hirdetés

Költészet napja – Körösztös Gergő versei

2017. április 11.

A költészet napján huszonöt év alatti, még kötet előtti fiatal szerzők verseit közöljük. A válogatást tehetséggondozó műhelyek vezetőinek, szerkesztőinek javaslataiból Mészáros Gábor állította össze, a műveket a Litera szerkesztői látták el széljegyzettel. Körösztös Gergő verseit olvashatják Nagy Gabriella reflexióival.

hirdetés

Ahogyan Királyok királya című versében épít követ kövekre ezer halszagú vendégmunkás, úgy rétegzi verseinek építményét Körösztös Gergő. Dús, felkavaróan eleven látomásokra nyit ajtót, ebben a festményszerűen részletgazdag képi világban talál folyamatosan változó helyet és formát magának a tárgyakban, mozdulatokban, tájban, élőben és holtban – egy szóval mindenben – jelen lévő, kiterjesztett én. „Tenyeremre tettem a lelkem: / Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!”, írja Körösztös Gergővel egyidősen, tizenkilenc évesen József Attila. Ám Körösztös verseiben más születik ebből, miközben a „százlátó” tekintet végigpásztáz táján, érzékeny kölcsönhatásban együtt pulzál, vibrál és eggyé olvad a látvánnyal.

Nagy Gabriella


Fotó: Sebestyén Rebeka


KÖRÖSZTÖS GERGŐ VERSEI

Tavas dal

Friss, tavaszi vért követel a nádas:
víz alatti szívek dús levegőjét,
repülő lények kecses zuhanását.

Szitakötőháton lövöldöznek a barátrécék
és a kitelelt viperák felköhögik a száraz békalencsét,
iszapot szórnak szebb és nagyobb gázlómadarak szemébe.
Rájuk vadászom,
karcsú nyakuk táncol a fogaim közt:
vidra vagyok az első szerelem óta.

A víz ilyenkor lesz elég meleg a fajok közti szerelemhez.
Mosolyogva vetem magam a langyos a homokba,
egy siklóval szeretkezem,
és bámul minket minden, ami másba élvezi végül a tavaszt:
a sűrű vízből éppen csak kikandikálunk.
A bóklászó horgászok száján
elcsámcsognak majd a mélység kimondhatatlan halai
és a nádirigók száraz-szomorú szemeibe
pocsolyát köpnek a virággá habzó kérészek.

Bennünk a flóra.
Bennünk a fauna.
A te kopoltyúd, az ő tolla, az én fogam
egy víztől nedves, és egy fénytől ragyog.

Kiharapok a Napból egy véres cafatot
és leöblítem két holtág sáros levével:
élek én mindenben.
Szőrös állatkája vagyok az összes szépnek,
és gyilkosa annak, aminél szebb vagyok.
Szememből csöpögnek a szerelem pikkelyei,
csónak szeli át a fáradó vizet.

(Megjelent: Hévíz, 2016/3.)

 

Udvarias nem egy látomásra

Kértem egy pohár vizet, hogy boruljon óceánná,
régi pálcákat őserdővé törni.
Kértem az embert, hogy foglaljon helyet.
Állva iszom és csapkodok.

Bábelig mentem, és micsoda menés volt az.
Hallgatásom helyszínéül választottam valami nőt;
onnan kértem a tornyot, dőljön dicsérő szavakká,
de nem értette ivásomat és csapkodásomat.

Micsoda eszeveszett szavak nem méltóztatnak ajakimra szállni!
kértem az embert, hogy jöjjön hozzám közel.
Kése éle villant, míg az angyal szólt:
„kevésből mindig még kevesebb”.

Karom elernyed, nyelvem meglódul:
épül a torony. Nem kérek semmit.
Pohár víz a lángoló Szodomára,
a pálcákat nőm hátán töröm el.

Tutajt beszélek és vadcsapást,
asztal széléhez tolható hokedlit:
nem sok, de legalább kevés;
és kér az angyal, vinne tovább,
de erősen kapaszkodom.

 

Királyok királya

Ezer halszagú vendégmunkás kefirt ivott
és higanyt izzadt. Hitték,
hogy otthon épül.
Beszélnek hozzám.
Megvédenek.

Hűséges szavak szorulnak kövek közé,
nyelvem alá.
A fal templomnak indult,
de Jupiter mást akart.

Tégla, szó, tégla, szó,
Jupiter engem akart.
Fejemre korona épül,
beszédem kalapácsok csattogása.

Mire elbuknék,
hadsereg lesz a rabszolgákból.
Cementet kennek mindenféle színű békék közé.
Enyém a fal. Suttogva kértek,
fogadjam el.

Már nem kell beszélnem.
Új-Jeruzsálem ostroma közben eltalál majd
egy lángoló koszorú,
és a vendégmunkások búcsúleveleiket
dugdossák égett ajkaim közé:
maradnak.
Senki sem bocsátott meg nekik.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.