Látszólag senki másra nem tartozó magánügyem, hogy a mai irodalmi közbeszédben Margócsy István megnyugtató jelenléte miért fontos nekem, mégis jó okom van azt gondolni, hogy imponáló, karakteres teljesítményéhez fűződő viszonyom túlmutat a személyes vonatkozásokon, s a honi kritikai élet állapotát illetően is hordoz tanulságokat. Az utóbbi években számos alkalommal kerestem, s találtam kibúvót, felmentést abban, amikor egy-egy fontos szépirodalmi kötet megjelent - amiről belső iránytűm alapján úgy gondoltam, mindenképp írnom kellene, de aztán ez lustaságból, időhiányból, egyéb szorító munkákból, határidőkből kifolyólag persze elmaradt -, hogy na, nem baj, mert erről a tanár úr majd úgyis írni fog. És hát akkor - ha engem illetően nem is -, a végeredmény szempontjából rendben is van a dolog: ez a figyelemre méltó, fontos új könyv nem marad visszhangtalanul, fogadtatása hangsúlyos, méltó és szakszerű leend.
     Az effajta mentegetőzés persze azt minősíti, aki nem végzi el azt, ami a dolga volna választott hivatása szerint, mégsem véletlen, hogy ilyenkor - lelkiismeretem álságos megnyugtatása végett - épp Margócsyra gondolok. Egyáltalán nem véletlen, mi több, úgy vélem, nem ok nélkül gondolom azt, hogy evvel más is így lehet: jelen állás szerint - egetverőnek nem mondható, aprócska túlzással - Margócsy István a szakma egyszemélyes felmentő serege; ha úgy tetszik: élő lelkiismerete. Mert legyen bármily gazdag a honi értekező próza, legyen jelen üdvös módon akárhány beszédmód, értelmezői iskola, egy valami szembeötlően hiányzik belőle: a figyelem folyamatossága, a közvetítés tartós, szisztematikus megbízhatósága, a résztvevő jelenlét állandósága, az aprómunka elhivatottsága és alázata. Margócsy István az egyik utolsó, roppant munkabírású képviselője annak a felfogásnak, melynek a hazában a Nyugat időszaka óta is mindig voltak ugyan magányos, mértékadó alakjai, ám számuk, súlyuk mára - az irodalom presztízsének megkopásától nem függetlenül - vészesen megfogyatkozott; annak, nevezetesen, mely a kritika felelősségét és szolgálat-jellegét komolyan veszi, s becsületét, méltóságát a rendszeres és színvonalas napi teljesítmény hitelével tartja fenn. Mert a dolog nem úgy működik, hogy a jelentős kritikus egyszer csak lepottyan az égből, teljes fegyverzetében megszületik, hanem úgy, hogy megír vagy háromszáz-négyszáz kritikát és tanulmányt pár évtized alatt, teszem azt, s attól a szavának súlya támad, s - megismétlem, merthogy ez a legfőbb, ami esetenként, elég ritkán, támad, úgymond -: hitele.
     Úgy tapasztalom, ebben a mi ezer sebből vérző, konszenzusra kevéssé hajlamos, szekértáborokra szabdalt szakmánkban ez utóbbit, Margócsy István hitelét illetően közmegegyezés mutatkozik. Ha valaki a most megjelent, vaskos új kötetét kézbe veszi, könnyen beláthatja ennek okait. Irodalomszemlélete markáns, ám a legkevésbé sem militáns, kirekesztő és kizárólagos; értékrendszere világos, érvekkel megalapozott, nyelve szakszerűen közérthető, szabatos. Nem megmondani akar, hanem megérteni, értelmezni, s értékeket közvetíteni. És mindemellett a stílusa - kapaszkodjanak meg - élvezetes, ami a honi kritikusi diskurzusban nem gyakori, hogy finom legyek. A magam részéről például rajongok a humoráért, ahogy egy-egy aktuális, mai kérdés, egy-egy frissen megjelent mű horizontját a régiségből vett idézettel történeti kontextusba, tágabb érvényű s jelentésű ironikus fénytörésbe helyezi, és imádom, ahogy lelkesedik: amikor a kimért, arányos, tanárosan felépített körmondatba egy-egy magas jelző, hangtompító nélküli elismerést kifejező mondatrész vagy szószerkezet keveredik, ami aztán persze a tónust felvéve, visszazökkenve a stílbe, oldalakon át indokolva van. A Hajóvonták találkozásában éppen az a bámulatos, ami már a korábbi hasonló gyűjteményben, az 1996-ban megjelent Nagyon komoly játékok című kötetben is szembeszökően megmutatkozott, hogy a magyar kritikai hagyomány azon ágát tartja itt fenn, és újítja meg a szerző, igen magas színvonalon, mely a szakmai közönség és a kortárs irodalmat még olvasó szélesebb közvélemény számára egyaránt befogadható, respektálható és eligazító lehet - ami egyébiránt a legutóbb a kiváló Petőfi-monográfiában teljes fegyverzetében megmutatkozó, roppant gazdag és szerteágazó irodalomtörténészi munkásságáról is elmondható.
     Ha már itt tartunk, szükséges megjegyeznünk azt is, hogy Margócsy különleges szakmai státusának egyik vonzó specifikuma (egy-két fiatalabb pályatársához, Szilasi Lászlóhoz vagy Szilágyi Mártonhoz hasonlóan) éppen abban rejlik, ahogy szövegeiben a 18-19. század tudós kutatójának irodalomtörténészi logikája, gondolkodásmódja a kortárs irodalom naprakész kritikusának észjárásával, megközelítésmódjával kereszteződik. A most megjelent új kötetben nem pusztán a fejezetek élére tett mottók, s a Kölcseytől származó idézetekből összeállított, amolyan kritikusi hitvallásként funkcionáló Előbeszéd tanúskodik erről, s nem is csupán a könyvet nyitó, kézikönyvbe illő, alapvető nagy tanulmány, az Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, hanem kritikák metódusának, a szerző olvasásmódjának teljes eszközrendszere, amellyel az aktuálisan tárgyalt művet folytonosan a mai magyar irodalom tágan értett, folyamatában látott és láttatott kontextusában helyezi el. Ebből adódhat az olvasónak az a benyomása, hogy az elemzett kötetek tükrében voltaképp egy korszak-monográfiát kapunk. Ezekből a kritikákból jól kitapinthatóan kirajzolódik ugyanis az elmúlt időszak, a történeti közelmúlt magyar irodalmának képe, s annak számos históriai előzménye, háttere - az effajta kritikagyűjtemények közreadásának indokát övező kételyek legfőbb, meggyőző ellenérveként. Mert noha melyikünk volna oly balga s bátor, hogy megcáfolja azt a tételt, mely szerint egy kortársi mű valódi jelentőségét, súlyát és értékét a hatástörténet dönti el, annak kijelentéséhez - úgy gondolom - éppily léha, meg nem gondolt könnyelműség szükségeltetik, hogy pusztán ezért ne volna szükség a párhuzamos recepció nívós, eligazító, egyidejű, vagy rövid távlatú összegzéseire - főleg, ha azok a további feldolgozást, befogadást, értelmezést illetően megkerülhetetlenek.
     Ezek érvényességéhez persze olyan biztos ízlés és képesség kell, amilyennel Margócsy István rendelkezik - hogy kortársként is ki tudja szúrni, választani az irdatlan termésből a korszak meghatározó, kánonformáló műveit, alaposan megindokolván választásait. A Hajóvonták találkozása című könyv esetében az övéhez közeli értékrend talaján nem nehéz belátni, de az övétől eltérő nézőpontból sem lehet kis munka cáfolni, hogy benne a szerző az ezredforduló kitüntetett, fontos verseskönyveivel, s prózaköteteivel foglalkozik, mint ahogy azt sem, hogy az említett bevezető tanulmányban, vagy a nagy port kavart kritikavitához fűzött hozzászólás szövegében az időszak irodalmi diskurzusának meghatározó kérdésirányain lendít egy jó nagyot. A kortárs irodalom kritikusa pedig mást vagy többet ennél aligha tehet.