Könyvednek fontos kérdése a bevándorláspolitika, azt vizsgálja, milyen volt a svéd társadalom viszonya a bevándorlókhoz a kilencvenes évek elején: mennyire kirekesztők, mennyire befogadóak a svédek. Miért vált az Ön számára fontossá a bevándorláspolitika?

Tamás Gellért: Van egy személyes és van egy társadalmi oka is. Svédországban születtem, de otthon megtanultam magyarul, hiszen a szüleim 1956-os magyarok disszidensek. Talán éppen azért érdekel ez, mert második generációs bevándorló vagyok magam is, aki kettős kultúrában nőtt fel: az iskolában, a barátaimmal svédül beszélgettünk, otthon magyarul. Szüleim, mint sok bevándorló, értelmiségiek voltak, akik a bevándorlással egy kis faluba kerültek, ahol egyedül ők voltak értelmiségiek. Duplán is kívülálló pozícióba kerültek tehát: Svédországban magyarok, a faluban értelmiségiek voltak.

Érezte-e azt, hogy szülei, a család helyzetének ez a kettős kívülállása, idegensége Önt bizonyítási vággyal töltené el: hogy meg akarja mutatni, mennyire értékes, sikeres tagja lehet annak a társadalomnak, amely őket még idegenként kezelte?

T. G.: Bizonyos szinten igen. Nekem azért volt érdekes a helyzetem, mert a szüleim ugyan értelmiségiek, de a legtöbb értelmiségi értelmiségi körökben is nő fel. Ugyanakkor bevándorlóknál elég gyakori, hogy egy értelmiség új lakhelyén nem tudja elérni ugyanazt a nívót, szegényebb, s az első húsz-harminc év arról szól, hogy visszaszerezze mindazt, amit otthon birtokolt, addig pedig egy faluban, valahol vidéken él.

     Én ugyan értelmiségi családban nőttem fel, de vidéken. Először akkor találkoztam más értelmiségi családból származó fiatalokkal, amikor egyetemre mentem. A legnagyobb különbség az, hogy ők magabiztosabbak: aki egy ilyen családban nő fel, a városban, annak kisebbek a rizikói. Az ember ismerősei között szintén értelmiségiek vannak, akik képesek őt segíteni a pályáján: könnyebben jut hozzá ahhoz, amit keres. Aki más környezetben nőtt fel, ahol a haverjainak a szülei a helyi ABC-ben dolgoznak, annál nincs meg ugyanez a magabiztosság: ez nagyobb egyéni harc. S van persze belső nyomás is: nekem jobban kell igyekeznem, vidékiként, külföldi névvel.

Okozott Önnek valaha is problémát az, hogy külföldről jött, hogy a neve nem olyan hangzású, mint a svédeké?

T. G.: Bár úgy gondolunk Svédországra, mint egy nagyon modern, nagyon liberális országra, de elfelejtjük, hogy milyen gyorsan változott ez a társadalom. A háború után hatalmas léptékű urbanizálódás történt, ugyanakkor nagyon jelentős mértékű bevándorlás is: több mint egymillió ember jött Svédországba. Ma közel húsz százalék azoknak az aránya, akik külföldön születtek. Ez a két folyamat nagy változásokat okozott, ami csak a kilencvenes évek elején vált témává. Ebbe az időbe kalauzol a kötet. Az utóbbi tíz-tizenöt évben Svédországban a legnagyobb téma a bevándorlás: nem is csoda, hogy én is erről írok.

A kötet nem pusztán a bevándorláspolitikáról szól, hanem a jobboldali ideológia előretöréséről, s egy olyan személyiségről, akit ez az ideológia áthat. Ebből a szempontból a kötet címe itthon kicsit félrevezető. Miért döntött úgy, hogy e témát egy vegyes dokumentumregény formában írja meg?

T. G.: Vissza kell térnem a kötet hátterére. A kilencvenes évek elején óriási gazdasági válság érte el Svédországot. 1991-ben több mint százezeren vesztették el a munkájukat, 10-15000 ember havonta. S ugyanebben az időben 100 000 menekült érkezett fél éven belül a jugoszláv válság okán. Nincs az a társadalom, ahol ha ez a két folyamat egyszerre jelentkezik, az ne okozna gondot. A gazdasági válságban a bűnbak remek politikai eszköz: alapítottak egy szélsőjobboldali, idegengyűlölő politikán alapuló pártot, amelyiknek sikerült is ennek vizén beevickélnie a Parlamentbe.

     Én ebben az időben, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején kezdtem újságíróként dolgozni, s közelről láttam, hogy milyen gyors és milyen alapvető változások történhetnek egy régóta létező liberális demokráciában is, ha a kényes gazdasági egyensúly egy erős menekült-beáramlással és egy ezt kihasználó szélsőjobboldali párttal találkozik.

     Nem csak a párt került be a Parlamentbe, hanem a szélsőjobbos fiatalok is elszaporodtak, támadni kezdték a menekülttáborokat: szinte hetente próbáltak felgyújtani egy-egy tábort. Ugyanakkor a sajtó is változott. Mivel a szélsőjobb párt azt erőltette, hogy a sajtónak is muszáj politikailag korrektnek lennie, s ha nem beszél arról, mekkora probléma a bevándorlás, akkor ezt a kötelezettségét nem teljesíti, a sajtó pedig önkritikát gyakorolt, s belátta, hogy addig nem foglalkozott ezzel a témával, így egyre nagyobb arányban kezdtek írnia erről – de csak a problémákról. Főként a kriminalitásról. Mindegyik médium, egyszerre. Egy felmérés szerint a bevándorlókról szóló cikkek 60 százaléka szólt e témáról, míg a bűnelkövetéske aránya a bevándorlók között 1-2%-os arányban volt jelen.

     Így hónapokon belül nagyon furcsa hangulat alakult ki Svédországban: a szélsőjobboldali párt támogatottsága elérte a 15-20 százalékot. A többi párt a Parlamentbe kerülésüknél még csak legyintett: a baloldaliak szerint ezt majd a jobboldaliak kezelik, a polgári pártok pedig arra számoltak, még jól jöhetnek ezek a szavazatok nekik is, így hagyták, tehát a szélsőjobb gyakorlatilag támadások nélkül került be. Mikor elérték a 15-20 százalékos támogatottságot, a a többi pártot is stratégiaváltásra késztette: 'ha ezzel a retorikával szavazatokat lehet nyerni, akkor mi is átvesszük'. Ez a hangulat befolyásolta azt is, hogyan beszéltek egymás között az emberek. Nyílt támadások érték a bevándorlókat. Ebben a hétről hétre generált egyre rosszabb hangulatban jelent meg valaki, aki összesen tizenegy emberre lőtt rá Stockholmban; valamennyien bevándorlók voltak. Ez aztán óriási pánikot keltett. Talán a legerősebb kifejezése, objektivációja volt az általános hangulatnak Engem ezek a nagyon hirtelen jött társadalmi változások érdekelnek, s az, hogyan tudom mindezt regényformában megírni.

     A lézeres gyilkost egy idő után elfogták: életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, először mindent tagadott, később viszont, 2000-ben láttam egy cikket, melyben arról számoltak be, hogy bevallotta a tettét. Ekkor vettem fel vele a kapcsolatot, beleegyezett a találkozásba.

Az ő visszaemlékezései is részei a kötetnek. Ezeket ő írta le, vagy Ön a vele készült interjúkat használta fel?

T. G.: Az interjúkat használtam. Mikor először találkoztam vele, azt mondta, hogy számára logikus döntés volt mindaz, amit tett: úgy gondolta, hogy a politikusok csak beszélnek, de az nem elég; valakinek meg is kell tennie azt, amit mondanak. Felhatalmazva érezte magát arra, hogy rálőjön, megijessze és hazazavarja a bevándorlókat. Azért tudta egyáltalán megtenni, mert támogatást érzett: azt hitte, az embereknek legalább 20-30%-a úgy gondolkodik, mint ő.

Általában megfigyelhető tendencia, hogy a bevándorlók gyerekei, a második vagy harmadik generáció még mindig nem éri el ugyanazokat a lehetőségeket, mint az eleve adott helyre születettek, így éppen őket jellemzi leginkább a rossz anyagi és életkörülmények miatti elégedetlenség. A jobboldali ideológiák éppen ezeket a valamiben hiányt szenvedő embereket találják meg.

T. G.: Vele, a lézeres gyilkossal is hasonló volt a helyzet: a mamája német volt, a papája svájci, de nagyon sötét a bőre, mintha Iránból vagy valamilyen arab országból érkezett volna. Mesélte nekem, hogy gyerekkorában négernek hívták, kigúnyolták, s szinte az egész élete arról szólt, hogy szerette volna magát igazi svédnek érezni, de nem érezte, hogy a társadalom befogadja. Ennek a beilleszkedési vágynak a szélsőséges formája, hogy ha ő az 'ők'-et kezdi lőni, ezzel tagjává válik a 'mi'-nek, a társadalomnak. Van ebben önutálat is, ugyanakkor az egyént a társadalom egészéhez is lehet kapcsolni: ha a társadalom nem tudja azt éreztetni, hogy befogadja az egyént, akkor ennek összjátékából keletkezhet egy ilyen felállás.

     Úgy éreztem, hogy az ő történetében megvannak a regényt működtetni képes építőkövek. Mikor a könyv megjelent Svédországban, több kritikus is megjegyezte, hogy írhattam volna egy átfogó médiakritikát vagy egy történelmi kötetet is. Egy társadalomrajzot, s nem regényt. De ha csak a sajtót vagy csak a politikát néztem volna, az egy tudományos kötet, én viszont tudatosan használtam fel több műfajt és anyagot, így a rendőrség nyomozati iratait is.

Itt szintén interjúkat készített, vagy a nyomozati anyagokban kutathatott? Ezeket a részeket regényszerűen dolgozza fel. Valós szereplőkről, vagy kitalált nyomozókról van szó? Mennyire az írói fantázia és mennyire a tények mutatkoznak meg a nyomozati események taglalásában?

T. G.: Másfél évig kutattam a könyv elkészítéséhez, s nagy szerencsém, hogy Svédországban nagyon sok anyagot meg lehet kapni a kutatásokhoz, nincsenek titkosítva. A kutatás során több rendőrrel is jó viszonyba kerültem, s mivel eltelt tíz év, szinte minden anyagot megkaptam. Miután ezt átnéztem – egy egész nyarat töltöttem a stockholmi rendőrség pinceraktárában, ahol közel harmincezer iratot tároltak az üggyel kapcsolatban – kiválasztottam tíz fő nyomozót, akikkel személyes interjút is készítettem. Kiderült, hogy ketten is írtak naplót a nyomozás során, amit meg is kaptam: szenzációs anyagok! Így nagyon gazdag, sokrétű anyagból dolgozhattam, mikor hozzákezdtem a könyvhöz.

     Már a kutatás előtt tudtam, hogy regényformát fogok használni. Ezért már az interjúk során is így kérdeztem. Ha három-négy embertől is megkérdeztem, hogy a nyomozás egy-egy pillanatában hol tartott, hogyan beszélt, hogyan gondolkozott, bár nem az aktuális dialógusokat hallottam vissza, de mégis egy nagyon jó közelítést.

     Tudatosan választottam ezt a formát – az volt a kérdésem, hogyan tudok elérni minél több embert, s erre ez a forma volt a legjobb lehetőség. A könyvet Svédországban 200 000 ember vette meg. Egy szociológiai tanulmányt ennyien biztosan nem vesznek meg. Szerettem volna felrázni az embereket.

Hány nyelvre fordítják a könyvet?

T. G.: Megjelent már németül, hollandul és görögül, most pedig magyarul. De olyan bestseller mint Svédországban, máshol nem lett, bár mindenhol azt mondják, hogy akár ott is játszódhatna, ha a neveket kicserélik.

     Azt is hozzá kell tennem azonban, hogy Svédországban sem azonnal vették meg ennyien a könyvet: amikor azonban 2003 szeptemberében egy 25 éves második generációs szerb bevándorló megkéselte Anna Lindh-tet, az akkori svéd külügyminisztert, aki másnap belehalt sérüléseibe, egész Skandinávia gyászolt – ekkor vették meg sokan a kötetet, mert tudni akarták, mi is történik velük. Ekkoriban rengeteget csörgött a telefonom, tucatjával kértek tőlem nyilatkozatot, s hívtak különböző rádió- és televízióműsorokba, hogy erről a témáról beszéljek.

Politikai újságíróként dolgozik, s látja, hogyan befolyásolja a média a társadalmat. Saját munkája során mindig érzi, hol vannak a határok, s hogy aktuálisan merre tart a sajtó? Hiszen a regény már egy visszatekintés, itt már van rálátás. De folyamatos ez a kontroll?

T. G.: Nem, sajnos nem. 1991-92-ben kezdtem újságíróként dolgozni, s éppen ilyen témákról írtam már akkor is, de akkor nem tudtam volna megírni ezt a könyvet: akkor erre nem lett volna ilyen rálátásom. Erre csak az idő vagy a külső nézőpont ad lehetőséget: csak onnan láthatóak az összefüggések.

     S valóban, azzal, hogy újságíró vagyok, magam is befolyásolom ezt a világot. Svédországban például nagy visszhangot kapott a könyvem, én voltam az első, aki ezt a témát feldolgozta, így ez adta meg az alaphangot. Megfigyelő és résztvevő is vagyok, s ez nem könnyű helyzet.

Abban az időszakban, amikor a jobboldali ideológia ilyen erősen hatott a sajtóra, akkor is érezte-e ezt a súlyos aránytalanságot, amelyről korábban beszélt, a bevándorlók ilyen mértékben fals médiareprezentációját?

T. G.: Igen, érezhető volt. Annyira rossz volt a helyzet, hogy ebben az időben, amikor egy volt gimnáziumi osztálytársam felhívott, akivel évek óta nem beszéltünk, s megkérdezte, hogy mivel Dél-Amerikában volt, ahol összeházasodott egy férfivel, s két gyermekük született, akik nagyon sötét bőrűek, s hallja, milyen rossz a helyzet otthon, mit gondolok, költözzenek-e haza. S most visszagondolva is, de már akkor, adott pillanatban is borzasztó rossz érzés volt azt mondani neki, amit gondoltam: hogy nem tudom, jó ötlet-e most hazaköltözni két sötét bőrű gyerekkel. Mintha a média és a politikai viták a mederben tartott indulatokat addig duzzasztották volna, hogy már nem lehetett őket kanalizálni: kiáradtak, menthetetlenül. Legitim lett bármit mondani egy bevándorlónak az utcán.

Ez a helyzet mikor és mennyiben változott meg?

T. G.: Éppen a lézeres gyilkos esete indította be a változásokat. Mikor az első kísérletét hajtotta végre, a szélsőjobboldali párt reakciója az volt, hogy értik, miért próbálkozik ezzel, hiszen 'azokról' tudjuk, milyenek. Azonban ahogy egymást követték a gyilkossági kísérletek, ez annyira visszatetszővé vált az embereknek, hogy elindított egy ellenmozgalmat. Az utolsó merényleteknél már tíz-húszezer ember volt az utcákon, tüntettek a lövöldözés ellen; a svéd miniszterelnök a nemzethez szólt a televízióban – ez se előtte, se utána nem fordult többé elő. Ugyanakkor a média alaphangulata is változott: az újságíróvá váló fiatal másodgenerációs bevándorlók maguk is hallatni kezdték a hangjukat.

     Ez a hangulat, a merényletkísérletek, és ez a lassú változás hatására a következő választásokon a párt kiesett a Parlamentből és azóta sem érte el hasonló párt a négy százalékos választási küszöböt. Most, talán, megint jön egy – tizenöt-húsz év után úgy tűnik, az emberek elfelejtik, ami volt. Mintha az inga ismét az ellenkező irányba lendülne. Ismét megteremtődött a lehetősége annak, hogy a bevándorlási kérdést politikai nyereségre használják fel.

Most milyen témán dolgozik?

T. G.: Tíz évvel későbbi esetet dolgozok fel, mely a kétezres évek elejére kalauzol, de a problémakör hasonló. Akkor ismét sok bevándorlót engedtek be; 2003-ban ennek ellenhatásként mindenkit elutasítottak, s azokat, akik már pályáztak, de még nem kapták meg a menekültstátuszt, gyakorlatilag kidobták az országból: a betegeket kiszedték a kórházakból, hordágyon toloncolták ki a határokon túlra, s így tovább – ennek is nagy sajtóvisszhangja kerekedett – a következő könyvem erről szól majd.

Véleménye szerint ahhoz, hogy az inga visszalendüljön, mindig kell egy ilyen erős hatás, mint a kilencvenes évek elejének Svédországában a lézeres gyilkos volt?

T. G.: Hogy kell-e azt nem tudom. De hogy könnyebb, az biztos.