hirdetés

Komolyan venni a legkomolyabbat

Beck András: Szakítópróba, Műút Könyvek, 2015

2016. március 18.

Beck András vállalkozása mindenekelőtt természetesen a Nihilre irányul, és felhívja a figyelmet arra a különös jelenségre, hogy ennek a versnek mintha az volna a sorsa, hogy újra és újra a szakma, a hivatásos olvasók vakfoltjára essen. - Keresztesi József kritikája Beck András Szakítópróba című kötetéről.

hirdetés

Beck András könyve szokatlan vállalkozás: négy esszét tartalmaz, és ez a négy esszé egyetlen szöveget jár körül, Karinthy Frigyes Nihil című versét. Az első írás a fogadtatástörténetet térképezi fel, pontosabban arra a kérdésre keres választ, hogy a vers annak idején, miután napvilágot látott a Nyugat 1911. január 1-jei számában, vajon miért nem váltott ki semmilyen dokumentált visszhangot. Hiszen a Nihil, írja Beck, „explicit kihívást jelentett nemcsak a korszak átlagolvasója, de még a modernség nevében fellépő Nyugat irodalom- és művészetfelfogása számára is. Aztán a botrány mégis elmaradt.” Ezt a két részről – a nyugatosok oldaláról, illetve a konzervatív tábor részéről is – elmaradt botrányt, illetve a hallgatás valószínűsíthető okait Beck András úgy tárja föl, hogy közben hajmeresztően izgalmas filológiai nyomozástörténetbe vezeti be az olvasót. A második írás a Nihil elemzése, a szöveg rétegeinek a felfejtése, ahol Beck meggyőző érvekkel támasztja alá, hogy Karinthy verse egyáltalán nem paródiaként íródott. Ezt a két esszét aztán két kisebb terjedelmű szöveg követi. Az egyik Babits Csömör című, a Nihillel számos ponton rokonságot mutató versét állítja középpontba, amely Karinthy művével szinte egy időben születik, és amelynek a közlésétől Babits az utolsó pillanatban aztán elállt (valószínűsíthető, de nem bizonyítható, hogy épp a Nihil megjelenésének a hatására).

A kötetzáró esszé kiindulópontja pedig az első Petri-interjú 1971-ből, amelyben ott áll az oly híressé vált és később számtalanszor idézett, programadó kijelentés, miszerint ma éppen József Attila-típusú lírát nem lehet csinálni. Ezt a rendkívüli horderejű mondatot még ugyanebben a bekezdésben egy hosszas Nihil-idézet követi – mindazonáltal, ahogy arra Beck rámutat, ennek a Karinthy-vonatkozásnak különösebb nyoma nem található a Petri-irodalomban, ami „pedig épp elég ahhoz, hogy e hiány maga is esetté váljon, írásom pedig esettanulmánnyá”.

Beck a Nihil jelentőségét a vers radikális kritikai gesztusában ragadja meg. „A művészet pozíciójának újragondolását itt – írja – nem a művészet korábbi formáival való leszámolás indulata fűti, nem a formálás ilyen vagy olyan módjával, a múlt művészetével fordul szembe, hanem mindenféle formaművészettel és a művészeti formában rejlő határolással.” Karinthy versét Beck olvasatában három vonásnak az egybejátszása teszi feledhetetlenné: egyfelől az adott élethelyzet – a szerelmi szakítás – sajátos szcenírozása, másfelől az emelkedett hang hiánya, a lemondás a hagyományos költői dikcióról, harmadrészt pedig a művészet szerepére vonatkozó radikális reflexió: a Nihil, Beck meglátása szerint, „búcsú a nagy művészettől és a művészeti nagyságtól”. Mindez persze nem független a korai Nyugat első számú hősének, Ady Endrének a szerepfelfogásától; sőt, ha úgy tetszik, a Nihilben megfogalmazott pozíció éppenséggel az Ady-féle gigantikussá növelt művészi öntudat ellenpontja.

Beck András vállalkozása mindenekelőtt természetesen a Nihilre irányul, és felhívja a figyelmet arra a különös jelenségre, hogy ennek a versnek mintha az volna a sorsa, hogy újra és újra a szakma, a hivatásos olvasók vakfoltjára essen. A Nihil jelentősége, észrevehetősége vagy észrevehetetlensége ugyanakkor nyilvánvalóan szoros összefüggésben áll Karinthy jelentőségével, észrevehetőségével vagy észrevehetetlenségével – egyszóval Karinthy Frigyes megítélésével. Beck azt írja, hogy Karinthy terpeszállásban áll az elit és a populáris kultúra közt húzódó szakadék fölött; mi több, „e szakadék áthidalhatóságának vagy áthidalhatatlanságának emblematikus alakja a magyar kultúrában Karinthy”. Ez a kettős identitás persze már a pálya kezdetétől létrejött, hiszen a Nyugat soha nem közölte se Karinthy paródiáit, se az egyéb humoros írásait. Úgy tűnik, a humor, pontosabban a humoros művek és az elit irodalmi kánon viszonya a modern magyar irodalmi kultúrában jó ideje problémás dologgá vált. Ahogy Radnóti Sándor írta 2007-ben Márton László Minerva búvóhelye című regénye kapcsán: „Úgy látszik, a humorista fogalmát Karinthy Frigyes zsenije a magyar irodalomban gyanússá tette. Karinthyt ugyanis Tabi László vagy Kishont Ferenc folytatta, s ezzel a humorista alacsony, népszerű regiszterbe került, s Karinthy teljesítménye egyszeri kivételnek mutatkozott. Ezért aztán magára adó kritikusnak nem jut eszébe Garaczit, Parti Nagyot vagy éppen Mártont külön-különféleképpen, de éppen így: humoristaként jellemezni. S ami nagyobb baj, talán ők maguk sem gondolnak erre.” És persze, teszem hozzá, lehetne folytatni a sort: manapság például aligha jut eszünkbe a magyar irodalom legnagyobb humoristái közé sorolni Arany Jánost, noha ezt igencsak jó okkal tehetnénk.

Karinthy számára folytonos feszültséget jelent saját tehetségének a karaktere, amely egyszerre hordozza a humorista és a komoly nyugatos szerző vonásait. Miután a magyar irodalmi kultúrában az egyik bizonyos mértékig mindig kitakarja a másikat, kínzó kérdésként merül fel, hogy vajon hogyan és honnan látható, illetve láttatható a kettő együttállása. Ezt a dilemmát tükrözi az is, hogy a Karinthy-életmű abszolút slágerdarabja, az Így írtok ti végletes radikalitása csak kevesek számára volt szembetűnő. Babits Mihály, mint ahogy azt Beck András könyve megmutatja, e kevesek közé tartozott. „Karinthy első művei irodalmi paródiák voltak, tökéletes, vesékbelátó, leleplező paródiák, melyeket mi írók komolyabban vettünk, mint az esztétikusok minden fejtegetéseit – írja Babits 1926-ban. – Nem a rossz írókat leplezte le – magát az irodalmat leplezte le, a lényegéhez tartozó modorságokkal, pózokkal és csináltságokkal, úgy hogy hökkenve kérdeztük: e pusztító ítéletmondás után hogy mer majd írni s építeni?”

„Talán ő volt legkomolyabb írónk” – ezzel a Babits-idézettel zárja Beck András a Nihil és Csömör című esszéjét. A Szakítópróbát, ezt az érdekfeszítő nyomozástörténetet bízvást lehet úgy olvasni, mint ennek a kijelentésnek az apológiáját. S innen nézve nyer súlyt az az első pillantásra mindössze játékosnak tetsző gesztus, hogy a könyvben Beck írásai mellett ott szerepelnek a MOME hallgatóinak a Nihilt feldolgozó képregényei is. Hiszen a képregény, ez a saját elismertetéséért Magyarországon még mindig heroikus partizánharcot folytató művészeti ág, noha genezisét tekintve (akárcsak a film vagy a könnyűzene) a tömegkultúra képződménye, bizonyos esetekben képes láthatatlanná tenni az elit- és a populáris kultúra közt húzódó határvonalat. Ilyenformán maga a tény, hogy e képregények helyet kaptak ebben a kötetben, ha úgy tetszik, a Karinthy-életmű különös helyzetének a metaforájaként is szemlélhető.

Beck András: Szakítópróba – Karinthy, a Nihil és akiknek nem kell, Műút Könyvek 023, Miskolc, 2015. 128 oldal, 2500 Ft

 

Keresztesi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Apafi Apafi 2016-03-19 10:48

Karinthy tévedett: mint tudjuk, az íróknak a valóságot kell megírni, minden áron, a közéleti költészet fergeteges sikere után ez a prózaíróknak sem eshet nehezére.