Schein Gábor kérdezi Tőled, nyilván a Hallásgyakolratok című kötetedre utalva: Miből fakad a roncsolt emberi törmelékhangok szépsége?

Azt hiszem, hogy ez a fajta roncsolódás az emberi létezés alapdinamikájához tartozik. Pár évvel ezelőtt láttam egy zseniális táncost – a flamand-svájci Cindy Van Ackert – akinek a testére elektródák voltak kötve, és miközben egy nagyon szép mozgásanyaggal dolgozott, számítógépről időnként aleatórikusan áramütések érték, és kizökkentették. Minden egyes törésnél látszott, hogy ezt már nem lehet ott folytatni, ahol abbamaradt. A dezorientálódás és reorientálódás szinte egyidejű folyamatától azonban valami különös intenzitása lett az egésznek.
Nemrégiben megjelent Hallásgyakorlatok kötetemben az foglalakoztatott, hogy a leghétköznapibb beszéd mi módon tud egyszercsak besűrűsödni, mennyire működik mindez azon a nyelvi szinten, amit egyáltalán nem szoktunk költőinek nevezni. Egy nagyváros kényszerűen magas népsűrűségében, az intimitás és „gyónás” sajátos közegében próbáltam töredékeket elkapni, ezeket valamiféle dramaturgia szerint egymás mellé helyezni. Vagyis megpróbáltam az utcát poétikai helyszínnek tekinteni, a villanásnyi, többnyire személytelen találkozások töredékeiből épitkezni. Éppen ezért inkább zenei értelemben vett hangnemük van ezeknek a szövegeknek, nem pedig témájuk.

A Nyitott rítusok című esszékötetedben a művészet és a szakralitás összefüggéseire kérdezel rá különböző perspektívákból. Úgy tűnik számomra, nem a szakralitás dimenziója vált problematikussá, hanem annak tartalma. Mintha a modernitás, paradox módon, ezt a rossz transzcendenciájában tapasztalná meg. Jól látom-e?

Rengetegen foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Azt gondolom, hogy a modernitással elsősorban egy normatív etikai és/vagy morálteológiai értelemben vett jó kérdőjeleződött meg. (A hangsúly a normatívon van!) A vallás – elsősorban az intézményes kereszténység – számára mindez nehezen feldolgozható traumaként jelentkezett. A művészet pedig, amely ekkorra már könnyen szabaddá vált mindenféle normatív etikai elvárástól, mindeközben levált a vallásról, sőt, eléggé ambiciózusan önmagát állította a vállás helyébe.
Én a lázadás és függetlenedés elemeként értelmezem a rossz meglehetősen szofisztikált túlhangsúlyozását. (Ez a gesztus ismétlődik meg véleményem szerint napjainkban pl. Rushdie és az iszlám viszonyában.)
Mindezt talán az is alátámasztja, amire Georges Bataille hívja fel a figyelmet Az irodalom és a Rossz című könyvében: a művészet és a misztikus (vagyis nem normatív) vallásosság közötti viszony a szakadás idejétől mindmáig töretlenül fennmaradt. Nem akarom azt mondani, hogy ez minden művészre és minden alkotásra érvényes, sőt azt sem, hogy ebből nem születtek és születnek nagy-nagy kuszaságok, de mintha mindezek ellenére itt még lenne valami kapcsolat.

Ha így van, akkor a keresztény felfogásból eredő, a páli értelemben vett láthatatlanságnak, a hit korának érvényessége milyen művészi eszközökkel mutatható fel?

Ha már a misztikus kötődésről esett szó, had utaljak Simone Weilre, aki egészen elemi egyszerűséggel és pontossággal mondja ki, hogy a feltámadott Krisztus testén is rajta voltak a sebek. Vagyis ebben az értelemben a testi lét valóságos sebei, „áramütései” nélkül nincs hiteles beszéd a láthatatlanról. Michel Henry pedig, ez a számomra mostanában eléggé meghatározó fenomelógus a kereszténység újszerűségét éppen abban látta, amit a János-evangélium prológusa úgy fogalmaz, hogy „az Ige testté lett”. Vagyis valami itt szembe kerül a logosz hagyományával , és semmiféle spirituális tapasztalat nem képzelhető el a nélkül az út nélkül, amit kinek-kinek a maga teste nyit.

A nagy, „hitehagyott keresztények” Nietzschétől Bergmanig arról beszélnek, hogy az ég üres (Bergman). A mennyeknek országa az evangélium szerint „köztetek van”. Nem ebben állna-e a reszakralizáló művészi gesztusok ereje?

Ha jól értem, arra gondolsz, hogy a mennyek országát esetleg nem valahol a felhők felett kellene elképzelni, hanem itt a földön, ebben a konkrét emberi valóságban.
Jól tudható, hogy a mennyország közkeletű elképzelése elsősorban az ókori zsidó (sőt, babilóniai) kozmológiából vezethető le, a Bibliában pedig – némiképpen leegyszerűsítve – lényegében Isten lakóhelye, de ahogy Isten helyhez kötöttsége nem jelent, hogy be lenne zárva a mennybe, úgy a maga hely, a menny sem zárt hely. Talán éppen ezért: ahogy Isten mindenütt jelen van, úgy a mennyország is mindenütt jelen van. Emiatt mondhatja Jézus, hogy „köztetetek van” (ami egyébként úgy is fordítható: „bennetek van”). Mindez persze elsősorban a vallási tapasztalat számára érdekes. És hogy mit jelent ugyanakkor a művészet szempontjából? Valószínűleg nem többet, mint hogy van itt valamiféle átlépés, és hogy ez az átlépés nem történhet meg kockázatvállalás nélkül. Önmagában sem a szent tárgy, sem a teológiailag biztos háttér nem eredményez olyan műveket, amelyek inspiratívan hatnak a hívő tapasztalatra. Persze, mindezek nem is kizáró okok, de a gyakorlat egyre inkább azt mutatja, hogy a túl nagy biztonság komoly veszélyt jelent.
Az elmúlt években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy mi történik az úgynevezett alternatív színjátszás, a mozgásszínházi kísérletek terén. Ott például egyértelmű, hogy semmi sincs kockázatvállalás nélkül. Ezek az emberek kimennek a sivatagba, elszakadnak azoktól a dramaturgiai és intézményes keretektől, amelyek biztonságot jelentenének – és kockáztatnak. Vásárra viszik a bőrüket. Nem veszélytelen vállalkozás ez, de az átlépések olyan erővel tudnak megtörténni, ami felejthetetlenné, életre szólóvá tehetnek egy-egy előadást.

A modernitásnak az individuumban lehorgonyzott korában az egyén és a közösség viszonyáról mit mondhat az egyház és mit a művészet, hogy mindkét entitás egymásra utaltságát és méltóságát megőrizze-megújítsa?

Felelőtlenség lenne akár az egyház, akár a művészet nevében nyilatkoznom.
Mindenesetre fontos dolgonak tartom pl. a művészet szociális érzékenységének felerősödését, és azt is, ha politikától és ideológiáktól mentesen próbál reagálni mindarra, ami a világban történik. Örülök, hogy egyre többen dolgoznak a művészet elitizmusának és hermetizmusának felszámolásán. Májusban pl. láttam Párizsban egy Don Quijote-adaptációt, amelyet Peter Brook lánya, Irina Brook készített. Elképesztő volt, hogy a mindennapi élet jeleneteire épülő, több mint kétórás, szünet nélkül játszott improvizációsorozat hogyan vált egyszerre élvezhetővé és befogadhatóvá a kisiskolás és az egyetemi professzor számára egyaránt. Könnyedség, humor, döbbenet és dráma – mindez egyszerre, több szinten adagolva. Valami ilyesmi történhetett Shakespeare darabjainál is. De itthon is egyre több kísérlet irányul erre (pl. a Trafóban vagy a Ludwig Múzeumban).
Azt hiszem, hogy az egyháznak is valahogy a saját elitizmusával és hermetizmusával kellene szembenézni. Például azzal, hogy mit gondol, hogyan gondolkozik a „világ”-ról. Tudod, én egyetemista koromban egy ideig dolgoztam börtönlelkészként a Kozma utcai Gyűjtőben. Csak hétvégéken, főként szombatonként jártam be. Ez az idő életem meghatározó tapasztalatává vált. Mármint, hogy én nem vagyok annyival jobb, ők meg nem annyival rosszabbak. Vagyis biztos, hogy nehéz lenne itt „érdem”-ekről beszélni. Ahogy én most az egyházat látom, úgy tűnik, hogy az eléggé általános tétovaság mellett két ellentétes irány figyelhető meg: egyrészt a hermetizmus fokozása, a történelmi örökség minden kortárs kérdésfelvetést felülíró túlértékelése, másrészt pedig valamiféle agitációs szintre leegyszerűsített, élményközpontú kereszténység kivitele az utcákra és a stadionokba. Bár mindig vannak nagyszerű, mélyen hívő emberek és csoportok, akik sokat tesznek másokért, de biztosan meg kellene próbálni átgondolni ezt az egész kommunikációt, megnyerni papokat és hívőket annak mérlegelésére, hogyan lehetne egy több szinten befogadható, a valóságos problémákra nyitott kereszténységet képviselni.

Egy bencés szerzetes, aki „világi” dolgokkal foglalkozik – lehetne ez egy idejétmúlt megközelítés. A világiasság és a lelkiség ellentétben áll-e egymással?

Nem tudom, hogy ilyesmire gondolsz-e, de hirtelen az jut eszembe, hogy a bencés monostoroknak kezdettől fogva céljuk volt, hogy saját munkájukból éljenek meg, vagyis már a 6. századtól olyan tevékenységeket űztek, amelyeket „világinak” is nevezhetnénk. Az irodalom (vagy bármiféle művészet) persze ma már kicsit más, nem egyszerűen kenyérkereső munka. Ha arra gondolsz, hogy ezek a versek világiasak volnának, egyrészt értem, mit akarsz ezzel mondani, másrészt meg az jut eszembe, hogy amikor a művészet levált a vallásról, akkor ténylegesen levált. Ha a tudományt nézem, amivel nagyjából ugyanez a helyzet, akkor nyilvánvaló, hogy nincs vallásos sebészet, és nincs vallásos fizika sem. Sebészet van és fizika, no meg persze sebész és fizikus, aki lehet vallásos is. Nem állítom, hogy egy sebész vagy fizikus vallásosságának nincs köze az ő munkájához, vagy adott esetben a kutatási eredményéhez, de ez direkt módon biztosan nem kimutatható. Pilinszky mondta oly sokszor Mauriacra hivatkozva: „költő vagyok és katolikus”, vagyis nem „katolikus költő”... Nagyjából ez a helyzet velem is.

Verseskötetedben a személytelenség vagy személyfölöttiség egy morzsalékos, hétköznapi regisztert megformáló hangon jelentkezik be. Meg- avagy kihallgatott szférák kapnak-e itt szót?

Az az igazság, hogy engem már régóta lenyűgöz, mennyi minden tud történni nyelvileg is egy nagyvárosban az utcán, buszon, piacon, metrón, egy orvosi rendelő várójában, a legkülönbözőbb helyeken. Egyik barátom egyszer magyarázta nekem, hogy vannak olyan fotósok, akik a puszta megjelenésükkel képesek rendkívüli konstellációkat előidézni, olyasmit, ami azon a helyen legfeljebb minden húsz évben szokott előfordulni. Néha úgy érzem, mintha én is valahogy így vonzanám a mondatokat, ugyanakkor meg igen sokszor sajnálom, hogy nem tudom pontosan megjegyezni, amit hallok, mert elfelejtem azokat a tűéles szerkezeteket, és igen sokszor már csak a tartalomra emlékszem. Sajnos. A Hallásgyakorlatok mondataival magam is igyekszem szituációt teremteni: teret, körülményeket, ilyesmit, amit persze ki-ki a maga tapasztalatai alapján épít meg. Én csak a mondatok minimális notációját szállítom.

Tóth Krisztinához: Mikor derült ki, hogy a „letölthető csengőhangok” vagy a „mélygarázs” versbe kerül? (A „mélygarázst” mellesleg nagyon irigylem.) Vagyis biztosra veszem, hogy egy ideig gyanútlan volt a viszony.