Azt mondja Vidnyánszky Attila, a kortárs magyar dráma fesztiválját ötödször befogadó intézmény igazgatója, hogy vannak érdekes válogatások más találkozókon is, de a szakmai program a Deszkán a legerősebb. Úgy árnyalnám a kijelentést, önmagában érdeme, hogy van, létezik. Mert a kiadóknál tán még a verselőknél is reménytelenebbül kopogtatnak a színpadi szerzők, a folyóiratok tán még a lábjegyzetelt tanulmányoknál is jobban utálják a dialógusokba öntött szövegtesteket. Egy közeli nagy sikerű konferencián kiderült, hogy már a novellisták is hátrányos helyzetben érezhetik magukat, mégsem ők, hanem a drámaírók alakítottak önálló szakmai, érdekvédelmi szervezetet pár éve – Drámaírók Kerekasztala -, s szervezték meg a mustrát.

Drámáról színház nélkül beszélni ugyanis nem lehet, színházról dráma nélkül meg nehéz. A válogatók mindig megjegyzik, hogy a drámai anyag szempontja elsődleges, noha vannak tanulságos esetek, bűnrossz szövegekből kiváló produkciók születhetnek (el is hangzik egy alkalommal Dobozi Szélviharja vagy a kaposváriak Állami Áruháza példaként), s fordítva, komolyan csalódhatunk is remekművekhez fűzött reményeinkben. A szélsőségeket mindenesetre igyekeznek kerülni, s a tavalyi termés negyvennél több produkciója után Fábri Péter, az idei szelektor azt jelenti, hogy szerinte a magyar dráma kitűnő állapotban van, s a művek színre kerülését a Katona József-pályázat is hatékonyan segíti.

A színház nehezen viseli a steril elméleteket, a műhelyfesztiválnak keresztelt debreceni eseményen általában maguk az alkotók, szerzők, rendezők, dramaturgok, színészek stb. beszélik ki egymás közt kételyeiket, tapasztalataikat, útkereséseiket. A párbeszédbe irodalomtörténész, kritikus, sőt színikritikus ritkán szól bele. Ráadásul valaki kezembe nyomja a Magyar Teátrumi Társaság havilapját, melyben meghirdetik a színházkritikusi szakma megújításának programját. A színlandiában manapság általános leváltó hangulat azonban inkább csak bizonyos hiányaival jelzett az idei Deszkán.

A dráma legitimációjának, kanonizációjának kérdései évről évre terítékre kerülnek a fórumon, legyen szó akár a költői színház egy komponenséről, az adaptációkról, a szöveg vagy a szerző szerepéről. A kerekasztal ezúttal provokatívan fogalmaz: Szépirodalom-e a dráma? Merész, nagy esztétikai távlatokat ígérő felvetés, noha az egzakt válaszokkal túl messzire nem jutunk. Szakonyi Károly moderátori minőségében megjegyzi, a klasszikusok esetében ezt nem szokás kétségbe vonni, csak a kortársaknál. Az említett idegenkedések ellenére most a tekintélyes filosz, Szörényi László vezeti fel a témát a görögöktől, ahol még együtt lélegzett a költészet és a színház. Anekdoták bőséges tárán át kanyarodunk az örömhírig: igen, a recepció már csak ilyen, vers vagy regény után szereti követni az oeuvre drámai elhajlásait, ám a teljes hagyomány a drámaíró keze alá dolgozik. Ezt a szálat fonja tovább a teoretikusként is neves író, dramaturg, Spiró György, kimondottan szerencsésnek ítélve a mellőzött helyzetet. Szabad és szerencsés az az ember, akit nem vesz komolyan az irodalomtörténet, véli, nem nyomasztják normatív kritikák. A reformkorban határozottan követelték a nemzeti drámát, belesajtolták a Bánk bánt, ami kudarcok sorát eredményezte. Pedig akkor is, ma is épülnek koherens drámaírói életművek, s paradicsomi állapotot vetít előre, amikor maguk a színészek írják a darabokat (mint Shakespeare, Moliére). A Pintér-társulat a szemlén lényegében már meg is valósította ezt.

Az aktuális drámai problémákat tárgyaló másik szakmai dispután Karsai György szintén az antikvitással szemlélteti a színházi botrányokat, érzékenységeket tárgyaló témát. Hamar konszenzus alakul ki a meztelenkedés és a trágár nyelv használata körül: ha funkcionálisak, igenis helyük van a műben, a színpadon. Abban is megegyezés születik, hogy közönségfüggő, hol, mikor, milyen az ingerküszöb. Illusztrációk hangoznak el: Spiró Vircsaftja annak idején nyugdíjasok körében verte ki a biztosítékot, Závada Pál Bethlenje Erdélyföldön részesült nemrég mérsékelt fogadtatásban, ám a hetvenes évek egyetemi színpadának közönsége nem az avantgárd felforgatókat, hanem épp a korszak konzervatív színészidoljait tapsolta ki. Fontosat állapít meg Jászay Tamás és Térey János: színházban a legnagyobb botrány az unalom, s a néző minőségi okokból is véleményt nyilváníthat a lábával. Be jó is lenne – sóhajt Térey -, ha a kultúrában, s nem a valóságshowkban meg a politikában lennének az igazi botrányok. Mert Magyarországon viszonylag kevés a színházi zaj, lusta, túl illedelmes, jól nevelt a polgári közönség, és a színházi vezetők szeretnek alkalmazkodni társadalmi-politikai környezetükhöz, tapasztalja Spiró, amikor meg például történelmi megközelítések sértenek embereket, kiderül, hogy a magyarok egyszerűen nem ismerik jól a történelmüket. De ez már a politikum érzékeny mezeje, amelynek a maga művészi megformáltságában ugyancsak természetes helye van a színműben, ám visszautalva megint Spiróra: saját Zrínyiászát maga tiltotta le, mert politikust viszont nem óhajt a színpadra emelni. Jászay jellegzetesnek tartja, amikor egy adott produkcióról jobb- meg baloldali kritikák születnek, Karsai úgy összegez, hogy a jelentős előadás mindig álláspontot képvisel, és állásfoglalásra késztet. 

Itt érdemes egy bekezdést szentelni annak, hogy a politikai hiszti azért ma is buktathat meg darabot (János vitéz), de talán a házigazdára tekintettel túlságosan szemérmesen lettek itt félrefordítva a fejek. A hírlapi előzményeket ismerjük: kissé már a filozófusüldözések színvonalán kérdőjeleződik meg minden, ami a Nemzeti Színház felől érkezik, akár kavar ízlésbeli indulatokat, akár nem. A dolog jelen esetben már csak azért is pikáns, mivel köztudott, hogy a debreceni teátrum gazdája szívesen törne az össztűz alatt tartott Alföldi Róbert posztjára, így aztán e fontos műhely előadásaiból valahogy semmi sem jelent meg  Debrecenben. Hiába aktuális téma egyszerre Trianon és a cigányság, épp a trianoni eszme egyik legerősebb őrvárosában marad el Závada e problémakört feszegető Magyar ünnepe, magára hagyva a Grecsó által továbbgondolt, ugyancsak erősen rezonáló Cigányokat. Tudjuk, Fábri akarta, a Csokonai Színház direktora nem. Arról pedig szó se essék, hogy a Nemzeti Tízparancsolat-sorozata a mai magyar dráma életben tartásának egyik fontos lehetősége, a Nemzeti nélkül magyar drámáról fesztiválozni nem is lehet elég hiteles. S hogy az ügy még izgalmasabb legyen, nemrégiben az obskúrus ideológiai szabadcsapatok már Vidnyánszky és Szőcs Géza kissé túlvizionált Lúdas Matyiját is megrohamozták, intő jeléül annak, hogy ebben az egyetemes alapműfajban meglehetősen kockázatos rövid távra és a mindenkori hatalom politikai igényeihez igazodva szakmai műhelyt tervezni.

Ám gazdagodik is a Deszka: a bemutatók mellett közkívánatra megjelentek a felolvasóestek, délutánok, szerző-rendező alkotópárok mutatkoztak be. (Kevésbé tekinteném sikeresnek az előadások elé illesztett hangolókat, melyek mankót adnának a nézők kezébe.) Elkezdett a rendezvény produkciós műhelyként is működni, megjelentek a külföldi fesztiválok képviselői, hajnalokig tartott a szakmázás. S miután ez szemléje a színházaknak, nem versenye, díjai nincsenek - ahogy mondani szokás -, csak nyertesei, azok, akik a programjain részt vettek.

Pozderka Judit