Félidőhöz érkezett a Sírba visztek – A Bizottság a Műcsarnokba megy kiállítássorozat. A képzőművészet mezsgyéjén táncoló alkotások tárlatának irodalmi kíséretét a héten Szijj Ferenc és Grecsó Krisztián szolgáltatja az érdeklődő közönség számára.

1979-et írunk. Albert Einstein Bizottság néven új zenekar debütál a magyar underground életben. Nem kellett sok idő, alig pár év, és az autodidakta zenészekből verbuvált zenekar a rendszerváltást megelőző évek ellenkultúrájának egyik legkiemelkedőbb képviselőjévé vált. Azóta több mint negyed évszázad telt el. 2011. november 13-án a Bizottság a tiszteletükre rendezett kiállítás utolsó napján a kánon részeként lép ki a Műcsarnok kapuján, de addig is róluk szól, tőlük hangos a magyar kortárs művészeti élet.

Péntek este egy mezítlábas, megtépázott harisnyás lány és három férfi lép fel a pódiumra. „Nem bírom a gyűrődést, rosszak az idegeim, rosszak az idegeim” énekli a lány, és e különös dimenzióban mozgó hangszín elhiteti velünk a sajátos feldolgozás minden egyes sorát.

Az est moderátora Lévai Balázs. A latin-amerikai szappanoperák stílusához híven az előző részek tartalmát próbálná összerakosgatni a nézők segítségével, azonban az eredmény silány. Darvasi László és Borbély Szilárd estjéről nem tudunk meg mást, mint, hogy hangos és szomorú volt. Már megin’ ez a depresszió jegyzi meg halkan és stílszerűen Lévai, miközben a sorok között lépdel a már a beszélgetéshez átrendezett színpad felé.

Két eltérő életkor, két különböző habitus, egy farmernadrág és egy szürke öltöny. Szijj Ferenc szinte elsüllyed a fotel mélyén, nincs kapcsolata a hallgatósággal, belemélyedni látszik a gondolataiba. Ő kezdi a felolvasást, minden szavának, minden megformált mondatának nyomatékot ad. Nem néz fel, nem lassít, alig tagolja szövegét, csak olvas és olvas. Mindig egyszerre kezdenénk sírni. A sorok között magunkra ismerünk: Jöjjön valaki, akarjon engem és én is őt.

Mindezt tökéletesen ellenpontozza Grecsó Krisztián humora. Szerzeménye, egy csupán pár percet felölelő, személyes élményen alapuló, kisebbfajta pszichiátriai esettanulmány.
"Az első olyan szituáció, amikor rájöttem arra, hogy rosszak az idegeim? Egyértelműen az olvasás” - mondja. Amikor „baszakodni” kellett a betűkkel, legfőképp avval a fránya b-vel és d-vel, melyek olyan galádul utánozzák egymást. Nekik szenteli írását. B és D. Itt van Daru, Daru egyébként „egy rakás szar idegileg”,aki iskolás évei nagy pillanatához érkezett. Tele van bizonyítási vággyal, arra készül, hogy megmutassa, hogy tud olvasni, hogy meg tudja csinálni, hogy igenis meg tudja különböztetni egymástól b-t és d-t. Még ha ennek az ég adta világon semmi értelme sincs, csak egy rossz tréfa, nem más. Hiszen mi a különbség egy álló és egy fejre állított terhes nő között, veti fel a, valljuk be, igenis logikus kérdést. De Daru, „és milyen kár, hogy Daru én vagyok”, képes rá, ő be fogja bizonyítani, nem magának, hanem a szüleinek, hogy meg tudja csinálni.

Szijj Ferenc is meg tudja csinálni, jól bírja a gyűrődést… az egyik részről. Másik részről viszont nagyon nehezen, és ahogy öregszik, ez a szélsőség egyre nagyobb. Egyre rosszabbul és egyre jobban viselem, mikor maga alá gyűrnek a dolgok, mondja, de ha értelme van, akkor elviselhető. Akkor minden elviselhető.

Grecsó Krisztián azt meséli, hogy nála a szervezete jelez, ha elég. A Cigányok drámájából készült színházi premiert követő héten 39 °C fokos lázzal feküdt otthon, nem bírta a sok feszültséggel járó feladatot, azt, hogy hátradőlve, a közönség soraiból nézze végig az előadást. De Móricznál sokkal jobb vagyok - mondja. Én soha nem ülnék be a pénztár hátsó sarkába, azt figyelvén, hogy kik jönnek el azok közül az előadásra, akik megígérték.
Szijj arról beszél, hogy a nyolcvanas éveket országos szinten kollektív elmebaj jellemezte, és ebben az idegbajban a Bizottság zenekar és az egész köré épülő ellenkultúra egyfajta felszabadító élményt jelentett. Még akkor is, ha őt semmire sem szabadította fel, jegyzi meg halkan.

Miközben Szijj Ferenc kollektivitásról beszél, Grecsó személyes élményeket idéz fel. A gyerekkori emlékek között felvillan egy házfal, rajta a felirat: „őrjítő ez a lakótelep, ahol lakom veled”. Számára itt kezdődött minden, amit a Bizottság jelenthet egy kamasz életében.

A kérdés azonban mégis az, hogy értelmezhető-e mindaz ma is, amit a nyolcvanas évek underground zenéje magában hordozott. Érteni kell a történetet, a kultúrát, ami köré, pontosabban, ami ellen épült, a nyelvet, amelyen szólt. Meg kell találni az iróniát a szövegekben. Akkor trendi lehet, trendi lesz. Azonban van veszélye is, mely Grecsó szerint az akadémikusságban rejlik, ha bekerül a hálózatba, mely beszippantja, és a maga képére formálja, akkor vége mindennek.

Wahorn András például leköltözött falura, hogy asszimilálódjon, hogy megértse, részese legyen a magyar parasztságnak. De becsapták, nem egyszer, nem kétszer. Hamar híre ment, hogy ő egy olyan ember, akit rá lehet szedni, mert jó szándékkal érkezett ide, hinni szeretne mindennek és mindenkinek. A beszélgetés azonban itt meg is akad, Gercsó nem érti, miért és hogyan jutott eszébe épp ez a történet. Ezért Lévai Balázs inkább felidézi a számára legszórakoztatóbb szövegrészletet: „Teljesen kikészülök, nyuszikám”. Szijj Ferenc teljes mértékben magáénak érzi a mondatot, de szigorúan a nyuszikám nélkül. Grecsó Krisztiánnál még a nyuszikám is belefér. Talán.

Lévai arról kérdez, hogy működhet-e a Bizottság gyerekzeneként. Szijj Ferenc kislányánál nagyon is, bár még sosem próbálták, de David Bowie és a Rammstein mellett valószínűleg jól megférne. A lényeg csak abban rejlik, hogy ki mutatja, mert ha apa, akkor az nem jó, eddig legalábbis sosem volt jó.

Grecsó nosztalgiázik. Nagyon szeretett volna zenész lenni, lett is, de csak egy kis időre. A Nyami, nyami szexi csoki saját ihletésű dalszöveg nem tört be a hazai zenei életbe, így maradt a lecsúszás, az egzisztenciális zuhanás, hiszen ki ne tudná, hogy a ranglétra legmagasabb fokán a zenész, pontosít, a rockzenész áll. E zuhanásban még benne volt egy lehetőség, az, hogy költő legyen, de nem lett, így marad a legalsó fok, a prózaíró, itt megállt, ugyanis innen nincs tovább.

„Eljöttetek volna megnézni a kiállítást, ha nincs ez a felkérés számotokra?” - hangzik el az utolsó utáni kérdés. Grecsó hosszasan kimosolyog a pódiumról, majd fészkelődik egy kicsit a széken… persze, eljött volna, minden nap ott lebegett volna annak a lehetősége, hogy holnap eljön, és november 14-én igazán sajnálta volna, hogy nincs több holnap. Tehát nem. Abszolút én is – zárja le röviden a beszélgetést Szijj Ferenc.



Vagy ha eddig nem fájt, a szám hallgatása után garantált a szorongás: a jó zene bele tud mászni a zsigereinkbe.
Kíváncsian lépkedtem a Műcsarnok folyosóin és termein, amelyek egyenesen a 80-as évekig vittek vissza. Bakelitlemez-borítók (amelyek ismerősek apám féltett gyűjteményéből, nagy becsben tartotta őket, mert a fiatalságára emlékeztették), a lemezjátszóból Záray és Vámosi érzelmes duettjei mellett Korda György is megszólalt, míg a szemközti falon Vikidállal és Cseh Tamással, Bródyval, Koncz Zsuzsával és a Hobo Blues Banddel nézhettünk farkasszemet. Ugyan a saját emlékeimből még nem hívhattam elő, nekem is sikerült valamelyest megsejtenem a korszak hangulatát: a hangok, színek, illatok elérték tehát a várt hatást. A Műcsarnokban megrendezett programsorozat célja, hogy a legendás underground zenekar, az Albert Einstein Bizottság művein keresztül vizsgálja színes lencsén át a 80-as évek életérzését.
2011. október 14-én a kiállítás elérkezett hetedik állomásához. Az aznapi felolvasóesten a zenekar Nem bírom a gyűrődést című számára írta meg saját asszociációját Szijj Ferenc költő, prózaíró és Grecsó Krisztián író, a Pletykaanyu és a Mellettem elférsz családregények szerzője, akikkel aztán Lévai Balázs beszélgetett. Mielőtt azonban ők hárman elfoglalták volna a színpadot, a nyíregyházi Óperentzia együttes adta elő a szóban forgó dalt, saját arcára formálva: a mikrofon mögött vad táncot lejtett egy lány, ugráltak a fürtjei, idegesnek tűnt.

Elsőként Szijj Ferenc olvasta fel versét, hosszú, nyomasztó, szorongással telt szöveg: Mit ültetek, mi kel ki?, az elgyötört ember vádol, s talán futja még a régi penitenciából. Olyan érzékletes, hogy az embernek kedve volna menekülőre fogni. De következik Grecsó Krisztián kedvesen ironikus rájátszása a gyermeki lappangó félelemre (B és D), ami lazítja felgyülemlett komorságot. Két változat egy témára. Miért is kellene egyformán szoronganunk? Nemcsak a két szöveg stílusa és műfaja áll egymással szemben, hanem a sokat tapasztalt és kiábrándult felnőtt monológja és a mindenkinek megfelelni kívánó, saját kudarcélményeitől megtört szegény kisgyermek panaszai is. Ez utóbbinak karácsonyig meg kell tanulnia olvasni, s lássuk be, nincs nehezebb, mint megkülönböztetni a b és a d betűt, hiszen állandóan utánozzák egymást. Végtére is a terhes nő sem változik attól, ha megforgatják a tengelye körül. Csak látná már be Kovács pedagógus, és látná már be a kedves papa, hogy Daru sérült, hogy Daru idegei korán elhasználódtak, hogy Daru nem bírja a gyűrődést, tehát Daru nem baszakodhat a betűkkel.

Az írások főhősei után az írók kaptak szót. Lévai Balázs kérdésére, hogy vajon mennyire bírják a gyűrődést, Szijj Ferenc megfontoltan felel: egyes gyűrődéseket jól, másokat kevésbé jól visel, Grecsó pedig elmesélte, hogy a Cigányok című művének színházi premierje után ágynak esett a magas láztól. Nagyon rosszul bírja a gyűrődést továbbá, mikor sorban áll, különösen, mikor az APEH-nél áll sorban, és baj van, hisz ott mindig baj van. Lévai kötötte az ebet a karóhoz: El tudjátok képzelni, hogy valamire ti is úgy reagáljatok, mint a Bizottság: Teljesen kikészülök, nyuszikám? Először Szijj Ferenc kapott szót, akinek már a válasz előtti levegővétele is általános derűt keltett a nézőtéren: Igen. A nyuszikám nélkül. Nem lep meg. 

Szijj a nyolcvanas éveket kollektív idegbajként, a depresszió és a neurózis éveiként definiálta. Jó lett volna, mondta, ha az underground művészet nem marad meg a szubkultúra szintjén, bár a Bizottság felszabadító volt, de engem semmire sem szabadított fel.

Grecsó elkalandozik, szívesen játszana ilyen zenekarban, mondja, hiszen volt is neki valami ilyesmi. A The Torz, melynek Nyami-nyami szexi csoki szövegű dala sikert aratott a célközönség körében, még négy ingyen nagyfröccsöt is hozott a bandának.

A hangulat egyre fokozódik, a közönség elengedi magát, most már pihen, szórakozik, ahogy a szerzők gondolatai sodorják egyik helyszínről a másikra, kiszakadva térből és időből; végre megszabadulhat a fáj a gyomrom érzéstől, a nyomasztó gondolatoktól, elfelejtheti, hogy az embernek szükségszerűen rosszak az idegei ebben a században. Irodalom kell, és kell underground zene, a lázadással, a különcséggel, és mindazzal, ami ezzel jár, és kell kortárs képzőművészet, a fényképek és a filmek, s kell a Bizottság-kiállítás, s mindennek el kell foglalnia a helyét a művészettörténetben, hozzáadva valamit és formálva a korát, új költői képeket és gondolatokat ültetve az írók elbeszélői eszköztárába, és ezáltal belénk, akik aznap hallgattuk őket.