Mintha háborús övezeten kelnénk át, úgy lehet megközelíteni Pécsett a Művészetek és Irodalom Házát. Felbontott főtér, lezárt mellékutak, ha belépsz egy épületbe, nem biztos, hogy ott ki is tudsz jönni. A sötétben botorkálok, globális káosz, ókeresztény, zsidó, török maradványok között. Még szerencse, hogy bent egy sváb és egy cigány vár, vagy nem? Balogh Robi vendége Jónás Tamás, az EKF íróprogramja keretében. Jó harminc ember „zsúfolódik” össze a teremben, megbecsülendő, ebben a káoszban valami meghittségre vágynak. Bor, pogácsa az önkiszolgáló előtérben, csak könyv nincs. Jónás Tamás egy laptoppal érkezik. Robi olyan avíttan elegáns, mintha egy Verne-regényből lépne ki, Tamás meg mintha Petőfi laptoppal indult volna el Debrecenből, a puszta helyett a borvidékek alatt Pestre, csak, tudtommal, pitróleummal nem megy az aksi.

Jónás kicsit mentegetőzik, hogy nem hozott könyvet, általában elfelejti. Balogh Robi a szép szelíd hangján belekérdez, vajon miért jön el valaki egy estre, ha nem tudja, hogy ki vagy. A véletlen hozza ide őket, mondja Jónás. Nem biztos, hogy véletlenül vagyunk itt, de végre először érzem jól magam ebben a városban. A sváb felolvas egy szép szöveget, az őszinte költőről. Egyszerű: őszinteség, Ózd, cigány. Celebszinten rá lehetne menni a gyerekkorra, cigányságra, mint Bangó Margit Bódi Gusztira, de Jónás más. Tényleg őszinte.  Ifjúkori olvasmányok, alanyi költőség, Kassák, Vas István, sorshagyomány, József Attila, Szabó Lőrinc, Petőfi. Aki még nem járt cigánysorokon, „belakoltatott” lakótelepeken, az nem tudhatja, mit jelent tizenhat évesen - így utólag - az a mondat, hogy „arra készültem, hogy megértsem, mit jelent az, hogy szöveg”. Balogh Robit a tévébe, gondolom, szépen közbeszól, „tizenhat évesen akkor mocorogtál”. Elképzelem, ahogy Jónás Tamás mocorog az ózdi közkönyvtárban. A közönség is mocorog, kimennek borér’ pogácsáér’, de közben hallani mindent, természetes és meghitt együttlét.

Azért tudta és akarata nélkül is belevág Jónás: „ a cigánysoron nem tudták, mi az a daktilus…”.  Ülök egy teremben, hallgatok egy embert, akit eddig csak felolvasni hallottam, beszélni az írásról soha. „ A költészeten nagyon hamar túl lehet lendülni, az viszonylag kis intellektuális kihívás”. Aztán jön a nyelvek közötti átjárhatóság, metamatematika, testbeszéd, „mennyiben nyelv minden…hogy lehet nyelveket teremteni.” Jön egy kis idegrestcsomag, szaglás, limbikus rendszer, agyműködés, szürkekéreg-működés, végül kiderül, hogy mindennek az alapja a költészet. Na most akkor van intellektuális kihívás vagy nincs? „A költészet lényegét én a mai napig abban látom, hogy a költészet nem az, ami”. Jön „a tested íve”, hasonlat, névátvitel, metafora, mellénézés (!), vagy mindegyik? Mintha Erdély Miklóst hallgattam volna jó huszonöt éve, a hiány költészete. Robi finoman hallgat, tényleg Balogh Robit a tévébe, a közönség is hallgat, már senkit nem érdekel, hogy nincsen könyv. Csak beszéd. Nem szöveg.

„Mielőtt még átlendülnénk bármibe, melléd nézek.” – mondja a sváb. Ez a melléd nézek kicsit meghat. „Mostanában írsz verseket?” – kérdezi. „Idefele is írtam a vonaton” – mondja Jónás. És olvassa az IC-verset. IC-jambus, IC-daktilus?

Előkerül az új kötet, ami egy totális kudarc, csak a gépben van meg, leírva máshol nem. „Vettem egy új novellát, mondja Jónás”. Hol lehet novellát venni, kérdezi Robi. Beleszólnék, hogy biztosan a pécsi vásárban, de a költő leszedál: „magamtól vettem. És a történeteket kinagyítottam. A rövid novellát megpróbáltam kinagyítani versben…shakespeari szonettekbe átírni”. Ülünk szép csöndesen, Jónás elkezdi a másfél flekkes novellát szövegben elmondani. ”A novella valahogy úgy kezdődik, hogy az apja átvágta a három éves kisfiú torkát. Tollbélt dugott bele, hogy azon keresztül kapjon levegőt a kisfiú…” A közönség viszonylag jól veszi a szöveget, néhány hete lőtt halomra majd fél tucat embert a pécsi ámokfutó, mostanában a halál kicsit tabu Pécsett. Az apa egyébként életmentésből vágta át a fia torkát, amin megakadt egy alma, tizennégy év múlva a fiú meg torkon szúrja az apját. Újra a nagyítás, talán többet tudok meg a próza és líra közötti különbségről Jónás Tamástól, mint az egyetemi szemináriumokon hajdanán. „Volt egy olyan feltételezésem, legyen egy történet drámai vagy prózai, ha nagyon közel emeljük a szemünkhöz, ha nagyítunk - ez lett volna a kötet címe -, az lírává válik”.

És elkezd olvasni a laptopról, a kisprózát és a szonetteket, végül a legutolsót, amit idefele írt a vonaton. Engedélye nélkül idézek belőle: …”gyerekek lobbannak lángra, hogyha nyomodba lépek, szívem rothad, szeplőskörte, kihízott sárga szoknya a szél…”

Ülünk az áhitatban. Innen már nincs hova…

Vége. Maradék bor, pogácsa. Aztán téblábolok a feldúlt városban.