajta katarzis történik, és másfajta katarzisok tudnak átmenni a közönség felé a szövegen keresztül. És az irodalom is más. Nem vagyok benne biztos, hogy minden Kistehén-rajongó szeretné a könyvemet, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem, mert őket belőlem annyi fogja meg, annyi érdekel, amennyi ott le van téve. Pont most a napokban írom a Kistehén új lemezére a dalszövegeket, és nekem iszonyú nehéz dalszöveget írni, főleg úgy, hogy tudom, hogy novellát meg mennyire könnyű. Olyankor parttalanul bele tudok merülni egy témába, persze aztán igyekszem nem parttalanul kijönni belőle, de olyankor ott hever az egész világ előttem, és mászkálhatok benne szabadon, meztelenül. Ez nagyon felszabadító érzés, ehhez képest nagy béklyó, amikor dalszöveget kell írnom, és ott van a tempó, a forma, és hogy mi fér bele. Olyan kalandozás és olyan absztrakció, ami versben vagy prózában simán működik, az egyáltalán nem biztos, hogy egy dalszövegben is fog. Vért izzadok, mire egy estére összejön egy, és aztán iszonyú nagy kérdőjellel állok ott előtte, hogy vajon működik-e. Novellát írni meg olyan, mint egy nagyon nagy kaland, ahol igazán csak elindulok valami mellett, mindegy, hogy az egy történet vagy egy helyzet, aztán attól kezdve egy hosszú utazás lesz, ahol én döntöm el, hogy meddig, melyik kanyarig akarok elmenni, és melyik hegy után akarom megnézni, hogy ott milyen másik hegy van még. Teljes szabadság van a szöveganyagban. A novellaírás olyan, mint egy nagyon hosszú beszélgetés önmagammal, ahol felszínre tudnak kerülni dolgok. Persze egy dalszövegnél is felszínre kerülnek dolgok, csak ott nincs megadva több száz üres oldal, hanem egyetlenegy oldal, abból is négy vagy hat versszak. Örülök, ha valami jó kisül belőle, de azt hiszem, hogy nem igazán az én műfajom.

Az új könyved szövegeiben nagyon sok kapcsolatot éreztem a dalszövegekkel. A hangulatuk nagyon sokban emlékeztet a Rengeteg dalaira, és van egy hely, ahol egészen konkrét, szinte szó szerinti egyezés van a Jó színe van című dallal. Van-e cserekapcsolat a kettő között, mitől függ, hogy valamit dalszövegben vagy novellában írsz meg?

Igen, van ilyen viszony köztük. Ez a példa, amit mondasz, konkrétan itt a közelben történt velem, a Batthyány téren, amikor tök új cipőben átmentem a téren. Nagy is volt a cipő, és minden bajom volt vele, de közben büszke voltam az első csizmámra, és rám kiabáltak, hogy „nézzétek, új cipője van!" Vannak traumák az ember életében, amiket nem tud letenni, hiába írja meg egy dalban, még akkor is ott van. Lehet, hogy festenem kéne egy hatalmas csizmát, ahogy ott állok benne, és akkor talán túl lennék rajta. A témakeresés egyébként komoly probléma. Nem történetekhez vagy történelmi szituációkhoz állok hozzá, nem valami drámának a kibontását próbálom meg, hanem hangulatokat, atmoszférákat próbálok megfogni. A történeteim igazából nem történetek, hanem helyzetek. Valószínűleg ezekre van inkább affinitásom. De ha témákról van szó, az is érdekes, hogy mindig elhessegettem magam elől azt, hogy a szerelemről írjak dalszövegben, talán a Szerelmes vagyok minden nőbe volt az egyetlen ilyen Kistehén-dal. Most meg az új albumnál egyre inkább ezek jönnek. Valahogy úgy érzem, hogy minden egyes szöveg mögött ott kell hogy legyek én, kell hogy legyen valamiféle nagyon erős személyes benyomás. Ha nem találom meg a kapcsolatot a bennem zajló dolgokkal, akkor üres fecsegés lesz az egész, és nem lesz súlya.

A három éve megjelent első novelláskötetedben volt egy főszereplő, a Toszka nevű alteregó-figura, és ha jól emlékszem, ott mindegyik szöveg harmadik személyben volt írva. Az új könyvedben viszont nincsen Toszka, és sokszor egyes szám első személyben beszél valaki. Hogyan alakult ki ez a poétika, személyesebb, önéletrajzibb-e a második kötet?

El akartam hagyni ezt a Toszka-dolgot. Meg akartam tartani az egésznek a kelet-európai valóság-hangulatát, de el is akartam emelni a beazonosíthatóságtól. Tehát a Duna az nem Duna, hanem „folyó", a város az „város" és nem Budapest. Teljesen függetleníteni akartam a konkrét nevektől, időtlenné és helyszíntelenné tenni a szöveget. Úgy érzem, valahogy jobban lebeg egy anyag, ha ezek eltűnnek. Szerintem egyszerűen csak tovább van gondolva az, ami az első kötetben elkezdődött.

Az első könyvben a fő ellentét a város és falu vagy a város és a természet között feszült, itt pedig már inkább az ember és a természet viszonyáról van szó nagyon sokféleképpen.

Igen, valószínűleg ez is annak a folyamatnak a része, hogy a kétezres évek elején kiköltöztem vidékre, és akkor még sokkal frissebbek voltak ezek a szituációk, meg ahogy feltérképeztem azt a vidéket, ahogy megismertem azokat az embereket, és mindez rányomta a bélyegét az első anyagra. Most már benne vagyok ebben, már nem csodálkozom rá arra, hogy éppen fogom egy disznó nyakát, miközben a szomszédom szúrja a torkát, ezek most már mindennapos helyzetek, és most már az érdekel, hogy mi van ezen belül.

Nagyon sokféleképpen tudod bemutatni az ember és a természet viszonyát. Ha egyáltalán szét lehet választani az embert és a természetet. Van például, hogy az erdő titokzatos, szinte félelmetes hely az ember számára, de van, ahol az ember tesz rosszat a természetnek, és van, ahol nagyon harmonikus a viszony köztük. Tényleg ilyen sokfélének látod ezt a kapcsolatot?

Szerintem nekem már nem nagyon változik a viszonyom az erdővel. Ha sötét van, éjszaka, és nincs hold, félek az erdőben. De inkább a sötéttől félek, mint az erdőtől. Most, hogy már benne élek, az erdő körbevesz, és hatása van rám. Nagyon furcsa egyébként, hogy milyen hatással van az emberre az erdő.

De te is hatással vagy az erdőre, ha odamész, és főleg, ha ott laksz.

Igen, de azt azért nem mondanám, hogy ez kölcsönös. A természet hihetetlenül erős, bármit csinálhat az ember, a természet egy idő után ezt fel fogja rúgni, és visszafoglalja azt, ami az övé. Sokkal nagyobb az ereje, mint nekem vagy bárkinek. Ezt el kell tudni fogadni, ennek örülni kell, ezt szeretni kell, mosolyogni kell rá. Aki csak meglátogatja az erdőt, az is megérzi ezt, és feltöltődve tér haza. De ha benne vagy folyamatosan, akkor egyszerűen átveszed, hatással van az életedre, a viselkedésedre, és téged is tanít. Amíg nem laktam az erdőben, sokkal többet jártam az erdőbe. Most, hogy ott élek, annyi dolgom van benne, hogy ez nem is jut az eszembe, ritkán van az, hogy csak úgy ülök egy kövön, és nézem az erdőt. Együtt létezünk és alakítjuk ki a dolgainkat.

A címbe emelt műanyag kerti szék, ahogy megjelenik a szövegekben és a könyvborítón is, az ember szimbóluma, ami mindenhová beteszi a lábát, de mégis nagyon törékeny?

Kicsit az ember szimbóluma is. De ahogy te is mondtad, a természet és az ember alapvetően nem választhatók el egymástól. A műanyag kerti szék is a mi természetünk. Mi hoztuk létre, és mivel mi is a természet része vagyunk, a műanyag kerti szék is a természet része, egy olyan alkotása az embernek, jelen társadalmunknak, ami az erdő természetében nagyon kívülálló dolog. Ezzel a kívülállósággal játszik szerintem az összes novella. Olyan furcsa állapot alakult ki, ahol még természeti lényekként létezünk, nem repülő csészealjakon közlekedünk a Váci utcából a Kecskemétibe, de kérdés, hogy hol találjuk meg a közös nevezőt a természettel, és hogy mik vittek bennünket afelé, hogy olyan szar életeket hozzunk létre magunknak, amilyeneket most élünk. És hogy aztán hogyan barátkozunk meg evvel. Milyen az, ha nem fogadod el azt, hogy te csináltad meg ezt a szar széket, amibe ma még bele tudsz ülni, holnapután viszont össze fogod törni magad benne, és megint elmehetsz venni egy ilyen szart.

Ami nem bomlik le száz év alatt, mindig itt fog maradni.

Nem vagyok kémikus, nem tudom. De hát mindig is itt volt, mert mi raktuk össze. Olyan alkotókból raktuk össze, amik itt voltak, ezek a molekulák itt voltak már, csak más rendszerben. Azt gondolom, hogy nincs egy megoldási irány, mondjuk, hogy „gyerekek, nem szabad ilyen szar műanyag kerti székeket csinálni, hanem jó székeket kell csinálni, fából". Valószínűleg nekünk létre kellett hoznunk ezt a széket, hogy meg tudjuk lépni ezt a szintet, ahol most tartunk.

Könnyű lenne erről pesszimistábban vagy leegyszerűsítőbben, kritikusabban beszélni. Hogy milyen rossz az ember. De a szövegeidből mégis az elfogadás, a derű sugárzik.

Addig nem tudsz semmin változtatni, amíg azt a valamit teljes valójában fel ne fedeznéd, és szembe ne néznél vele. De egyáltalán nem én tereltem ebbe az irányba ezeket az írásokat. Ezek jöttek az életemből, a szituációkból, a hangulataimból, abból, hogy éppen mi érdekel és mi fog meg, miről szeretnék írni. Egy idő után nem vagyok jelen az írási folyamatban, hanem elkezd dolgozni a szöveg, a mondatok, a benyomások, és feltörnek olyan információk a múltból, a környezetemből, a színekből, amik egyszer csak írást hoznak létre. Pont ez a része a legszebb. Talán ezért szeretek most a legjobban prózát írni, mert sem a zene, sem a dalszövegírás, de igazából még maga az előadás sem ennyire csodálatos. Ezekben nincs akkora tér. Van nagy tér, de a prózában óriási, gyönyörű, nagy tér van.

Melhardt Gergő

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.